Kritika

Hurrá tábornok kalandjai – War Machine

Izgága amerikai tábornok szembesül a való világgal: a War Machine élvezetes, de túl egyszerű szatíra az afganisztáni hadiszíntérről.

Ebben a háborús szatírában valamirevaló akció nincs, viszont egy német parlamenti képviselő (Tilda Swinton) darabokra szedi az amerikai tábornok (Brad Pitt) életfelfogását egyetlen felszólalás alatt, és az a két perc izgalmasabb más filmek harci jeleneteinél.

A War Machine, David Michôd (Animal Kingdom, Országúti bosszú) szatírája az afganisztáni koalíciós erőket vezénylő tábornok egy évét mutatja be. „Glenn McMahon”, Brad Pitt alakításában, a valódi Stanley McCrystal tábornok csöppet sem leplezett mása. Reggel hét mérföldet fut röhejes testtartással, egyszer eszik naponta, négy óra alvást enged magának, falja a menedzsment-irodalmat, a naivitásig lelkes, és egy újságíró lesz a veszte – no igen, McCrystal–McMahon nem az amerikai hadtörténet legfényesebb fejezete. Viszont pompás szatíra-alapanyag.

Amikor a valódi McCrystalt egy ideig engedéllyel kísérgető szabadúszó újságíró, Michael Hastings 2010-ben megírta az afganisztáni katonai vezetésről írt riportcikkét a Rolling Stones magazinba, kitört a botrány. (Ő írta aztán a film alapjául szolgáló The Operators című könyvet is.) A tábornok környezete ivott, mint a kefekötő, folyamatosan gúnyolták Obama elnököt és Biden alelnököt, végigbulizták Európát egy hivatalos körút alatt és általában az inkompetencia kétségbeejtő fokán álltak; Obama a cikk után magához rendelte McCrystalt és irgalmatlanul kirúgta. (Utóda a sokkal ismertebb Petraeus tábornok lett  – az ő végzete is megér egy filmszatírát.)

A War Machine egy komoly háborús mű és a Coen testvérek Égető bizonyíték című hülyekomédiájának keveréke. Magva a stratégiai és politikai helyzet összeférhetetlensége. A paradoxon, hogy miközben egy nagyhatalomnak semmi, de semmi erőfeszítésébe nem kerülne egy felkelés történelmileg bevett módszerekkel való rendezése (azaz a teljes népirtás minden rendelkezésre álló haditechnikával), ez a módszer ma vállalhatatlan – és a vállalható módszer, a modern COIN („counter-insurgency”), a helyiekkel való együttműködésre és közös építkezésre alapozó, türelmes stratégia nem kínál látványos eredményeket. Annál több kínos hibát, fotogén civil járulékos veszteséget, tábornoki elszólást és demagóg politikai propagandát.

Bizonyos szemszögből – például Michôdéből –

a COIN e paradoxona hallatlanul mulatságos.

Küldjünk egy tábornokot és váltsuk le azonmód, ha nem művel csodát! Küldjünk másikat, hátha neki sikerül – és váltsuk le azonmód, ha kellemetlen cikk jelenik meg róla! Küldjük a harmadikat, hátha nem bukik bele egy mániákus ex-szerető fenyegető leveleibe! (De belebukik.)

És ha a tábornok maga is excentrikus figura, tizenegyre feltekert hurráoptimizmussal meg kincstári propagandaszöveggel (amiben szívből hisz), ugyan miért is ne gyártanának filmet rá?

A War Machine így egyrészt a valódi világtól elzárkózó, a maga ideológiájába befulladó katona paródiája – ő a mai „war machine”, a gúzsba kötve táncoló hadigépezet. Amikor a háborúnak még nem voltak ilyen erős humanitárius szabályai („addig nem lőhetsz a nyilvánvaló ellenségre sem, amíg ő nem lőtt rád”), ugyanez a Brad Pitt „War Machine” becenéven, második világháborús parancsnokként mint egy titán küzdött a lángok nyaldosta Fury tankon, és semmi emberi nem bírt megállni vele szemben. A Fury ókori istenek csatározása volt vörös tűztenger közepén. Most pedig, fitnesz-fanatikus tábornokként, megsemmisíti egy mísz újságíró.

Másrészt a film a valódi hadigépezet, a koalíciós haderő és a mögötte álló civil politikai felügyelet paródiája. Ahol a katona semmit sem ért, a politikus csak saját magával törődik, a tábornok meg valahol félúton tengődik a kettő között. Ahol a méltóságos afgán elnök (Hamid Karzait Ben Kingsley alakítja) valójában tenyérbe mászó útszéli tolvaj. És ahol egy ránézésre is depressziós német parlamenti képviselő, az amerikai hurrá-bele mentalitás borús ellentéte válik az egyetlen hiteles figurává, az egyetlenné, aki képes leszállítani a földre a magától elszállt tábornokot. (Ez persze sztereotip euró-imázs: az unalmas és felelősségteljes európai reálpolitikus, szemben a fellegekben járó, impulzív, ám megbízhatatlan amerikaival – komolyan nem értem, miért látnak ilyennek minket; talán fiktív ellenpólus vagyunk számukra.)

Brad Pitt egyébként fényesen alakít és látványosan élvezi a szerepet, annak ellenére, hogy a film tempója néhol igen egyenetlen (főképp a tábornok és felesége közös jeleneteire nincs szükség). Karaktere közelebb áll ugyan az Égető bizonyíték agyhalott szereplőihez, mint egy reális figurához, mégis elhiteti, hogy nem bolond, csupán excentrikus: saját, végletekig bezárkózott magasröptűségének áldozata. A többiek kevésbé emelkednek fel az ő szintjéig, némelyik színésztársa már nyílt paródiát játszik.

Itt a film problémája.

A szatíra túlságosan is szatíra:

elveszi a résztvevők méltóságát. Egy ennyire bonyolult eseményt – egy teljes háborút – felelőtlen dolog így leegyszerűsíteni: általában azon a kocsmafilozófiai szinten áll a film szövege, hogy „ez a háború rossz és a politikusok mind hülyék”. Ezt a filmet aligha támogatta a Pentagon (más kérdés, hogy egyszerű dolgozói körökben állítólag imádják).

Nem mondom, hogy hőstörténetekre nagyobb szükség van, mint szatírára – akad az is bőven, és néha igazán lélekemelőek –, de ha már kritizálunk valamit, értelmesebben is lehet tenni. A kortárs háborús művek között pozitív ellenpélda a Billy Lynn hosszú, félidei sétája (legalábbis a könyv): az is szatíra, de megőrzi a reális szereplők méltóságát.

Kritikai téren az etalon számomra még mindig a Zero Dark Thirty. Kathlyn Bigelow mesterműve sem kíméletes az amerikai háborús berendezkedéssel, de bemutatja azt is, amikor érdemessé, emelkedetté válik mindaz az áldozat, amit a katonák és ügynökök meghoznak egy olyan világrend védelmében, ahol – egyetlenként minden eddigi és kortárs világrendek közül – szabad és büntetlen a legdurvább szatíra is.

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

Kilépve a karanténból, de még annak hatása alatt elkészítettük a VLOGtekercs Romantika és nevetés listáját! 12 olyan vígjátékot és-vagy romantikus filmet listáztunk nektek, amit azoknak is látniuk kell, akiket egyébként hidegen hagy valamelyik műfaj. Az egy tucat film között van tinikomédia, animációs film, kicsit alpári, vagy éppen visszafogottabb, de egészen abszurd mozi is, hogy az egész család kedvére válogathasson. Igyekeztünk az elmúlt húsz év filmterméséből válogatni, de volt néhány klasszikus darab, amit annyira a szeretünk, hogy muszáj volt feltennünk a listára. Ráadásul arra is figyeltünk, hogy mindegyik filmet megtaláljátok valamelyik hazai streaming-szolgáltatón!

Inkább elolvasnád?

 

  • Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor
  • Vágó: Nagy Tibor
  • Főcím: Gyenes Dániel
  • Projektvezető: Nagy Tibor
  • Producer: Molnár Kata Orsolya