Kritika

Nemtelen komédia – Igen nap

Többek között Jennifer Garner és Edgar Ramírez bájos bohóckodása is vár ránk.

A cukormázas családi vígjátékok piacán kétségkívül a Disney a húzónév – még ha manapság már más is a stúdió fő profilja, vagy legalábbis más típusú filmekkel kapcsolatban szoktuk emlegetni. Aki viszont azt gondolná, hogy a „Disney-rózsaszín,” az egész családnak hangsúlyos tanulsággal szolgáló, vicces-gyerekes vígjátékok kora ezzel le is áldozott, az nagyon is téved – a Netflix például a Igen nap (Yes Day) című családi filmmel jelentkezett ezen a piacon.

Mostanában van egy furcsa felhangja a „légy pozitív” jó tanácsoknak. De most tekintsünk el a vírushelyzet mellékhatásaként fellépő disszonanciától, nézzük az életmód-tanácsadók, a giccses képekre írt idézeteket megosztók kedvenc gondolatát önmagában:

bizony, vannak kutatások, amik szerint ha sokat mosolygunk, vidámabbá válunk, ha pedig igent mondunk a váratlan és izgalmas dolgokra, hát… izgalmas lesz az életünk, és teli lesz váratlansággal.

Nem új keletű gondolat ez, de gyereknevelési elvként még nem találkoztam vele. Pedig manapság mindenből van gyereknevelési elv. Minden szülő tökéletes akar lenni, a neten mindenki végtelen számú tanácsot érhet el arról, hogy ezt hogyan kell elérnie – és végtelen számú acsarkodó kommentelő és önjelölt szakértő várja a legkisebb lehetőséget is, hogy szétcincálja azt, aki nem pont úgy neveli a gyerekét, ahogy az szerinte ideális lenne. Egy ilyen világban nem csoda, ha a szülőség rengeteg feszültséggel jár. A rengeteg feszültség pedig előbb-utóbb „bemerevedést” okoz. A merev szülő pedig aztán konfliktusba kerül – elsősorban a gyerekeivel, akik meg ugye éppen a legrugalmasabb korszakukban vannak…

Ez történik a Netflix legújabb családi vígjátékában is, ahol az anyuka (Jennifer Garner) annyira meg akarja védeni a gyerekeit, annyira tökéletes anya akar lenni, hogy közben elfelejti, ki is ő maga, és egy idegesítő hárpiává változik. Mielőtt azonban teljes mértékben elidegenítené magától a gyerekeit, azt a tanácsot kapja, hogy tartsanak családilag egy „Igen napot,” amikor mindenre, amit a gyerekeik mondanak, igent kell mondaniuk.

Yes day
Cuki, ugye? Kár, hogy pocsék gyerekszínész.

Persze, megvan ennek a maga értelme a valóságban: ha évente van egy-két ilyen nap, amit ünnepként vár az egész család, annak sok pozitív hatása lehet. Például a szülők megtanulnak bízni a gyerekeikben, akikben meg a felelősségérzet és a következmények felmérésének képessége fejlődhet, mindeközben pedig nyilvánvalóan minden, együtt, közös tevékenységgel töltött idő szorosabbra fonja a családi kötelékeket. A közös élmények, nevetések egyszerűen jót tesznek minden közösségnek, így a családnak is. Egy ilyen nap  tényleg jó móka lehet, még ha nem is világ(család)megváltó terápia, ami köré hatalmas elméleteket kéne szőni (ennek ellenére fognak), de biztos érdemes kipróbálni. És az is látszik, hogy ez az ötlet, ez a téma megérne egy jóféle, tartalmas filmet is. Lehetne benne gondolat, értelem, érzelem bőven.

A probléma ott van, hogy az Igen nap egy nagy rakás katasztrófa – semmi sem stimmel benne.

Persze, a családi vígjátékok általában egy olyan középosztálybeli, ideális családi környezetben játszódnak, aminek nem sok köze van a filmek nézőinek az életéhez. A legritkább esetben jó leképezései a valóságnak – de az Igen nap sztorija már alapszinten is nagyon sok sebből vérzik. A várva várt Igen napra a gyerekek egy ötpontos listával készülnek. Az első pont (az óriás fagyikehely reggelire) még teljesen rendben van – valószínűleg tényleg ilyesmit kívánnának a gyerekek, és az ebben rejlő poénforrásokat is kiaknázzák az alkotók. A második viszont már olyan, ami az igazi világban konkrét károkozással járna – egy tönkrement autó bőven túl van azon a szabálykereten, amit elég részletesen el is magyaráznak az Igen nap kapcsán.

The Ending of 'Yes Day' Explained

A harmadik programpont pedig valami paintballharc-szerű, üdítős-vizes lufidobálásba oltott reality-show-válogató. Igen, valami ilyesmi. Ennek nem csak a valóságban nincs semmi értelme (egy még totál értelmetlenebb „bíróval” felszerelve, amiről üvölt, hogy csak egy újabb vicces mellékszereplő bepréselése miatt kellett), hanem a film belső logikája szerint is csak katyvasz. Annyira erőltetett, hogy azt a minimális hangulatot is kiöli, ami eddig volt.

Innentől a néző nem tudja nem észrevenni, hogy mennyire izzadtságszagú, logikátlan eseményhalmaz az egész film.

Nem, nem csak kívülről nézve logikátlan – a szereplők saját alaphelyzetüknek, jellemüknek, fejlődésüknek ellentmondóan csinálnak csomó mindent, mert… Miért is? Talán azért, mert az alkotók azt gondolták, ez majd így vicces lesz. De még csak ez sem jön össze: inkább kínos. Persze, vannak kínos családi vígjátékok is – de ez egyszerűen csak az igénytelenség, átgondolatlanság szintjén kínos, nem pedig valamiféle görbe tükör miatt.

Ha már a karakterekről szó esett, a másik probléma az őket megformáló színészekkel van. A felnőtt színészek ripacskodnak, de hát az ilyen filmekben ez a feladatuk. Jennifer Garner vagy Édgar Ramirez nem tartoznak éppen az Oscar-listás színészek közé, de ezt a szintet azért tudják. A gyerekszínészek viszont se nem jók, se nem közepesek – a nerd kissrácot alakító Julian Lerner kifejezetten pocsék, teljesen alkalmatlan érzelmek kifejezésére.

A kamaszlányt játszó Jenna Ortegán látszik egyedül, hogy ő azért már jó ideje színészkedik.

Neki köszönhető a film egyetlen mélyebb érzelmi hatást gyakorló jelenete: bár alapvetően ő is csak a cuki-lázadó-szexi kamaszlány, akivel azonosulni tud a célközönség, az említett jelenet pedig épp olyan erőltetett, mint a többi.

Merthogy a célközönség azért elsősorban talán mégis a gyerekek lennének. Nekik vannak benne elhelyezve a kikacsintások, és valószínűleg ők azok, akik ezek után Igen napért kezdik el nyúzni a szüleiket. Ők talán elnézik az összes hibát és az értelmetlenségeket is.

De azt gondolom, hogy ennek egyáltalán nem így kellene lennie. A gyerekek nagyon jól tudják, mi az, ami hülyeség, és mi nem az, milyen a jó film, és milyen a vacak, mi az, ami vicces, és mi erőltetett. Átlátnak a szitán, és látják, amikor a tanulságot vastagon kétszer aláhúzva próbálják lenyomni a torkukon – így inkább azért fogják nyúzni a szüleiket, hogy valami menőbb dolgot nézzenek, ha már leülnek együtt a Netflix elé.

Pásztor Balázs

Pásztor Balázs

Pásztor Balázs újságíró, szerkesztő, tanár, édesapa. A kamera túloldalán is előfordul – ismeretterjesztő és dokumentumfilmek készítésébe kóstolt bele. Az okos és többrétegű filmeket kedveli, de a humor is fontos számára – a filmekben és az életben is.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés