A Ha a Beale utca mesélni tudna (If Beale Street Could Talk) bebizonyítja, hogy Barry Jenkins nemcsak jókor volt jó helyen a Holdfénnyel, hanem valóban generációjának egyik legtehetségesebb rendezője.
Az idei Oscar-jelölések egyik nagy vesztese a Ha a Beale utca mesélni tudna. A filmet sok amerikai kritikus az év egyik legjobbjaként emlegette, azonban a forgalmazója egy kis stúdió, amelyiknek csak egy kampányra volt pénze. Így lett jelölt a közepes Alelnök, és így maradt hoppon a Beale utca. Amely ettől függetlenül valóban az amerikai filmgyártás egyik kimagasló alkotása, csak épp az Akadémia közössége valamiért negligálta.
A jelölés hiányától függetlenül a rendező karrierje nem szenved csorbát. Az már önmagában dicséretes, hogy Barry Jenkins nem szállt el a Holdfény fődíjától. Nem kezdett bele egy megalomán produkcióba, nem igazolt le sztárokat, sőt még műfajt se váltott. Új filmje lényegében pontosan ugyanannak a közönségnek szól, mint a korábbi. Viszont eközben Jenkins úgy nemesítette számos szerzői vonását, hogy közben a Ha a Beale utca mesélni tudna önmagában is teljes egészében értelmezhető.
Persze az önállóságot az is segítette, hogy a rendező ismét egy történetet adaptált – ezúttal James Baldwin regényét. A forgatókönyvet azonban ismét már maga írta. Az eredmény pedig elsősorban a hangsúlyok tekintetében domborodik ki. A film középpontjában a szerelem és a szerelmesek állnak. Vagyis a társadalmi anomáliák ábrázolása ellenére a Ha a Beale utca mesélni tudna valójában egy romantikus film.
Pedig a történet nem ezt ígéri. A ’70-es években Tish (KiKi Layne) 19 éves, és szerelmes a nála három évvel idősebb Fonnyba (Stephen James). A férfi azonban börtönbe kerül nemi erőszak koholt vádjával. Nem sokkal később már a fogdában a lány elmondja, hogy babát vár tőle. Az eseményeket a film nem lineárisan tárgyalja, és az időben előre-hátra ugrálva egyre több háttérinformáció derül ki a főszereplők családjáról, környezetéről, társadalmi helyzetéről, de elsősorban a szerelmükről.
A Ha a Beale utca mesélni tudna egyik legszebb vonása a ritmusa.
Intim, bensőséges jeleneteket mindig egy külső helyszínen játszódó, a szélesebb közeget ismertető epizód követ. A romantikus, kétszereplős színeket lágy zene kíséri, gyakoriak a lassítások, a finom, szinte lírai eszközök. Amikor az események más szereplőkkel kibővülnek, a zene elhalkul, a helyét az utca és a város zaja veszik át.
Barry Jenkins nem használ klasszikus tárgyi szimbólumokat. Kamerája nem időzik el többlettartalommal megjelenő tárgyakon. Helyette a lassan csordogáló, szerelmes pillanatokban időnként frontális képre vált. A két fiatal hős érzéseiktől túlcsordulva a kamerába tekint. A néző egyszer csak ott áll közöttük, szerelmük részévé válik.
Az epizódszereplők pedig szinte kivétel nélkül csak átmenetileg lépnek be a színre – egyszerűen mellékesek a szerelem mellett. Dave Franco mint zsidó ingatlanos, Pedro Pascal mint Puerto Ricó-i maffiózó, Diego Luna mint spanyol ajkú pincér, illetve mind közül kiemelkedve Regina King mint Tish anyja (a szerepért Oscar-jelölést is kapott). Általuk lassan körvonalazódik az ügy, a fiatalok társadalmi helyzete, viszonyuk a többségi társadalommal és a családjukkal. És ez már a Ha a Beale utca mesélni tudna egyik gyengéje.
Míg a romantikus jelenetek megigézően szépek és giccsmentesen szenvedélyesek, addig a közbeékelődő epizódok olykor fájóan egysíkúak.
Nem mindig persze: a játékidő elején lezajló családi jelenet egyszerűen hibátlan. De később az ingatlantulajdonos érthetetlen jóindulata hiteltelennek vagy oda nem illőnek tűnik. És azzal is nehéz mit kezdeni, hogy a latin-amerikai étteremnek mi a szerepe a történetben.
A kettő között helyezkedik el maga a per. Furcsa, hogy bár ez a bonyodalom fő oka, Jenkins igazából marginálisan foglalkozik vele. Amikor pedig igen, akkor leegyszerűsíti az egészet. A hangsúly számára nem ezen nyugszik, amivel a rendező megint elkerülte azt a csapdát, amibe az amerikai filmipar rendre belesétál. Nevezetesen a túl direkt üzenet közvetítésébe, a dagályos népnevelési célzásokba, a kirekesztés ábrázolásának önismétlő narratívájába – lásd: Zöld könyv. Ugyanilyen volt a Holdfény a homoszexualitással. Jenkinsnél a kirekesztés nem egy társadalmi kérdés, hanem egy személyes történet, egy tényező abban a végtelenül komplex folyamatban, amelyben egy ember felnőtté válik.
A legjobb adaptált forgatókönyv Oscar-jelölése azért is megérdemelt, mert Jenkins a saját képére fordította a Ha a Beale utca mesélni tudna történetét. Lenyűgöző, ahogy ismét a bőrrel mint színnel játszik. A Holdfényben kékre festette karaktereinek bőrszínét, ezúttal a barnával és a sötéttel játszik. Jenkins azzal válik a legprogresszívebb afroamerikai rendezővé, hogy egészen új rétegeket fedez fel az afroamerikai társadalomban.
Mindig azt mondták az Oscar-díjról, hogy évtizedes késésben van. Ez teljes mértékben igaz, és az egyetlen kivétel a Holdfény volt. Idén megtörtént a korrekció, a legjobb filmre jelölt alkotások egy-két kivételtől eltekintve mind konzervatív alkotások. A legfájóbb visszalépés mégis az afrofilmek terén következett be. A Csuklyások egy politikai kiáltvánnyá züllesztett agymenés. A Zöld könyv egy népi tanmese szintjén értekezik. A Fekete Párduc kizárólag a szuperhős zsánerben értelmezhető fejlődésnek. És aztán itt van a Ha a Beale utca mesélni tudna, amely nem ítélkezik, nem hibáztat és nem okol, csak arról mesél, hogyan lehet élni és szerelmesnek lenni ebben a közegben. Talán egy évtized múlva az Akadémia újra felfedezi Barry Jenkinst.
