Az Ígéretes fiatal nő (Promising Young Woman) A koronából ismert Emerald Fennell lenyűgöző első nagyjátékfilmje a nemi erőszakot elkövető férfiakon bosszút álló Cassie-ről, kinek megformálásáért Carey Mulligan Oscar-díjat érdemelne.
Magyarországon a statisztikák szerint élete során közel 300 ezer nőt ért szexuális erőszak – ebből azonban a regisztrált bűncselekmények száma mindösszesen csak évi 269 –, ami azt jelenti, hogy legalább minden második nő ismer minimum egy áldozatot.
Tehát azok, akiket nem bántalmaztak, a testvérük vagy a barátnőjük traumáját nézték végig tehetetlen dühtől forrongva. Ezt a bosszúvággyal fűtött mérget sűríti Emerald Fennell elsőfilmje, az Ígéretes fiatal nő az érzelmek olyan esszenciáját közvetítve, melynek következtében annak is remegni kezd a keze, akiről (szerencséjére) épp nem szólnak a félelmetes statisztikák.
Az egyébként A korona című sorozat Camillájaként ismert Fennell első író-rendezői bravúrja alapvetően az USA főiskoláin elkövetett szexuális visszaélésekre koncentrál, modellezve a világ összes hasonló bűncselekményét. A Fehér Ház felmérése alapján az amerikai egyetemeken 5-ből 1 nőt ér szexuális bántalmazás, melynek 7%-a kerül bejelentésre, azonban csak az esetek negyedét regisztrálják hivatalosan. Ebből tisztán látszik, mennyire rendszerszintű a nemi erőszak kultúrája: valódi igazságszolgáltatás, illetve az áldozatok mentális és fizikai egészségének védelme helyett legtöbbször az elkövetők fényes jövőjét tartják szem előtt. Ilyen volt például Brock Turner sportösztöndíjas hallgató esete is, aki „ígéretes fiatalember” lévén az ügyészek által kért hat év börtön helyett, csupán hat havi elzárást kapott szexuális bűncselekmény elkövetéséért – innen a film címe.
A nemi erőszak kultúrájának egyik legfőbb problémája az áldozathibáztatás, amely az Ígéretes fiatal nő markáns motívuma.
A slut shaming, azaz ribancnak bélyegzéstől a tipikusan az áldozatot felelősségre vonó kérdésekig minden feltűnik a műben: „Mi volt rajta?”, „Miért ivott annyit?”, „Minek ment oda?”, „Miért akarja tönkretenni a fiú életét?”, „Biztosan nemet mondott?”.
Az Ígéretes fiatal nő több szempontból sem az, aminek látszik. Ahogy a szépreményű Turner sem volt, vagy a tipikus rendes srác sem az. Nők milliói ismerik ezt a típust: ő a jófiú, aki kedves, figyelmes és segítőkész, sőt, látszólag még feminista is – férfi létére! Ki ne akarna magának egy ilyen pasit?! Ha valaki mégis el meri utasítani, a rendes srácról kiderül, hogy lovagiasságáért magától értetődően szexet várt, az illető lányról pedig az, hogy egy „ribanc”. Ezek a hipokrita férfiak a célpontjai Cassie-nek, Fennell rá is játszik a rendes srác-toposzra: kizárólag olyan, kifejezetten ártalmatlannak tűnő színészeket szerepeltet a filmjében, mint Adam Brody vagy Bo Burnham.
Így hát az Ígéretes fiatal nő kezdetben tipikus rape and revenge filmnek ígérkezik – a műfajt azonban már a főcím képi gegje is destruálja: amit vérnek hiszünk, valójában ketchup, Cassie pedig erőszakos megtorlás helyett, kegyetlen ravaszsággal „csak” megfélemlíti a férfiakat. A zsáner ’70-es évekbeli exploitation-kezdetétől eltérően – ahol a brutális bántalmazás a nő főnixszerű felemelkedését okozza, hogy a bosszú angyalaként születhessen újjá – az Ígéretes fiatal nő megtagadja a hollywoodi B-filmből induló gyökereit. Egyrészt maga a nemi erőszak kizárólag csak egy mobiltelefon hangsávján hallható, másrészt Cassie nemcsak reagál a múltjában történt traumára, hanem proaktív karakterré válik.
Carey Mulligan élete alakítását hozza Cassie-ként:
szinte eggyé válik a lánnyal, aki egyszerre cuki, amolyan csajos csaj, és maróan szarkasztikus, s míg egyik pillanatban a részegségtől öntudatlanul dülöngél, úgy lesz egyik pillanatról a másikra ijesztően józan. Mulligan játéka, valamint Fennell meglepően életszerű írása miatt Cassie már-már lesétál a vászonról.
A realisztikus főhős ellenére az Ígéretes fiatal nő mégis egy végletekig stilizált alkotás. Rettentően sötét tematikáját rózsaszín napszemüvegben prezentálja: Cassie körmeitől a ruháiig, sőt a film egészének esztétikája egy pasztellszivárványt idéz. Az Ígéretes fiatal nő – mind a főhős, mind maga a film – nem fél száz százalékosan megélni a nőiességét, ami az olyan popslágerekben csúcsosodik ki, mint Britney Spearstől a Toxic, vagy Paris Hilton Stars Are Blind című kriminálisan alulértékelt dala. A számra készült montázst látván, ígérem, mindenki számára logikussá válik majd az elsőre valóban merésznek tűnő kijelentésem!
Ekkor történik egy látszólag erős műfaji váltás: rape and revenge thrillerből a műfaj ’90-es évekbeli aranykorára emlékeztető romkomba csöppenünk. A szerelmi szál autentikusan épül a film narratívájába,
Carey Mulligan és a Ryan szerepére teremtett Bo Burnham párosa pedig egy színtiszta romantikus filmet érdemelne.
Az ilyen életigenlő szakaszok, illetve az egyébként stand-uposként is ismert Burnham sajátos humora miatt fájnak olyan különösen a Fennell forgatókönyve által újra és újra bevitt ütések. Az Ígéretes fiatal nő olyan könnyedséggel közvetíti nyomasztó üzenetét, hogy az émelygést, a könnyeket és a haragot meglepődve fogadja a korábban még mosolygó néző. Nem emlékeztet valamire az ilyen alattomos támadás?
Fennell fekete komédiaként is álcázza az Ígéretes fiatal nőt, mellyel még könnyebben a bőrünk alá mászik. A groteszk humor eszközével mutat görbe tükröt a közönségnek úgy, mint Cassie a strigulákkal számon tartott áldozatainak, egészen a nyitánytól kezdve. A diszkóban a zene ritmusára billegő fenekek a férfitekintettel pásztázott női testek helyett ezúttal férfiakhoz tartoznak.
A végső gyomrost az ambivalens bosszú fináléja adja, ami után azt kívánjuk: „bárcsak más vége lett volna”. Épp, mint a megerőszakolt lány, aki kiszolgáltatott állapotában elfogadta egy rendes srác segítségét.
