Kritika

Ilyet nem láttál még bóvliboltban – Doktor Strange

A Marvel Studios minden eddiginél több pénzt és energiát fordított a Doktor Strange elkészítésére, a fáradságos munka pedig meghozta gyümölcsét: az univerzum eddigi legösszetettebb és leglenyűgözőbb darabját láthatjuk.

A Doktor Strange-re lassan másfél éve vártunk epekedve. Egyrészt mert Benedict Cumberbatch neve még a képregény-adaptációk szkeptikusait is lázba hozta, másrészt pedig mert már az elejétől fogva tudni – de legalábbis remélni – lehetett, hogy ez lesz az a rész, ami új fejezetet nyit a Marvel Cinematic Universe (MCU) történetében. Bármi is volt a vágyakozás oka, nem kellett csalódni, Cumberbatch továbbra is az egyik legfigyelemreméltóbb férfi színész napjainkban, a franchise pedig úgy tűnik, valóban új fejezet elé néz.

A történet ugyan a már ismert bosszúállók-világban játszódik, de a cselekmény tőlük függetlenül zajlik. Stephen Strange (Cumberbatch) elismert orvos, sőt, szakmájának legjobbja, aki fotografikus memóriájának, különleges látásmódjának és rendkívüli kézügyességének köszönhetően sorra oldja meg a lehetetlennek tűnő eseteket, amolyan Dr. House módra. Egy autóbaleset során azonban mindkét keze szilánkosra törik, és hiába vet be mindent, a nyugati orvoslás nem tudja teljesen rendbe hozni, így karrierje derékba törik. Végső kétségbeesésében Katmanduba utazik, ahol állítólag képesek meggyógyítani egy titokzatos helyen. Kamar-Taj azonban nem orvoslással, hanem a párhuzamos dimenziók energiájának használatával és azok jó célra fordításával foglalkozik, így Strange nem gyógyulást, hanem teljesen új szemléletet, filozófiát és életcélt talál.

nullAz MCU megújulása azért különösen fontos, mert az utóbbi filmek után – részben jogosan – kapta meg azt a kritikát, hogy nem tud igazán újat mutatni, pusztán a már biztos sikernek számító karakterekkel dolgozik, könnyen befogadható és mindenki számára érthető konfliktusok köré építve a cselekményszálakat. És bár kisebb próbálkozások voltak, mint például az Amerika Kapitány: Polgárháború karakterthrillere és politikai vonala esetében, vagy az X-Men: Apokalipszis vallási témájánál, de a járt utat semmilyen módon nem tudták elhagyni, a szuperhősök (nem a színészek, hanem maguk a karakterek) ugyanakkor már elkezdtek kiöregedni, és égető szükség van az utánpótlásra.

Egy ilyen „felvezetés” után kénytelen vagyok visszavenni egy kicsit a lelkesedésből: a Doktor Strange nagyjából mindenben szakít az univerzum korábbi darabjaival, és ez nagyon dicséretes. A pusztán érdekellentéteken alapuló fizikai konfliktusokra építő, humoros akciójelenetek sorozatát végre sikerült valódi mondanivalóval felruházni, de úgy, hogy az előbbiek érdemeit is megőrizték. Ugyanakkor a biztonságos tereptől nem merészkedtek messzire. A mögöttes filozófiát afféle „hoztam is ajándékot meg nem is módra” mutatták be. A legalapvetőbb kérdéseket tisztázták, de bőven lehetett volna még miről beszélni, akár a test és a lélek egyensúlyáról, akár a párhuzamos univerzumokban rejlő lehetőségekről, vagy magáról az időről és a térről, illetve annak manipulálásáról. Így végül sokkal több kérdéssel távozunk a teremből, mint amennyivel érkeztünk.

doctor-strange-mikkelsenPedig az ilyen valóban izgalmas szálak és gondolatok feszegetésére lett volna lehetőség, ha kevésbé helyezik a hangsúlyt a szem gyönyörködtetésére. Igen, ez a film képileg lenyűgöző… ilyennek kellett volna lennie az Eredetnek. A lehetőségeket maximálisan kihasználták, sőt, kissé már át is estek a ló túloldalára: az intenzív, gyors és minden négyzetcentimétert uraló vizuális orgia helyenként már feldolgozhatatlan, ráadásul sokszor már egyértelműen nincs dramaturgiai funkciója, pusztán a CGI-részleg, illetve annak vezetőinek élvezkedéséről van szó.

Az egyes karakterek részletesebb kidolgozására is fordíthatták volna ennek egy részét. Mindössze a főszereplő, Stephen Strange kap részletes hátteret és motivációt, de sem a kvázi-szerelméről (Rachel McAdams), sem kettejük viszonyáról nem tudunk meg sokat. Ennél is nagyobb gond, hogy a cselekményre valós hatással bíró karakterek eredettörténete a homályba vész. Az Ősmágus (Tilda Swinton), Mordo (Chiwetel Ejiofor) és még a főellenség, Kaecilius (Mads Mikkelsen) múltjáról is csak pár mondat és utalások alapján találgathatunk.

Mindezek ugyan fájó pontok, de ettől még nem kisebbítik a film érdemeit. A Doktor Strange bebizonyította, hogy a Marvel Studios meg tud újulni. Ráadásul több leendő történetszálat is felvázolt, ami a kissé már megunt bosszúállók és mutánsok világába (igen, a mutánsokéba is) friss vért hozhat.

Avatar

Nardai Dorina

Wehli-Nardai Dorina a ZSKF szabad bölcsészet, majd az ELTE BTK filmtudomány szakán diplomázott. 2011 óta a Filmtekercs szerkesztőségének tagja. Specializációja a gender témák, a dráma, a krimi, a thriller, valamint a spanyol, francia, német és távol-keleti film. nardaidorina@filmtekercs.hu

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya