Az Imádság az elraboltakért a Cannes-i fesztivál Un Certain Regard szekciójától juthat el a hollywoodi Akadémia tagjainak szavazólapjáig, hiszen ezt a keserű drámát nevezte Mexikó az idei Oscar-versenyre. A Netflix jóvoltából mi azonban akár már most mérlegre tehetjük a fajsúlyos témát feszegető, veszélyben forgó gyerekszereplőivel a szívünket célzó versenyzőt.
A mexikói film az elmúlt húsz évben elképesztően sikeres diadalmenettel vette be az Oscart és tágabb értelemben véve Hollywoodot is. Egész pontosan: három mexikói filmrendező. Alejandro Gonzalez Inárritu egy több szálon futó, szövevényesen összefonódó drámával (Korcs szerelmek), Alfonso Cuarón egy erotikával átitatott road movie-val (Anyádat is!), Guillermo Del Toro pedig egy horrorfilmmel (Ördöggerinc) robbant be az ezredfordulón; azóta a triumvirátus mindhárom tagját Oscarral jutalmazták, a legnagyobb A-listás sztárok dolgoznak a kezük alá, kipróbálhatták magukat sci-fiben, fantasyben, blockbusterben vagy revizionista westernben, és rajongás övezi őket a szaksajtó és a nagyközönség részéről is.
A közép-amerikai ország idei Oscar-nevezése, a Netflixen most elérhetővé vált Imádság az elraboltakért rendezője nem a zsánerfilm felől érkezik: a salvadori-mexikói származású Tatiana Huezónak ugyan ez a nagyjátékfilmes bemutatkozása, de két egészestés és több rövid dokumentumfilmmel a háta mögött készítette el első fikciós művét. Érződik: a három, mexikói kislány viszontagságos felnövését dokumentarista szemmel és érzékenységgel ábrázolja, kerülve a melodramatikus eszközöket, ehelyett költői képekkel, szubjektív pillanatokkal közelít minket a festői szépségű hegyvidékben zajló borzalmakhoz, illetve a szereplőihez.
Huezo egy nemzetközileg elismert író, Jennifer Clement magyarul is megjelent regényét adaptálta (Elveszett lányok országa), amely hasonló témát boncolgat, mint a rendező tette dokumentumfilmjeiben: a drogkartellek és a különböző államhatalmi szervek – a gyakran összefonódó katonaság és rendőrség – véget nem érő küzdelmének áldozatául eső, ártatlan civileknek kísérel meg igazságot szolgáltatni. Különös tekintettel a Mexikóban nyomtalanul eltűnő, embercsempészek, drogbárók által elrabolt, fiatal lányok és családjaik tragédiáira felhívva a figyelmet.
Az Imádság az elraboltakért három sülve-főve együtt lévő kislányt, Anát, Maríát és Paulát helyezi története középpontjába.
Szüleikkel állandó félelemben és feszültségben élnek: a levegőből helikopterek szórják eldugott, kis falujuk fölött a mérgező vegyszereket,
időről időre pedig furgonok jelennek meg a dűlőúton, fegyveresekkel, akik családokat szakítanak szét. A film kezdő képsorai rögtön megteremtik a fenyegetettség érzését, ami a végefőcímig kitart: Anát egy közösen kiásott, sekély gödörbe fekteti bele édesanyja (a borzongató jelenet értelme később kiderül), majd ahogy a lány barátnőivel a dzsungel békés bogarait szemléli, mérgeskígyó kúszik eléjük. Nem esik bajuk, de nehéz elhessegetni innentől a veszélyérzetet.
A folytatásban Anáékat először gyerekként, majd a film második felében kiskamasszá érve kísérjük tovább, és ne számítson senki komplex cselekményre: lassan csordogáló életképek mutatják be, ahogy barátkoznak, szerelembe esnek, a szüleikkel dacolnak. Az ő szemükön – elsősorban Ana szemén – keresztül kirajzolódik egy tágabb kisközösség konfliktusrendszere, amelyben az iskolai tanítók fél évente cserélődnek, szinte minden család csonka család, a felnőttek – és gyakran dologra fogható gyerekeik – munkalehetőségei a kőfejtőben vagy a mákvirágok learatásában merülnek ki, és szökőévente egyszer tévednek feléjük orvosok. A mexikói aktuálpolitika behatóbb ismerete híján nem mindig teljesen világos a különböző érdekcsoportok kapcsolata, de bőven elég annyit érteni, hogy valakik mindig elnyomók.
A film erősségei a többségében csendes, hosszú snittekben kitartott, atmoszférikus pillanatképekben rejlenek,
olyan földhözragadtan szürreális képekben, mint az alkonyatba borult hegyoldalon mobiltelefonjaikat térerő reményében a magasba emelő falubeliek látványa, a keserűségét alkoholba fojtó édesanya kanapéra csuklott alakja, vagy az emberi test modellje, amit apró kacatokból raknak ki a nebulók. A három lány szoros barátsága szintén erőteljes érzelmi vezérfonal, akár egy traumatikus hajvágásban, akár gondolatolvasó játékokban nyújtanak egymásnak támaszt – az őket életre keltő, mind a hat fiatal színésznő remekel.
Ezen túlmenően Huezo hagyományos fesztiválfilmes eszközökkel dolgozik; a szereplői iránti empátiánkat messzemenőkig kiváltja, és témáját is kellő nüanszokkal fejti ki, ugyanakkor nem tör radikális formai babérokra. Szimbolikája – például a csapdába esett állatok sora – potens, de kézenfekvő; a mágikus realizmusssal olyannyira csínján bánik, hogy nehezebben tud kiemelkedni a hasonszőrű drámák mezőnyéből, mint mondjuk egy Monos. A végkifejlet megjósolható, mégis szívbemarkoló, egy lokális apokalipszis, egy illúzió elvesztése, egy újabb lélek kérgesedése. Remény, az nincs sok, de hát egy segélykiáltásnak nem is dolga reményt adni.
