Fókuszban Kritika

Vésővel a faragatlanok közt – I Don’t Feel at Home in This World Anymore

Az idei Sundance filmfesztivál egyik győztes alkotása magán viseli a függetlenfilmek tipikus jegyeit, de szerencsére képes elrugaszkodni a hatásvadász elemektől. Az I Don’t Feel at Home in This World Anymore címével ellentétben azt a hatást éri el, hogy szívesebben nézünk utána alacsony költségvetésű szerzői műveket.

Filmkedvelőként nem mondhatja azt valaki, hogy ki nem állhatja az indie-filmeket, hiszen ott a legnagyobb a szerzői szabadság. Nincs nagy stúdió, mely lekorlátozza a rendezőket, és az alacsony költségvetés miatt kénytelenek a legkreatívabb megoldásokhoz nyúlni. Ezen a piacon szabadna a legkevésbé előfordulnia annak, hogy egymásra nagyon emlékeztető filmek készüljenek – itt nincs futószalag-gyártás. Mégis észrevehetjük, hogy megjelennek a független alkotásoknál is olyan elemek, mellyel kialakítanak egy indie-kommersz eszköztárat. Az alábbi hozzávalóknak kell szerepelniük: fura karakterek, a modern ember egyszerű problémái felnagyítva, családi gondok, felemelő akusztikus gitárzene, lokális sztori.

Ha a fent említett elemekből találok, általában forgatom a szememet, de a Sundance-ben mindig lehet bízni, hogy olyasmit díjaznak, ami valamilyen szempontból progresszív. Alábbi filmünk bár tartalmaz kötelező indie-elemet, de kellően friss hangvétellel közelíti meg történetét. Macon Blair rendezőt már ismerhetjük ilyen körökből, ugyanis a Blue Ruinban és a Green Roomban egyaránt szerepelt. A most tárgyalt első rendezésén már egyből fellelhetünk stílusjegyeket. Blair nagyon kedveli azt, ha nem kell megmutatnia mindent a kamerával – elégnek gondolja a hangokkal ismertetni azt, amit tudnunk kell. Bízik a nézőiben, de nem hagy rájuk mindent. Ezek mellett pedig tényleges vízióval meséli el a meglehetősen egyszerű történetét, közben pedig

a műfajfilmes elemeket vegyíti az azokra nem jellemző morbiditással.

Ruth (Melanie Lynskey) egyedülálló, negyvenhez közelítő ápolónő egy kisvárosban. Kisebb bosszússágait lefojtva éli szürke életét, ám egyik nap váratlanul kirabolják a lakását. Egy-két elektronikai eszköz mellett nagyanyja ezüst étkészletének is lába kél, és ezzel betelik a pohár Ruthnál. Mivel a rendőrség csupán sokadlagos problémának tekinti az ügyét, aktáját perifériára szorítják. Ruth talpraesett módon képes bizonyítékokat szerezni, ám mikor szembesül a hatóságok dilettáns hozzáállásával, saját kezébe veszi az esetet. Elsődleges célja visszaszerezni az eltulajdonított tárgyakat, majd ami még ennél is fontosabb, elmondani az elkövetőknek, hogy ez már pedig csúnya dolog volt. Szövetségesként mellé szegődik egy kedves, ám agresszív dühkitöréseit éppen, hogy kontrollálni tudó srác az utca végéből. (Tony – Elijah Wood).

Miközben a rejtélyeket meglepő gyorsasággal megoldják, színre lépnek az elkövetők, akik sokkal veszélyesebbek, mint korábban gondolták volna. Nem egyszerűen piti tolvajok, hanem komplett elmebetegek – nem is nehéz az erkölcsi szintet számonkérő depressziós Ruthnak szurkolni. A nőnek elege van az emberi önzőségből, ezért kvázi prófétaként meg akarja téríteni a neki ártókat. Ilyen esetekben persze nem kell komoly összefüggéseket és példázatokat tartalmazó hegyi beszédre gondolni, sokkal inkább

olyan helyzeteket érdemes vizionálni, mint amikor egy dadus leszid egy óvodást.

A film fő humorforrását is az adja, ahogy láthatjuk az alapvető etikát elváró Ruth és a shurikent hajigáló, nunchakuval hadonászó Tony harcát az igazságért. Nem a legleleményesebb figurák ők, de még mindig sokkal kedvelhetőbbek, mint a körülöttük lévők. Kettejük olykor szerencsétlen helyzeteivel könnyen azonosulunk. Lynskey-t régen láttuk főszerepben, és szerencsére a karakter olyan, mintha ráöntötték volna. Elijah Wood pedig ezúttal is szórakoztató – nagyon fekszenek neki az ilyen stílusú alkotások. A probléma kettejükkel az, hogy bár külön-külön remekül játszanak, együtt nincs köztük igazi kémia. Nem érezzük a barátságuk (vagy akár komolyabbra forduló kapcsolatuk) mélységét.

Az I Don’t Feel at Home in This World Anymore nem találja fel tehát a spanyol viaszt. Rövid, 93 perces játékidejét sokáig maradéktalanul kitölti. A film közepéig egy snittet sem érzünk feleslegesnek, ám később kicsit leül a cselekmény. Ugyanakkor a pakliban benne lévő morbiditás és erőszakosság a film végére teret nyer magának, mi pedig csak ámulunk rajta. Semmi öncélúság, semmi hatásvadászat – pont, ahogy szeretjük az ilyen témákat. Blair filmje őszinte és szórakoztató marad. Így tovább indie!

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel a Ráadás és Moziban rovat szerkesztője. Kedvencei az életszagú, morális kérdéseket feszegető filmek – az igényes blockbusterek mellett.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..