Férfiak, akik a társadalom szélére kerültek és egy kis pénz fejében bármit bevállalnak. Akár a halál torkába is belemennek. Ismerős történet, számtalan film alapja. Mi az a kétségbeesés, elkötelezettség és őrült dac, ami képes az embert saját határain kívülre tolni? Ezt a kérdést járja körül Henri-Georges Clouzot 1953-as klasszikusa. A félelem bére egyszerre időtlenül feszült, releváns témákat feszegető, izgalmas thriller és egzisztencialista dráma, de még az akciófilm műfaján is rajta hagyta keze nyomát.
A cikk megírása előtt kíváncsiságból elkezdtem végig számolni, vajon hány akciófilm van az IMDb Top 250-es listájában: még lazábbra vett szabályok mentén is alig több mint egy tucat. Pedig az egyik legfontosabb, legtöbbet nézett és legsikeresebb filmes műfajról van szó. Sokszor azonban érzékelhető egyfajta elitizmus vele szemben, ami tényleg csak a kikezdhetetlen mesterművekről pattan le. Korábban ezen lista tagja volt a Mad Max negyedik része is, ami azért is érdekes kapcsolódási pont, mert a benne lévő óriási teherautó, a többszáz tonnás vasgépezet, ami kíméletlenül hasít át sivatagon, poron, más járműveken és emberi húson, ugyanolyan központi, önálló karakter, mint Clouzot filmjében. A kamion, mint a modernitás erejének robusztus képviselője, hol védelmező, hol fenyegető. Maga az élet, nélküle semmi se vagy, ha nem tudod uralni a külső természet fog összezúzni.
Hatvan év választja el ezt a két alkotást, de az összekötő vonalakat mégis megtalálja az ember. A félelem bére az a film, aminek sikere nem korlátozódott le az ötvenes évekre, hatása szép lassan beszivárgott a köztudatba, a mozgóképes kánonba, míg végül filmrendezők tucatjai merítettek belőle tudatosan vagy anélkül. Mert egyszerűen van valami ösztönösen megragadó abban, ahogy emberek szembenéznek valamivel, ami meghaladja képességeiket, fizikai és mentális erejük legvégéig viszi őket, majd azt próbálják áttörni. Ha van egy kijelölt cél az ember előtt, akkor még a biztos halállal is szembenéz – legfőképpen, ha ez a saját túlélése. Te vajon meddig vagy képes elmenni érte, és ha célt is érsz, mi marad majd belőled?
De mi ez a küldetés, ami résztvevőit majd az ő történetük feldolgozóit is sziszifuszi próbatétel elé állította? Kiindulópontja: Közép-Amerika, egy Las Pierdas nevű település, ahol nincs más csak por, sár, szegénység és bezártság. Ahol tucatszám tengetik napjaikat a különböző helyekről érkezett emigránsok, kalandorok, akik most pénz és munka nélkül ülepednek a külvárosi kocsmákban. Egyetlen életcéljuk, hogy a kényszeres semmittevés, a tespedés purgatóriumából kitörjenek. A lehetőséget is csak a véletlen villantja meg: egy nagy amerikai olajcég helyi kirendeltsége sofőröket keres, akik hajlandóak életük kockáztatásával nitroglicerint szállítani egy több száz mérföldre lévő, lángoló olajkúthoz.
Viszont ki az, aki képes meredek hegyi utakon, négy kereken guruló időzített bombaként utazni?
Két francia, Mario (Yves Montand) és Jo (Charles Vanel), a német Bimba (Peter von Eyck) és az olasz Luigi (Folco Lulli), akik eléggé elszántak erre. Ám ez az út lassan felőröl bennük mindent: bátorságot, akaraterőt, életösztönt.
Georges Arnaud 1950-ben megjelent regénye és az abból készült adaptáció olyan emberek által született, akik a maguk bőrén is megtapasztalták és látták azt, amit a történet hősei: a kitaszítottságot és a kulturális ellentétet, ami egy őshonos és az europer civilizáció között húzódik. Arnaud nagypolgári család sarja volt, akit annyira taszított a háború utáni Franciaország anyagiassága, hogy minden örökségét elajándékozva, hitelezői által szorongatva önkéntes száműzetésbe menekült Dél-Amerikába. Ottani élményei adták neki az inspirációt a regényhez. Henri-Georges Clouzot-t gyenge egészsége mentette meg a hadseregtől, és a németek által elfoglalt Franciaországban volt kénytelen rendezőként dolgozni. Kollaboránsként meg volt bélyegezve, bírói ítéletben tiltották el örökre a filmkészítéstől, mígnem Jean-Paul Sarte közbenjárására fölmentették és olyan nagyívű, klasszikus drámákkal hozta helyre reputációját, mint a Bűnös vagy áldozat (1947).
Clouzot ekkoriban ismerkedett meg későbbi feleségével, a brazil származású Véra Clouzot-val, figyelmét pedig hamar megragadta az a társadalmi és anyagi kiszolgáltatottság, ami gyakran jelen van a latin-amerikai országokban. Habár a Véra szülőhelyéről készülő dokumentumfilmje befejezetlen maradt (a brazil kormány se örült annak, hogy a francia rendező imázsfilm helyett inkább a favelákban dúló szegénységre koncentrált), Clouzot ott szerzett élményei határozottan tetten érhetőek A félelem bérében. Nem meglepő, hogy mikor felajánlották neki Arnaud könyvének megfilmesítését, habozás nélkül igent mondott. Clouzot annyira magáénak érezte ezt a történetet, hogy mindent megtett annak érdekében, hogy saját elképzeléseibe senki se szóljon bele. Testvérével, Jeannal írta meg a forgatókönyvet, saját produkciós céget hozott létre a forgatás költségeinek előteremtéséhez és még feleségének, Vérának is írt egy komolyabb szerepet benne.
Ezek a világ legjobb filmjei?
IMDb top 250 sorozatunkban végigvesszük az IMDb filmes adatbázis legjobbra értékelt darabjait. Célunk a hagyományos filmkritikán túl a recepció- és hatástörténet elemzése, illetve az aktuális szempontok érvényesítése is.
Viszont az elkészítés végül legalább annyira héraklészi feladat lett, mint a kamionosok útja. A Dél-Franciaországba, a Camargue környékére tervezett, kilenchetes forgatásból (eredetileg Spanyolországban akarták, de a balos nézeteket valló Montand-nak esze ágában sem volt Franco tábornok hazájába betenni a lábát) végül kétéves tortúra lett. A folyamatos viharok és az általuk meglazult talaj darukat döntött ki, díszleteket szedett szét és sárba fullasztotta a járműveket. Clouzot bokáját törte a köves hegyvidéken, Véra az időjárástól, Montand és Vanel pedig a benzingőztől lettek betegek. November végére beköszöntött a tél, a film fele volt csak leforgatva, így csak hathónapos szünet után, 1952 nyarán tudták befejezni.
Az aprólékosság és a perfekcionizmus viszont nem vált a film kárára, sőt a részletgazdagság és a nyers realizmus miatt érződik több évtized távlatából is húsba vágóan hitelesnek A félelem bére. Minden megtett méter, minden hegyvidéki kanyar, veszélyes akadály legalább olyan nehéz és félelmetes volt a stábnak is, mint amilyennek látszik. Az alapszituáció már önmagában garantálja a feszültséget, de ezt Clouzot nemcsak tudatos rendezői eszközökkel fokozza, hanem kellően erős érzelmi háttérrel és karakterrajzzal ad neki alapot. A film két és fél órás hosszának első 35-40 percét (amit a film amerikai bemutatóján alaposan megvágtak, mondván lassú és unalmas) kizárólag annak szenteli, hogy megmutassa a pokoli körülményeket, amik között ezek a férfiak tengődnek, és hogy miért akarnak megszökni belőle.
Tarr Béla Kárhozat című filmjében hangzik el az a mondat, hogy: „Nem lehet örökké rossz pálinkákat inni, attól teljesen meghülyül az ember.” Clouzot filmjének Las Pierdasa pont ilyen véget nem érő spirál, ahol munka alig van, pénz csak arra, hogy elemózsiát vegyen vagy berúgjon az ember, a repülőjegyek ára pedig mindig csak feljebb és feljebb megy.
Franciák, németek, olaszok, amerikaiak, mindenféle nemzet vegyül ide, egyfajta bábeli káoszba
(ráadásul a maximális hitelesség érdekében ezek a nációk mind a saját nyelvükön beszélnek a filmben). Kvázi főhősünk, a vagabond életet élő Mario is úgy próbálja megőrizni józan eszét, hogy inkább a régi, szép emlékekbe kapaszkodik. A klasszikus macsó mintapéldánya, akinek nem meglepő módon sokkal erősebb a barátsága a kisvárosba érkező, öregebb franciával, Jóval. Vele szemben a belé fülig szerelmes fiatal, lányt, Lindát (akit az akkor már 38 éves Véra alakított) inkább semmibe veszi, sőt meg is alázza. Ezt a sematikus férfi-nő viszonyt teljes joggal fel lehet róni negatívumként, ugyanakkor mégiscsak illeszkedik a film nihilista világába, ahol az emberi érzelmek elhaltak és mindenki teste-lelke alárendelt a végzetszerűségnek.
Ezt a végzetet pedig az egyre mohóbb és embertelenebb kapitalizmus testesíti meg, nevesítve az amerikai Southern Oil Company (SOC), ami hatalmas méretekben szívja ki az olajat, az őslakosokat és az emigránsokat egyaránt rabszolgaként dolgoztatja és semmi felelősséget nem vállal, ha valakit baleset ér. Jelszavuk: mindenki tudja, mit vállalt és mennyiért, amikor aláírta a munkaszerződést. Jo és a helyi vezető, Bill O’Brien (az európai filmekben gyakran felbukkanó William Tubbs utolsó alakítása) régi jóbarátokként találkoznak, de mivel már Bill a boss, hamar közli az idős férfival, hogy ne számítson könnyű pénzre.
Az antikolonialista és antikapitalista hangnem végig erősen jelen van Arnaud eredeti regényében,
a céget akarva-akaratlanul is képviselő teherautósokat parazitának, Isten átkának bélyegzik meg a helyiek, akik négy kereken hordozzák a halált. Clouzot ezt leginkább csak szimbolikus képekben és pár jelenetben domborítja ki (mondjuk az éjszakai sötétet bevilágító, lángoló olajkutat sztoikusan néző, őslakos indiánokat nehezen feledheti az ember), ő inkább az individuum fizikai és lelki küzdelmére fekteti a hangsúlyt.
A címben szereplő félelem is fokozatosan hatalmába keríti a szereplőket, név szerint Jót, akit fizikailag lebénítanak az egyre meredekebb helyzetek (lefulladó motor, szerpentin, kőomlás), a tudat, hogy a legkisebb óvatlan mozdulat is az életükbe kerülhet. Az ő karaktere talán a legfontosabb és legnagyobb változtatás a regényhez képest: egy fiatal román helyett egy másik franciát kap a főhős társnak, ráadásul az idősebb korosztály tagját, aki kicsit mintha menekülne minden elől. A háború utáni, felismerhetetlenül megváltozott Franciaország elől, öregsége elől, kilátástalansága elől. Aki a semmiből érkezett Latin-Amerikába és a semmibe távozik.
Jo szöges ellentéte Mario, aki ezt a félelmet és a “semmit” makacs kényszerrel és agresszivitással kívánja elnyomni, ha kell saját barátján is szó szerint keresztülgázol a cél érdekében.
A félelem bére őszinte nyíltsággal szembesíti nézőjét azzal, hogy az emberi bizonyításvágy könnyen eltörli bennünk a morális gátakat, extrém szituációkban a magunk javát fogjuk nézni és ennek érdekében még akár saját emberségünk egy darabját is feláldozzuk.
Clouzot hősei elszigeteltségét és magányát vizuálisan is megerősíti, a kietlen sivatagos tájak nagytotáljai és a kamionbelsők klausztrofób belső felvételei közötti váltakozással. Izzadtságban úszó arcok, por, mocskos kezek, röfögő-hörgő motorhangok, amiktől olyan érzése lesz az embernek, mintha az alatta zakatoló gépezet mindjárt meghal. Nem lehet hibázni, de nem lehet túl lassúnak se lenni, leszakadni, mert senki se jön segíteni. Ez pedig olyan feszültséget teremt, ami nem oldódik fel. Az olyan egyszerűnek hangzó helyzetek, mint egy hajtűkanyar bevétele vagy egy óriási szikla eltávolítása, grandiózus, hosszú perceken át tartó szekvenciákká változnak, ahol a néző legalább annyira feszülten fogja a karfát, mint Mario a kormányt. A végtelennek tűnő út gyakorlatilag az élet szimbólumává válik, amin keresztülvánszorogva küzdesz, szenvedsz, sokszor magad se tudod, hogy miért. Aztán amikor úgy dönt a sors, akkor meghalsz. Mint Bimba és Luigi, akiknek a kamionja látszólag a semmitől robban fel, a célhoz olyan közel.
Ugyancsak elgondolkodtató a film zárlata is. Mario az utazás egyetlen túlélőjeként végül leszállítja a táborba a nitroglicerint, megkapja a fizetését és indul is vissza, ugyanazzal a teherautóval, amivel jött (a regényben még el is utasítja amikor felajánlanak neki egy újat). Las Pierdas-ban is híre megy sikerének, nagy ünnepséggel készülődnek. Mario azonban a visszaút során gyorsan, vadul kanyarogva veszi az irányt, mint aki eszét vesztette. A tragédia be is következik, a kamion lezuhan a hegyoldalról és szétroncsolt vassírba temeti kormányosát. A film nyitva hagyja, hogy csak a meggondolatlanság vagy a tudatos halálvágy irányítja hősünket abban a pillanatban. A bűntudat, hogy némi pénzért hagyta meghalni azokat, akiket barátnak mondhatott, hogy talán nem is érdemli meg, hogy megszökjön a földi purgatóriumból. Bevégezte küldetését, innen már nincs tovább.
A félelem bére óriási siker volt kijövetelekor, megnyerve a berlini Arany Medvét és a Cannes-i Filmfesztivál fődíját, az év negyedik legnézettebb filmje volt Franciaországban, Clouzot-t pedig hosszú évekre az európai film egyik legfontosabb figurájává tette. Viszont az 1960-es Igazság című filmje után mintha minden ellene fordult volna:
az újhullám fiatal rendezői és kritikusai éles hangvételű cikkekben vették le róla a keresztvizet,
a régi idők unalmas, melodramatikus, „a papa mozija” rendezői közé sorolták, amit nem lehet komolyan venni. A kemény kritikák és felesége, Véra váratlan halála mély depresszióba taszították Clouzot-t, egészsége és kreatív alkotóereje megroppant. Pályája utolsó 16 évét pár tévés dokumentumfilm, megvalósítatlan forgatókönyvek és egyetlen kósza hattyúdal (az 1968-as La Prisonnière) foglalja össze. 1977. január 12-én halt meg, 69 évesen. Már nem élhette meg életművének újbóli felértékelődését. Nem élhette meg, ahogy a hozzá hasonlóan vakmerő, amerikai rendező, William Friedkin még ugyanazon év szeptemberében mozikba küldi A félelem bérének remake-jét, a Sorcerer-t. Ami szintén egy popkultúrát alapvetően átformáló mozgalommal (a Star Warsszal) nézett farkasszemet, elbukott, hogy aztán évtizedek múlva méltatlanul elfeledett mesterműnek legyen kikiáltva.
Clouzot eredetije azóta is rendületlenül őrzi reputációját az európai thrillerek egyik legszebb gyémántjaként. Elég csak belegondolnunk, hogy azóta hány akciófilm használta fel a kamionok robosztus és megállíthatatlan imázsát, akár direkt vagy szimbolikusabb módon: Mad Max, Terminátor, Spielberg Párbaja. Amikor Christopher Nolan arról beszél, hogy A félelem bére mennyire nagy inspiráció volt számára a Dunkirknél, az szinte egymaga lemos minden gúnyos kritikát, amit az újhullámosoktól kapott. Lehet, hogy egyes dramaturgiai megoldásai, karakterrajza ma már régies lehet, de A félelem bérének nyers gyökere még most is ugyanolyan erejű, mint 1953-ban. Megérdemelt helye van a IMDb 250-es listáján.
