Így ne legyél elnök, így pedig ne készíts filmet egy unalmas témáról! Még akkor se, ha a főbb szerepeket Hugh Jackman, Vera Farmiga és J.K. Simmons játssza.
A nap, amikor Amerika bulvárra váltott – ezt az ütős szlogent tették az Így ne legyél elnök plakátjára a tengerentúlon. Maga a film persze nem erről szól, de ez az a mögöttes gondolatiság, ami az egész történet hátterét adja. Nyilvánvalóan a változás nem egyetlen pillanat alatt zajlott le, Jason Reitman szerint azonban, ha választani kellene ilyet, akkor az Gary Hart elnökjelölt (Hugh Jackman) 1988-as bukása lenne.
Ronald Reagen második terminusának végén többen próbálkoztak a Demokrata Pártban, hogy visszafoglalják a Fehér Házat a republikánusoktól. A csúcsjelölt az indulás pillanatában a már említett coloradói szenátor volt. Aki azonban pár héttel a bejelentése után el is bukott. Az ok: megcsalta a feleségét, Lee-t (Vera Farmiga). Pontosabban a kampány során lebukott, amikor washingtoni házába invitált egy fiatal nőt.
Az Így ne legyél elnök történelmi film, a harmincéves távlatot elsősorban a képi világgal hangsúlyozzák. A retró-érzést szinte a legelső képkocka közvetíti: a Columbia Pictures ikonikus intrójával indítanak. A későbbiekben végig az Instagram-szűrőkre jellemző, szépiás árnyalatok dominálnak, mindez kiegészülve a korhű kosztümökkel remek filmélményt biztosít. Egyértelmű, hogy Reitman profi rendező: erős kézzel vezeti a történetet, a megfelelő pontokon vált tömegjelenetekről kamarára. Fontos részletek ezek, még akkor is, ha a mozi összességében csalódást kelt.
Az Így ne legyél elnök! legnagyobb gyengéje maga a története.
Ahogy azt Reitman elárulta a Collidernek, az elkészítéshez az inspirációt Matt Bai podcastje képezte, amelyben az író a saját regényéről beszélt. Bai dolgozta fel a bukott szenátor történetét, kiemelve olyan részleteket, mint amikor az elnökjelölt a háza mögötti sikátorban bukkant rá a Miami Herald újságíróira, ahogy épp megfigyelik őt. Azonban hiába érdekes, sőt meghatározó sajtótörténeti pillanatnak voltak tanúi a szereplők, valójában inkább csak a média és a résztvevők számára volt ez különleges. Ha ugyanis lecsupaszítjuk a filmet a hollywoodi sallangoktól, egyszerűen csak arról van szó, hogy egy elnökjelölt félrelépett, és emiatt visszalépésre kényszerült. Az önmagában súlytalan alapszituáció révén az Így ne legyél elnök – minden értéke dacára – egy unalmas film.
A gyenge alapszituációt azzal próbálja ellensúlyozni a rendező, hogy temérdek értéket ütköztet, valamint izgalmas kérdéseket feszeget. Hogyan hatott a politikára az infotainment, azaz az újságírás szórakoztatóipari termékké válása? Mit veszített Amerika Gary Hart visszalépésével? Vajon egy politikus megítélésénél mi a fontosabb: a magánélete vagy az államférfiúi munkássága?
Az Így ne legyél elnök! megnézésénél jobb élmény a róla zajló beszélgetés.
Mindez különösen Trump elnökké választásának tükrében érdekes. A regnáló amerikai államfőről ugyanis bebizonyosodott, hogy lefizetett egy pornószínésznőt a hallgatásért, mégis megnyerte a választást. Illetve kiszivárgott róla egy felvétel, ahol úgy beszél a nőkről, hogy azokat meg kell ragadni a sunájuknál fogva. Az aktuálpolitikai áthallások a műfaj egyik kiemelt sajátossága, ami napjainkban egyértelműbb, mint valaha – gondoljunk csak A Pentagon titkaira! Reitman közel sem annyira didaktikus, mint Spielberg volt, de erősen kérdéses, hogy az áthallások helyett mit kínál. A műfaj fejlődésének másik iránya a nagypolitika kulisszatitkainak leleplezése – ezt az irányt az Alelnök képviseli idén, gyökerei azonban egészen messze nyúlnak vissza (Alan J. Pakula: Az elnök emberei). És az Így ne legyél elnök ebben a tekintetben kifejezetten óvatos, a sajtó emberein kívül minden szereplővel kesztyűs kézzel bánik.
Épp az utóbbi vonása miatt morális állásfoglalása erőteljesen megkérdőjelezhető: felmenti az elnökjelöltet tette alól. Kidolgozatlan női karakterei révén pedig szinte szembe megy az aktuális hollywoodi trenddel, vagyis a nők elnyomásának hangsúlyozásával. Összességében tehát erényeivel szemben (mint a képi világ, a vágás vagy a szerepmegformálás, amelynek fényét a két említett színészen kívül J.K. Simmons játéka is növeli) pont a zsáner meghatározó pontjain (üzenet, történet és morális értékítélet) követ el súlyos hibákat a film.
Jason Reitman hihetetlenül termékeny rendező. Tavaly két filmmel is jelentkezett: a cikkben elemzett Így ne legyél elnök mellett a Pszichoanyuval. A két mozi témája között első pillantásra hatalmas a különbség: az egyik társadalmi-történelmi kérdéseket feszeget, a másik pszichológiait. A rendezői életműben azonban pontosan ez a két téma váltogatja egymást. Előbbi kategóriába tartozik a Köszönjük, hogy rágyújtott! és a Férfiak, nők és gyerekek, utóbbiba az Egek ura és a Juno. Hiába áll hozzám közelebb a társadalmi téma, sajnos a Köszönjük, hogy rágyújtott!-on kívül Reitmannak rendre kevésbé sikerülnek ezek a filmjei. Mindig csak mondani próbál valamit, de az üzenetet valahogy sosem sikerül igazán célba juttatnia. Épp úgy, mint az Így ne legyél elnök! esetében.
