Fókuszban Kritika

Mi a hazugság ára? – I Am Mother

A Netflix sci-fi-thrillere, az I Am Mother egy nagy csavarra épít, de közben nem felejt el beszélni: egy poszt-apokaliptikus világ egyetlen kapcsolatáról, egy robot és egy lány históriájáról.

Az emberiség kipusztult, bár esélye még van az újrakezdésre. Egy magát Anyának nevező droid (Rose Byrne) arra teremtetett, hogy amikor eljő a vég, népesítse be újra a Földet az erre a célra elraktározott több ezer embrió segítségével. Közel 40 évvel járunk a kihalás után. Elsőként egy lány (Clara Rugaard) született meg, akit az Anya tökéletes embernek nevelt. Azonban egy napon kopogtatnak bázisuk ajtaján, egy idegen (Hilary Swank), aki mesél az utolsónak hitt emberi lénynek a külvilágról. A Lány ekkor ébred rá, hogy tudása talán hazugságok hálójára épült.

Egy elsőfilmes rendezővel szemben általában nem túl magasak az elvárások, és ezeket gyakran nem is képesek megugrani, de Grant Sputore-nak sikerült. Az I Am Mother bár még csak kezdeti szárnypróbálgatás, egy remek ajánlólevél lesz számára napjaink legnépszerűbb zsánerfilmjeihez.

Témáját tekintve az I Am Mother egy poszt-apokaliptikus világba kalauzol el bennünket, ahol a történet helyszínéül szolgáló bunkeren kívül élhetetlenné vált a Föld. A Lány csupán annyit tud a világvégéről, hogy egykori embertársai idézték elő, és szervezete nem alkalmas a kinti létezéshez. Ebben a témában nehéz újat mutatni, hiszen tonnaszámra érkeznek a hasonló tematikájú filmek, és csupán a kipusztulás oka változik: hol zombik (Vonat Busanba), hol idegen lények (Hang nélkül), hol pedig a mesterséges intelligencia (Terminátor-filmek) készteti meghátrálásra és kihalásra az embert. A szintén első nagy játékfilmjét jegyző Michael Lloyd Green forgatókönyve ezt az okot egy csavarra építi, amire viszont túl sok alkalommal utal a történet, idő előtt leleplezvén a kihalás fordulatát. Az I Am Mother így csupán a zsáner amúgy is népes táborát gyarapítja, de új klasszikust nem ünnepelhetünk benne.

Ugyanez igaz, ha az I Am Mothert a Lány coming-of-age történeteként értelmezzük. A film nyitó jelenetsora egy megható montázs, amely során a (rendkívül tehetséges) Rugaard karaktere felcseperedik, miközben a robotikus anyja altatódalt énekel neki. Később etikára és fegyelemre tanítja, intelligens és erős nővé, egyszersmind tökéletes emberré neveli „gyermekét”. Azonban ehhez hasonló szülő-gyermek kapcsolatot is sokat láttunk már, és minden igyekezete ellenére az I Am Mother nem száll alá Lady Bird-i mélységekbe, és nem megy el annyira a végletekig, mint a Carrie. Pedig indokolt volna, hiszen viszontagságos kapcsolat az övék, ami a biológiai különbségen túl a már említett csavaron alapszik.

Az Anya ugyanis istent játszik.

Az öntudatra ébredt mesterséges intelligencia a science fiction kedvelt témája; a Skynet átvette a hatalmat, az Én, a robot Sonnyja a robotikai alapelveknek mond ellent, és mind tudjuk, hogy a replikánsok inkább egyéniségek, semmint másolatok. Az I Am Mother droidjának elsődleges direktívája, hogy mindennél jobban szeresse a teremtőjét, a kipusztulásuk esetén pedig neki kell újraindítania a történelem kerekét. Sokkal jobb embereket kell létrehoznia, mint akik odavesztek, hiszen csak így kerülhető el egy második apokalipszis. Ehhez azonban szigorúnak, nyersnek és célratörőnek kell lennie. Az is marad, csak éppen figyelmetlenné válik. Ő, vagyis a történet túl sok logikai hibát vét, amelyek egyértelműen a csavar következtében kitörő katarzist alapozzák meg, ami ennek fényében értelemszerűen elmarad. Így az I Am Mother e téren is csupán tisztességes kalapemelés marad a nagy elődök árnyékában.

Most jön azonban e hosszas gondolatmenet csattanója. Az I Am Mother ettől még egyáltalán nem rossz film. Sőt! Mivel mindenekelőtt Sputore alkotása elsősorban sci-fi, zsánerfilmként remekül működik.

Látványtervezése kifogástalan, remekül használja fel a szűkebb játékteret, inkább funkcionális célokra, semmint hányingert keltő szín-és CGI-orgiára. Az efféle kreatív alkotói attitűd legjobb példája maga a főszereplő, az Anya.

Azt hihetnénk, hogy tetőtől talpig vizuális effekt, holott egy ténylegesen megépített páncélzat, amelyben a kosztümfelelős Luke Hawker (A Gyűrűk Ura-trilógia) keltette életre a droidot.

A T1000-es mozgáskultúrája Rose Byrne (Insidious) nyugtató hangjával keresztezve egy igazán félelmetes karaktert hoznak létre.

Emellett Sputore a már sokszor látott mozzanatokat nagyszerűen mossa össze klausztrofób szorongással és végtelenül emberi érzelmekkel – magánnyal, csalódással és az élet apró örömeivel – teli pszichológiai thrillerré. A Lány sosem látta a kinti világot, ahogy mi sem. Csupán az élhető jövőt jelképező atombunkert, ahol a lüktető tempójú cselekmény és a kreatív látványvilág tiszteletteljesen idézi meg a zsáner ikonjait, az Alien és Terminátor-filmeket és olyan modern klasszikusokat, mint az Ex Machinát.

Ha egy film a nagy elődöket igyekszik idézni, és közben saját fordulatait nem építi fel következetesen, akkor bizony bukásról beszélünk. Sputore esetében viszont szó sincs erről, hiszen az I Am Mother ugyan kiszámítható, mégis értelemmel és érzelemmel operáló film, amelynek a legnagyobb erénye, hogy sok mindenről akar szólni, és nem is felejt el szólni róluk. Megsüvegelendő entransz.

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel a PPKE kommunikáció szakos, filmen és újságíráson specializált hallgatója. Ha egy filmben egyszerre jelenik meg a misztikum és a társadalomkritika, nála tuti befutó.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..