Az Izlandi amazon csodabogár stílusa többször kínos, mint szerethető, mégis ellenállhatatlan a szélmalomharc, amit a film nagy álmokkal sújtott kis hősei vívnak benne.
A címben foglalt skandináv nemzet idei hivatalos Oscar-nevezettje egy párját ritkító külföldi kísérlet az alapvetően amerikai quirky cinema honosítására. Az egymással tónusban, tematikában és stílusban rokonítható darabok Wes Anderson köpönyegéből bújtak ki, és javarészt a tengerentúli indie filmekre szokás a magyarban nagyjából szokatlanra, furcsára vagy érdekesre fordítható quirky jelzőt ráaggatni. A Tenenbaum, a háziátok, a Juno, a Scott Pilgrim a világ ellen vagy az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni című alkotásokat magába foglaló fiatal filmes stílusirányzat a noirhoz hasonlóan nehezen megragadható, mivel a sorait erősító filmeket nem egyetlen jól körülhatárolható zsáner és annak egyéni eszköztára fogja egy csokorba – sokkal inkább egyfajta könnyen felismerhető csodabogár stílus tartja egyben őket, melyet Anderson mellett többek között Taika Waititi és Noah Baumbach is képvisel.
Az amerikai gyártósorról tömegével legördülő indie-k mellett egy izlandi melodramatikus komédia is rákapcsolódott a quirky-trendre. Az Izlandi amazon különc hőse azonban nem egy koravén tinédzser vagy egy társadalomba beilleszkedni képtelen abszurd alak, hanem egy ötvenes kórusvezető nő. Halla (Halldóra Geirharðsdóttir) látszólag komfortos egyszínűségben éli mindennapjait, ám titokban időről-időre szabotálja a szigeten üzemelő gyárak (és úgy en bloc az egész ország) működését azzal, hogy íjjal nagyfeszültségű távvezetékekre lövöldöz. Élete válaszút elé érkezik, amikor az örökbefogadási hivatal elfogadja kérvényét, melynek értelmében egy ukrán menekült kislány gyámjává válhat. A nőnek tehát döntenie kell elvei és saját boldogsága között.
Hanna így végső soron mégis „jellemzően quirky” hőssé válik. Naiv álmai miatt könnyű vele azonosulni, de eszközei végett pedig legalább annyira elítélhető karakter, aki makacsul képtelen nyugton maradni korlátozott társadalmi cselekvőterében.
Az amerikai mintából annyiban lóg ki az izlandi főhősnő, hogy ő egyfajta öko-Batmanként tevékenykedik, így a társadalom szemében mintapolgárként viselkedik.
A cselekmény egy pontján Hanna ellenpontjaként bukkan fel enyhén ezoanyu ikertestvére, a jógatanár Ása, akit szintén bájos alakítással formál meg ugyanaz a színésznő, Halldóra Geirharðsdóttir. Kettejük néhol konfliktusos, de bensőséges viszonyában a Lovak és embereket is jegyző Benedikt Erlingsson jól átvilágítja a notórius környezetvédő, Hanna karakterét.
Az életében túl hosszúra nyúlt elköteleződési válságban őrlődő figura drámája átérezhető ugyan, de nem elég egyedi. Persze fel lehet vetni, hogy az Izlandi amazon magát a felelősségvállalást helyezi egy magasabb dimenzióba azáltal, hogy a lakóhely és a környezet iránt érzett felelősségtudatunk kerül kontrasztba a családalapítással és a gyerekvállalással, de ehhez már igazán hunyorítania kell a nézőnek. A film sokkal inkább az eszköz és a cél viszonyrendszerének boncolgatását helyezi fókuszba, de az ehhez hasonló izgalmas témafelvetésekre a rendező egy olyan szakállas, bumfordi narratív csavarral válaszol, hogy az ember azt kívánja, inkább bele se kezdtek volna a filozofálgatásba a készítők.
Elbűvölő humora és váratlanul izgalmas, thrillereket megszégyenítő pillanatai ennek ellenére olyan frissítő élménnyé teszik az Izlandi amazont, amit a botladozó üzenet és a sokszor túlstilizált részletek sem tudnak derékba törni. Persze a minden második jelenetben (szó szerint!) a háttérben zenélő muzsikusok és daloló, népviseletbe öltözött ukrán lányok látványa azért idegtépő.
