Kritika

A lányokat elviszik, ugye? – Imádság az elraboltakért

Az Imádság az elraboltakért a Cannes-i fesztivál Un Certain Regard szekciójától juthat el a hollywoodi Akadémia tagjainak szavazólapjáig, hiszen ezt a keserű drámát nevezte Mexikó az idei Oscar-versenyre. A Netflix jóvoltából mi azonban akár már most mérlegre tehetjük a fajsúlyos témát feszegető, veszélyben forgó gyerekszereplőivel a szívünket célzó versenyzőt.

A mexikói film az elmúlt húsz évben elképesztően sikeres diadalmenettel vette be az Oscart és tágabb értelemben véve Hollywoodot is. Egész pontosan: három mexikói filmrendező. Alejandro Gonzalez Inárritu egy több szálon futó, szövevényesen összefonódó drámával (Korcs szerelmek), Alfonso Cuarón egy erotikával átitatott road movie-val (Anyádat is!), Guillermo Del Toro pedig egy horrorfilmmel (Ördöggerinc) robbant be az ezredfordulón; azóta a triumvirátus mindhárom tagját Oscarral jutalmazták, a legnagyobb A-listás sztárok dolgoznak a kezük alá, kipróbálhatták magukat sci-fiben, fantasyben, blockbusterben vagy revizionista westernben, és rajongás övezi őket a szaksajtó és a nagyközönség részéről is.

A közép-amerikai ország idei Oscar-nevezése, a Netflixen most elérhetővé vált Imádság az elraboltakért rendezője nem a zsánerfilm felől érkezik: a salvadori-mexikói származású Tatiana Huezónak ugyan ez a nagyjátékfilmes bemutatkozása, de két egészestés és több rövid dokumentumfilmmel a háta mögött készítette el első fikciós művét. Érződik: a három, mexikói kislány viszontagságos felnövését dokumentarista szemmel és érzékenységgel ábrázolja, kerülve a melodramatikus eszközöket, ehelyett költői képekkel, szubjektív pillanatokkal közelít minket a festői szépségű hegyvidékben zajló borzalmakhoz, illetve a szereplőihez.

Huezo egy nemzetközileg elismert író, Jennifer Clement magyarul is megjelent regényét adaptálta (Elveszett lányok országa), amely hasonló témát boncolgat, mint a rendező tette dokumentumfilmjeiben: a drogkartellek és a különböző államhatalmi szervek – a gyakran összefonódó katonaság és rendőrség – véget nem érő küzdelmének áldozatául eső, ártatlan civileknek kísérel meg igazságot szolgáltatni. Különös tekintettel a Mexikóban nyomtalanul eltűnő, embercsempészek, drogbárók által elrabolt, fiatal lányok és családjaik tragédiáira felhívva a figyelmet.

Az Imádság az elraboltakért három sülve-főve együtt lévő kislányt, Anát, Maríát és Paulát helyezi története középpontjába.

Szüleikkel állandó félelemben és feszültségben élnek: a levegőből helikopterek szórják eldugott, kis falujuk fölött a mérgező vegyszereket,

időről időre pedig furgonok jelennek meg a dűlőúton, fegyveresekkel, akik családokat szakítanak szét. A film kezdő képsorai rögtön megteremtik a fenyegetettség érzését, ami a végefőcímig kitart: Anát egy közösen kiásott, sekély gödörbe fekteti bele édesanyja (a borzongató jelenet értelme később kiderül), majd ahogy a lány barátnőivel a dzsungel békés bogarait szemléli, mérgeskígyó kúszik eléjük. Nem esik bajuk, de nehéz elhessegetni innentől a veszélyérzetet.

A folytatásban Anáékat először gyerekként, majd a film második felében kiskamasszá érve kísérjük tovább, és ne számítson senki komplex cselekményre: lassan csordogáló életképek mutatják be, ahogy barátkoznak, szerelembe esnek, a szüleikkel dacolnak. Az ő szemükön – elsősorban Ana szemén – keresztül kirajzolódik egy tágabb kisközösség konfliktusrendszere, amelyben az iskolai tanítók fél évente cserélődnek, szinte minden család csonka család, a felnőttek – és gyakran dologra fogható gyerekeik – munkalehetőségei a kőfejtőben vagy a mákvirágok learatásában merülnek ki, és szökőévente egyszer tévednek feléjük orvosok. A mexikói aktuálpolitika behatóbb ismerete híján nem mindig teljesen világos a különböző érdekcsoportok kapcsolata, de bőven elég annyit érteni, hogy valakik mindig elnyomók.

A film erősségei a többségében csendes, hosszú snittekben kitartott, atmoszférikus pillanatképekben rejlenek,

olyan földhözragadtan szürreális képekben, mint az alkonyatba borult hegyoldalon mobiltelefonjaikat térerő reményében a magasba emelő falubeliek látványa, a keserűségét alkoholba fojtó édesanya kanapéra csuklott alakja, vagy az emberi test modellje, amit apró kacatokból raknak ki a nebulók. A három lány szoros barátsága szintén erőteljes érzelmi vezérfonal, akár egy traumatikus hajvágásban, akár gondolatolvasó játékokban nyújtanak egymásnak támaszt – az őket életre keltő, mind a hat fiatal színésznő remekel.

Ezen túlmenően Huezo hagyományos fesztiválfilmes eszközökkel dolgozik; a szereplői iránti empátiánkat messzemenőkig kiváltja, és témáját is kellő nüanszokkal fejti ki, ugyanakkor nem tör radikális formai babérokra. Szimbolikája – például a csapdába esett állatok sora – potens, de kézenfekvő; a mágikus realizmusssal olyannyira csínján bánik, hogy nehezebben tud kiemelkedni a hasonszőrű drámák mezőnyéből, mint mondjuk egy Monos. A végkifejlet megjósolható, mégis szívbemarkoló, egy lokális apokalipszis, egy illúzió elvesztése, egy újabb lélek kérgesedése. Remény, az nincs sok, de hát egy segélykiáltásnak nem is dolga reményt adni.

Huszár András

Huszár András az ELTE BTK-n végzett magyar nyelv és irodalom szakon, műfordítóként dolgozik, 2015 óta ír filmes cikkeket. Specializációja nincs, de ha van egy filmben táncjelenet, az már biztosan előnnyel indul.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés