A Hunter Killer-küldetés főhőse, Joe Glass kapitány a legkeményebb legény a világtengereken. A feletteseivel bármikor szembeszáll, ha az igazságérzete úgy kívánja, levadász minden gonosz tengeralattjárót, és megmenti a megpuccsolt orosz elnököt is. De megesik a szíve az ártatlan szarvasgidán, az elsüllyedt ellenfél életben maradt kapitányán, és megkíméli a jók életét, akármilyen nemzethez tartoznak is. Szívjóságával pedig megakadályozza a harmadik világháborút.
A haditechnikáért, háborús történetekért rajongók vannak annyian, hogy Hollywood időről időre szállít nekik valamit. Hol egy igaz történetet dolgoznak fel, hol elszalad a fantáziájuk, és valami elszállt csinnbummcirkuszt visznek vászonra. Nagyon néha pedig akad egy-egy köztük, ami nemcsak a háborús filmek rajongótáborának, hanem szélesebb rétegnek is van mondanivalója, és nekik is tud emlékezetes élményt adni.
Nos, A Hunter Killer-küldetés nem tartozik ezek közé.
Sőt, ez a film még fegyverpornónak is rossz, tudniillik teljesen hiteltelen. Tengeralattjárós filmről van szó, de azon kívül, hogy a szonárok jellegzetes, félelmetes hangja végigkíséri a filmet, meg fontos szerepe van a torpedóknak, akár űrhajók is lehetnének az egymásra vadászó böhöm nagy gépezetek, melyek rakétával lövöldöznek az aszteroidamezőkben megbújva.
De a hiteltelenség és a hihetetlenség nemcsak a haditechnikai résznek, hanem a film egészének is fő problémája. Példának okáért A Hunter Killer-küldetésben ugyanolyan gyorsan lehet eljutni egyik helyszínről a másikra helikopterrel meg repülővel – mint tengeralattjáróval. Úszva pedig ugyanolyan gyorsan, mint terepjáróval (jó, utóbbiaknak meg kell kerülni egy öblöt közben, de akkor is). Egy védett öbölbe az elaknásított fjordon keresztül csak befelé nehéz bejutni – kifelé a hirtelen teleportálás működik.
Ilyesmikből nem egyet lehet találni, hanem sok tucatnyit. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy a vájt fülűeknek mennyi haditechnikai technoblabla és egyéb képtelenség fogja megzavarni a filmélményét.
Ami egyébként sem éppen színvonalas.
Az egyik első párbeszédben azzal próbálják növelni a feszültséget, hogy a kamera folyamatosan köröz a beszélgetők körül. Aminek egyrészt semmi, de semmi értelme, másrészt beleszédül a néző, harmadrészt elkezd rettegni, hogy innentől kezdve minden megbeszélés körül keselyűként köröz majd a kamera, és ettől tuti a hányinger. Szerencsére aztán ez mégsem így lesz, és többé-kevésbé megnyugszik az operatőr. De így aztán felmerül a kérdés, hogy miért volt ez a keringőzés a film első kétmondatosnál hosszabb párbeszéde során? Vajon egy utólag leforgatott jelenet volt, amihez már csak egy tajtrészeg operatőrt sikerült szerezni? Vagy egy hibás kameradrónt, ami nem tudott megállni egy helyben?
Valószínűleg egyébként csak arról van szó, hogy annyira rosszul volt megírva ez a párbeszéd (is), hogy azt gondolták, ezzel fel lehet kicsit dobni. (Spoiler: nem.)
Tényleg szörnyen van megírva az egész: nemcsak a történet, hanem a karakterek, na meg persze a párbeszédek szintjén is. Csak úgy röpködnek az egysorosok, amik egy jó akciófilmben tesztoszteronnövelőek és csattanósak – itt viszont annyira értelmetlenek, hogy még a párbeszédek írói sem igen tudtak mit kezdeni velük. Elsüt az egyik szereplő egy ilyet, mire a másik annyit válaszol, hogy „rendben”…
Hiába szerepelnek benne olyan színésznagyságok mint Gary Oldman vagy Michael Nyqvist, ilyen szövegekkel ők sem tudnak mit kezdeni…
Pedig nekik legalább van szövegük. A korszellemnek megfelelően ugyanis ebben a férfias közegben is kell szerepeltetni nőket. Ami rendben is van, valószínűleg tényleg szolgálnak a tengeralattjárókon nők is. De az a szonárkezelő (vagy nemtom, milyen beosztásban fel-feltűnő) csinos, fiatal hölgy sajnos csak díszpinty. A feminizmus jegyében illik, hogy legyen, de konkrétan egy szót sem szól, csak nagy szemeket meresztve időnként aggódóan (ha rosszmájú lennék, azt is mondhatnám, „megmentésre várón”) néz.
A tengeralattjáróson kívül egy másik szálon kapunk egy kommandósfilmet is: egy iszonyúan kemény osztag épp ott kolbászol „láthatatlanul” az események sűrűjében. Nekik köszönhető, hogy az amerikaik pontosan tudják, hogy mivel állnak szemben. Nekik köszönhető az is, hogy a legelejétől értelmetlenné válik az egész konfliktus: ha a felvételeiket a puccsról nyilvánosságra hoznák, rögtön véget is érhetne az egész konfliktus, csak ez valamiért senkinek sem jut eszébe, csak a nézőknek. Persze, úgy nem lenne film – de amikor a néző végig azon tűnődik, hogy mikor is lépik már meg a leglogikusabb lépést a sok szenvedés helyett, az azért eléggé hazavágja a legfeszültebb film hangulatát is.
Azt azért a javára kell írni A Hunter Killer-küldetésnek, hogy egyes jelenetek elérik azt a feszültséget, pontosabban azt az izgalmat, ami miatt az ember megnéz egy akciófilmet. Tehát ha valaki szereti az ilyen típusú filmeket, és képes közben kikapcsolni a vörösen villogó „ezdehülyeség” vészjelzéseket az agyában, akkor akár ez a mozi még élvezetet is képes nyújtani. Tom Clancy-féle, Vadászat a Vörös Októberre szintű filmre viszont sajnos még az alapállásbeli hasonlóságok ellenére sem érdemes számítani.