Kritika

A pap, a hippi meg a porszívóügynök bemegy a kocsmába – Húzós éjszaka az El Royale-ban

Húzós éjszaka az El Royale-ban

A Húzós éjszaka az El Royale-ban kezdő jelenetsora egy kamaraszíndarab hangulatát idézi – nyilvánvalóan szándékosan. Egy kabátos, pisztolyos pasas belép egy határozottan műterminek tűnő motelszobába. A szoba olyan, mint egy színpad – három fala látszik, a negyedik fal a vászon; színházi az élmény. A fickó kikukucskál az ablakon, behúzza a sötétítőt, bekapcsolja a múlt század közepét idéző rádiót – és szép komótos, megfontolt munkával elkezdi felszedni a padlót.

Mi mindezt egyetlen, mozdulatlan szemszögből nézzük – a háromfalú szoba negyedik oldaláról. Aztán jön a főcím, és persze beindul az akció, de a műfaji határokkal, az eszközökkel való játszadozás továbbra is megmarad. A film továbbra is egyetlen helyszínen játszódik (bár nem egyetlen szobában, hanem a két állam határára épült, egykor szebb napokat látott motelben), és erősen épít a karakterekre meg a párbeszédjeikre, monológjaikra. Mindegyikőjük kap a film szerkezetében elkülönülő „fejezetet”, és ahogy az az ilyen stílusú színdaraboknál filmeknél szokásos, egyre több csúnya, meglepő, megrázó dolog derül ki róluk.

Húzós éjszaka az El Royale-ban
Állati jók a díszletek

Egyik szereplő sem az, akinek gondoljuk. Mindegyikőjüknek vannak titkaik – és nagyon jó ütemben jön mindig az újabb és újabb fordulat, ahogy a múltjukra, eltitkolt lényükre fény derül. Mindegyikőjüknek igazi drámája van, mindegyikőjük képes megérinteni minket. Nem kis részben azért, mert azok a pár snittes flashbackek, amik új színnel festik meg az elsőre beskatulyázott figurákat, szenzációsak.

A film legnagyobb erénye, ahogy egymásba olvadnak a flashbackek, a több karakter nézőpontjából is végigkövetett jelenetek és a sztorit előrevivő fő szál – szerves egység az egész.

Tényleg telitalálat, ahogy ezek egymásba hömpölyögnek, hatásosak, érzelemdúsak, szépek, jól elkapott ritmussal adagolják az érzelmeket, az információkat, a drámát és a váratlan pillanatokban felbukkanó brutális erőszakot.

Igaz, ez a ritmus azért nem túl gyors. Amíg rá nem tapint a néző a lassú lüktetésre, könnyen gondolhatja azt, hogy ez vagy az a jelenet túlhúzott, itt vagy ott kellett volna szigorúbbnak lennie a vágónak, sőt, eleve az írónak. Főleg, ha az ember nem szereti a hosszú filmeket, és két és fél órát már ülőgumózsibbasztásnak fog fel, könnyen mondhatja, hogy „ebből vagy fél órát lehetett volna vágni”. De Drew Goddard nem pörgős filmet akart csinálni. Az akciós, csattanós, harsányabb mozit meghagyja Tarantinónak – és nem zavarja, hogy mindenféle más stílus és témabeli hasonlóság miatt majd az ő rendezéseihez fogják hasonlítani a Húzós éjszaká…-t.

Igaz, ez a ritmus azért nem túl gyors.

Ő egy sokkal lassabb, más dolgokra koncentráló, stílusparádé filmet akart csinálni – és ez nagyszerűen sikerül is. Gyönyörű, stílusos, érdekes, meglepő, remek filmes eszközöket és nagyszerű színészeket mozgat (Jeff Bridges, Dakota Johnson, John Hamm és még Chris Hemmsworth is fantasztikus) – egyszóval ez a film igazzy élményt ad. Márpedig a valódi, mély filmélmény ritka madár manapság.

Az pedig, ha utána még ehhez a filmélményhez napokig vissza-vissza lehet nyúlni, még ritkább.

És ehhez vissza lehet – kár, hogy ahogy agyalunk rajta, egyre többször ugrik elő valami oda nem illő dolog is. „Hogy is volt ez vagy az? Miért is volt az úgy? Ajajj, nem logikátlanság ez így?” De, az. A film erénye, hogy amíg nézi az ember, elbűvöli annyira, hogy ezek felett jótékonyan elsiklunk – de utólag már nem működik a varázs…

De nem is ez a fő probléma – ugyan, melyik az a film, amiben utólag nem találnak a szőrösszívűek bakikat meg logikátlanságokat?

Húzós éjszaka az El Royale-ban
Ugye nem leszel szőrösszívű?

A film legnagyobb hibája ugyanis a kifutása. A „senki sem az, akinek látszik” – minta a „főgonosz” megjelenésével ugyanis véget ér: ő sajnos tényleg szimplán az a szemétláda, akinek látszik. Van még néhány meglepetés a tarsolyban, de sajnos innen kezdve egyenesen a lehető legegyszerűbb végkifejletig vezet. Ahogy a rendező előző (első) filmjében (a Ház az erdő mélyénben) a végkifejlet logikus, szenzációs és őrületes befejezése volt a történetnek, maradt a végére puskapor, itt sajnos a film utolsó negyedében egyre jobban látja a néző, mire megy ki a játék, azt is, hogy mi ennek a tanulsága, és ezzel együtt persze azt is, ki marad életben (már ha marad). Egyszóval, itt már semmiféle meglepetés nincs, sőt, katarzis se nagyon.

Nincs talán elegendő kraft az utolsóként megjelenő szereplőkben? Elfogyott a bátorság a végére? Vagy nem volt már elég kreativitás? Talán mindegyik szerepet játszik. De mindegy, mi az ok –

az a bizonyos húzós éjszaka a lehető legszimplábban végződik.

Egyszerűen unalmas, a történet szintjén is, tanulság szintjén is, és a megvalósítása is.

Nagy kár, mert amúgy egy sziporkázó, hangulatos, egyedi mozi ez, ami más nagy klasszikusok nyomán jár, és ami akár maga is klasszikussá válhatott volna. Egyszeri élménynek egyáltalán nem rossz így sem – de annak kevés az esélye, hogy valaki bosszankodás nélkül valaha is újranézze…

Pásztor Balázs

Pásztor Balázs

Pásztor Balázs újságíró, szerkesztő, tanár, édesapa. A kamera túloldalán is előfordul – ismeretterjesztő és dokumentumfilmek készítésébe kóstolt bele. Az okos és többrétegű filmeket kedveli, de a humor is fontos számára – a filmekben és az életben is.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..