Kritika

De most komolyan? – I Used to Be Funny

Izgalmas kérdésfelvetésekkel és ígéretes színészgárdával futott neki Ally Pankiw az első nagyjátékfilmjének, az I Used to Be Funny-nak, hogy aztán egy-egy szomorú tekintettel és ostoba, ripacskodó odaszúrással a fürdővízzel együtt saját gyermekét is a lefolyóba öntse.

Az I Used to Be Funny egy fiatal standupos, Sam (Rachel Sennott, aki például a Pofozóklub a gimiben és a Játsszunk gyilkosost! című filmekből lehet ismerős) életében kialakult többszörös turbulenciát dolgozza fel. Sam évekig gardedámkodott egy kamaszlány, Brooke (Olga Petsa) fölött. Brooke, bár kezdetben rendkívül visszahúzódó, mégis bizalmas viszonyt alakít ki Sammel, ez a kvázi-testvéri szimpátia pedig kölcsönösnek bizonyul a két lány között. Mindezt azonban romba dönti Brooke édesapja, Cameron (Jason Jones), aki – ahogy azt a film túlhúzott flashbackjeiből megtudjuk – egyik este szexuális erőszakot követ el Sammel szemben. Az egyébként rendőrként dolgozó férfit ezek után 5 évre lecsukják, Brooke viszont mindezt Sam részéről árulásként éli meg, így ezzel kettejük viszonya is zátonyra fut.

i used to be funny

A történtek után egy évvel veszi kezdetét a filmünk, amelyben a következő konfliktusháló rajzolódik ki: Brooke értelemszerűen bekészült, hisz rövid időn belül triplán árvult meg (az édesanyja a Sammel való megismerkedésüket követően nem sokkal elhunyt, ezt követően elvesztette az édesapját és végső soron Samet is), ezért elszökik a nagynénjétől, miközben online-offline zaklatja-fenyegeti Samet, aki nem csak szociálisan szigetelődött el teljesen (kis túlzással a lakásból nem bír kilépni), de a humorának is lőttek.

Nehéz értelmes kritikát írni egy ilyen típusú filmről, mert a helyzet az, hogy a történet által felkínált témák (kiszolgáltatottság; traumafeldolgozás; hatalommal való visszaélés; színpadi persona vs valóság) mind húsba vágó kérdéseket vetnek fel, amelyek aktualitása elvitathatatlan és amelyekről a mai napig csodás filmeket lehet(ne) készíteni.

A helyzet viszont az, hogy az I Used to Be Funny pusztán címkékként és hívószavakként dobálja fel ezeket a témákat

anélkül, hogy akár csak egy bővített mondat formájában képes lenne állítani valamit ezekről a jelenségekről – a puszta létezésük felvillantásán túl.

A film harsány, ámbátor felszínes ostobaságát kétség kívül rendkívül dühítő dolog végigélni, viszont ettől függetlenül (vagy inkább: ebből fakadóan) remek korképévé válik a kortárs nyugati gondolkodás öngyűlölő, inhumán skizofréniájának. Mielőtt még rám rohadna a Bayer Zsolt szalonnazsírtól csillogó, pálinkaböffencses (nagy)mellénye, hadd fejtsem ki röviden, hogy miről is van itt szó.

Tekintsünk végig azon a szociális húsmezőn, amely Sam életeként terül kíváncsian fürkésző kis szemeink elé. A film összes pozitív beszélő szereplője valamilyen szexuális és/vagy etnikai kisebbséghez tartozik, míg az összes negatív megszólaló (nagy valószínűséggel) heteroszexuális, fehér férfi (Brooke apja, aki ráadásul rendőrként a hatalom embere; Brooke drogdíler pasija, aki ráadásul idősebb is pár évvel a lánynál; de még a rosszfej standupos kolléga is). A mai „Sztálin és Hitler” világnarratívába kétség kívül csodásan belesimul a film társadalomképe – noha vágyvezérelt jellege miatt már-már ideológiailag pornográfnak hat, hisz végső soron mégis csak egy Helter Skelter parafrázissal van dolgunk –,

a felütésre érkező mantrázáson túl az I Used to Be Funny sajnos érdemben semmit nem tesz hozzá a diskurzushoz

– a Sam és Cameron közt lezajló bántalmazáson túl, természetesen.

i used to be funny 3

Érdemes megemlíteni, hogy Cameron, miközben erőszakosan közeledik Sam felé, végig arra hivatkozik, hogy látta Sam standupos vide

óit, amelyekben a lány rendre arról beszél, hogy ő „keményen szereti”, igen aktív szexuális élete részletezésekor pedig gyakorta hangoztatja, hogy kifejezetten gerjed az egyenruhásokra. Sam hiába próbálja leállítani a férfit, az direkt félreérti minden szavát. Afelől nincs kérdés, hogy amit itt nézőként látunk, az kimeríti a szexuális erőszak fogalmát.

A film viszont ezek után teljességgel ignorálja a saját maga által felvillantott iszonyatosan fontos és örökaktuális kérdéseket. Hogy mi van akkor, ha valaki „önmaga szerepéből” szórakoztat másokat? Hol ér véget a színpadi én és hol kezdődik a valóság? Van-e különbség? Kinek kéne másképp viszonyulni ehhez? Mit lehet tenni egyáltalán? Jó-e, hogy ilyen (mármint szereplés) van egyáltalán?

A film már a címében hazudik (Valaha vicces voltam vagy Már nem vagyok vicces),

hisz Sam tragédiája az, hogy sem Ő, sem a közönsége nem értik, hogy mi a vicc.

De mondhajtuk azt is, hogy ezek alapján Sam sosem volt vicces. Hisz nem elég, hogy Cameron szánt szándékkal félreértette, de az ügyet követően sorra kapja a gyűlölködő kommenteket az interneten azzal kapcsolatban, hogy a közönség úgy érzi, ezidáig végig hazudott nekik.

Annál, hogy a film miről nem beszél, talán csak az szomorúbb, amikor viszont tényleg állást foglal egyes kérdésekben. Jöjjön hát a lezárás!

i used to be funny 4

Brooke eltűnt, ezt bemondják a híradóban is, Sam is onnan értesül róla. Ha nagyon akarjuk, ez a szál mozgatja a sztorit, bár ez azért nem ennyire egyértelmű. A film végére Sam megtudja, hol rejtőzik Brooke: egy Nathan nevű drogdílernél pecózik, valahol a valami mellett. Sam, miután egy motelben kellőképpen berúg és pörget egy nagyot a flashback szerencsekeréken, végül elhatározásra jut: betör Nathan házába, ahol a bekrekekezett Brooke-ot a lány akarata és aktív ellenkezése ellenére elrángatja onnan, de előtte még meg is támadja Nathant (akihez egyébként betört). Mindezt azzal indokolván, hogy a Brooke még csak kiskorú, Nathan pedig ezzel visszaélve egy utolsó szemétláda.

Ezzel rögtön két probléma van, az egyik az önbíráskodás: ha nagyon akarjuk, nézhetjük mindezt úgy, hogy Sam „ártott” Brooke-nak akkor, amikor az apját lecsukatta (bár ez erősen függ attól, hogy miképp dobozoljuk a film kidolgozatlan karaktereit), ezért

most a hatalom inkompetenciáját/kártékonyságát kikerülvén Ő maga oldja meg a helyzetet.

Fasza, ezek szerint akkor Ally Pankiw rendezőasszony is leszűrte a tanulságot az elmúlt évek nagyobb csetepatéiból. Tök mindegy, hogy most a Q-Anonra és a Capitoliumra vagy a BLM-re és az akörüli balhékra gondolunk,

ez a film az Isten áldja Amerikát!-hoz képest gyáva, a Zabriskie Point-hoz képest pedig egy gagyi lufi.

Cserébe viszont gátlástalanul hergeli a saját nézőit, hogy álljanak végre ki a saját igazuk mellett, mert – mint láthatjuk – az igazságszolgáltatásnak már köze sincs a nagy betűs igazsághoz. Hiszen láthatjuk, itt a követendő példa: egy traumatizált, mentálisan sérült és labilis ember végre a tettek mezejére lépett, csak így tovább, előre emberek!

Máshonnan közelítve a kérdés felé, itt nem arról van szó, hogy Sam jól vagy rosszul cselekedett volna, hanem, hogy a film elhazudja ezeknek a helyzeteknek a morális kettősségét. A történet személyiség nélküli társadalmi sablonkarakterekkel operál, éppen ezért az üzenete sem tud a „nagyáltalánosságnál” mélyebbre hatolni. Amiatt is problémás mindez, mert eközben a film a trauma-alapú flash-back szerkezetének köszönhetően egy olyan szubjektivitás-élményt hoz létre, amelyről közben lehazudja az „egyszeriséget”, és üzenetét mint objektív, univerzális igazságot tárja elénk. Úgy, hogy közben tényleges mondanivalója gyakorlatilag nincs.

Rengeteg minden nem oké ezzel a filmmel, de kár tovább ütni a döglött lovat. Akit érdekel a téma, az úgyis meg fogja nézni, aki a saját világképéhez keres igazolást, az már tudja, hogy ettől a filmtől mit reméljen. Aki viszont tényleg jó filmet szeretne látni Rachel Sennottól, az nézze meg inkább a Danielle és a süvetet.

Az I Used to Be Funny elérhető az Apple TV +-on.

Gerdesits Pál

Gerdesits Pál 2021-ben szerzett mesterdiplomát az ELTE filmtudomány szakán, jelenleg az ELTE esztétika doktori programjának PhD hallgatója. Elkötelezett szürrealista, Werner Herzog és Jeffrey Lebowski lelkes követője. Állítólag ügyesen gitározik.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com