Kritika

IMDb 250: Héják és galambok – A rakparton

Lehettem volna valaki” – ekképpen csattan fel a Marlon Brando játszotta bukott bokszoló, aki addig kereste saját és számkivetett sorstársai igazát a New York-i kikötőben, hogy végül A rakparton című dokkmunkás-drámát is a filmtörténet élvonalába juttatta. Elia Kazan 1954-ben készült, 8 Oscar-díjjal jutalmazott filmje aktualitásából addig biztos nem veszíthet, amíg az ember alkotó, közösségi lény marad.

Michael Bay Armageddonjában egy maréknyi olajfúró munkásra várt a feladat, hogy megmentsék a világot egy Föld felé száguldó aszteroidától. Hogy mekkora esély van a katasztrófafilm cselekményének megvalósulására? Jókora iróniával élve épp annyi, minthogy a hollywoodi vagy amerikai függetlenfilmesek olyan mozgóképpel álljanak elő, ami a klasszikus értelemben vett munkásosztály problémáival foglalkozik. Az elmúlt évtizedben a tengerentúli alkotók figyelme ugyan az Amerikai Egyesült Államok leszakadó régiói felé irányult, sőt, melegségükkel birkózó gettólakókról (Holdfény) abortuszra vállalkozó kamaszokról (Never Rarely Sometimes Always) és munkanélküli pornószínészekről (Red Rocket) is forgattak kitűnő filmeket, de a gyári vagy kikötői munkások reprezentációjára (A nomádok földje, A harag tüze) csak érintőlegesen mutatkozott érdeklődés.

Véleményed van a cikkről vagy a filmről? Írd meg nekünk kommentben!

Ezek a világ legjobb filmjei?
IMDb top 250 sorozatunkban végigvesszük az IMDb filmes adatbázis legjobbra értékelt darabjait. Célunk a hagyományos filmkritikán túl a recepció- és hatástörténet elemzése, illetve az aktuális szempontok érvényesítése is.

Hozzá kell tenni, hogy a teljes amerikai filmtörténetben nagyítóval kell keresni a témára összpontosító, színvonalas alkotásokat (Modern idők, Kék gallér, a Drót 2. évada), így Elia Kazan 8 Oscar-díjjal jutalmazott, A rakparton című drámája – pláne a közép- és felső osztályokra összpontosító, klasszikus Hollywood időszakára nézve – kuriózumnak számít.

Neorealizmus a tengerentúlon

A rakparton középpontjában egy lecsúszott bokszoló, Terry Malloy (Marlon Brando) áll, aki részben dokkmunkásként, részben szervezett bűnözők kifutófiújaként keresi kenyerét. A kikötői szakszervezet teljhatalmú vezére, Johnny Friendly (Lee J. Cobb) ugyanis a munkások védelméért cserébe nemcsak a tagdíjat, hanem a munkadíj egy komoly hányadát is legombolja a dolgozóktól. Afféle helyi istenségként jutalmaz és büntet, avagy dönt arról, hogy az adott napon melyik melós jut egyáltalán rakodómunkához. Friendly ráadásul az emberöléstől sem riad vissza, a hatóságoknak jelentő Joey Doyle meggyilkolásába pedig Terry-t is belekeveri: neki kell a jóbarátját felcsalnia a tetőre, ahonnan aztán a verőemberek egyszerűen a mélybe vetik.

A jobb sorsra érdemes főhős pedig innentől válaszút elé kerül: együttműködik azzal a rendőrséggel, ami egy olyan rendszert képvisel, amely egyszerűen megfeledkezett a bérmunkásokról, vagy egy vállalható egzisztencia reményében szemet huny a gyilkosság fölött. Lelkiismereti vívódását a helyi pap (Karl Malden), az ígéretes szerelemnek bizonyuló Edie Doyle – a megölt férfi húga (Eva Marie Saint), illetve Terry maffiának dolgozó bátyja, Charley (Rod Steiger) is megnehezíti.

A kissé körülményes alapszituáció helytállóan jelzi, hogy A rakparton egyike volt az 1950-es évek azon presztízsdrámáinak, amelyek sztárparádé segítségével, drámai szituációkat halmozva igyekeztek egy társadalmi problémára ráirányítani a figyelmet.

A különbség csupán az, hogy míg az alkoholizmussal és a homoszexualitással foglalkozó Macska a forró bádogtetőn vagy a fajgyűlölettel is szembenéző Óriás adaptációk, addig A rakparton történetét szó szerint az élet írta. Nem véletlen, hogy a filmet nyitó nagytotálban épp egy hatalmas luxus óceánjáró árnyékában indulnak a szakszervezeti maffia tagjai egy gyilkosságot elkövetni, a történet ugyanis egy olyan Pulitzer-díjas cikksorozaton alapul, ami az amerikai álom perifériáján, a New York-i kikötőkben zajló alvilági tevékenységgel szembesítette a lakosságot. A film forgatókönyvét jegyző Budd Schulberg aztán hosszú éveket töltött el a kiábrándult dokkmunkások, a korrupt szakszervezetisek és a karakán papok között, hogy minél hitelesebb miliővel ruházza fel a valódi informátorokról (Anthony De Vincenzo) és valódi maffiózókról (Michael Clemente és Albert Anastasia) szóló történetet.

A hitelesség pedig kulcsszó A rakparton esetében, ugyanis Elia Kazan filmje egyike azon kevés hollywoodi alkotásnak (A meztelen város, Marty, Pillantás a hídról stb.), amelyek az olasz neorealizmus hatását mutatják.

Az európai stílusirányzat megannyi jellemzője tetten érhető A rakpartonban: a stáb stúdió helyett eredeti helyszínen (hobokeni kikötő) forgatott amatőr szereplőkkel. A maffia verőembereit például egykori bokszolók alakították, de több valódi, ír és olasz dokkmunkás is szerepet kapott a filmben. Ők már puszta, baltaarcú megjelenésükkel megteremtették a kikötői nyomornegyed kegyetlen miliőjét, amit az operatőr Boris Kaufmannak is maradéktalanul sikerült megragadnia. Az egymás lyukas kabátját megöröklő dokkmunkások és a lángoló kukák mellett melegedő koldusok világát. A koszos lebujok fülledt hátsó részlegeit, az utcára vetett hullák mindennaposságát. A tömbök közti ruhaszárítók sűrűjét vagy a romos háztetőket. A fagyos New York-i tél, illetve a ködbe vagy füstbe vesző felhőkarcolók képei gyönyörűen árnyalják a bevándorlókból álló társadalmi réteg reménytelen, egyben a felsőbb osztályok számára érdektelen helyzetét.

Az ilyen élet állatnak való!” – állapítja meg a főhős és a társadalom számára is erkölcsi iránytűnek bizonyuló Edie Doyle a film egy pontján.

Kihez legyek hűséges?

A baloldali szellemiségű stáb szerencsére a dokkmunkások gondolkodásmódjára is ráérzett: Elia Kazan a főhős, illetve az egész kikötői közösség morális dilemmáját irigylésre méltó rétegzettséggel teszi érvényes és átélhető lélektani, egyben társadalmi problémává. A rendező kellő időt szán a munkások fennálló rendszerrel (establishment) kapcsolatos bizalmatlanságának bemutatására, de a dokkbéli becsületkódex ambivalenciája is közérthetővé válik: a kizsákmányoló szakszervezetet ugyanis a kikötői munkások egyszerre tekintik rettegett bűnbandának és bajtársakból álló intézménynek. Terry Malloy spiclilétének, avagy árulásának problémaköre ráadásul a különböző keresztény, illetve állatszimbólumok segítségével úgy kap egyetemes érvényt, hogy közben a főhős szerzői jeggyé, egyben rendezői alteregóvá tételével megosztó személyességűvé válik.

A hollywoodi reneszánsz rendszerellenes alkotásait (pl. Bonnie és Clyde) alapvetően azért kedvelem, mert a ’60-as, ’70-es évek kiábrándult korszellemét kifejezve egyértelműen negatív ítéletet fogalmaznak meg az establishment működésével kapcsolatban. Az ’50-es évek gazdasági csodája idején készült A rakparton-t azonban e tekintetben jóval izgalmasabb filmnek vélem, Elia Kazan ugyanis egyszerre pártolja és kritizálja az amerikai intézményrendszert. Hiába kínál őszinte segítséget egy közrendőr Joey Doyle holtteste mellett, vallomást senki sem tesz neki. A munkásokról elfeledkező állammal szemben egy kétkezi dolgozó csak bizalmatlan lehet. Ahogy az egyházzal kapcsolatban is gyanakvóak. „Jellemtelennek hiszel, aki vizet prédikál és bort iszik” – veti Barry atya annak az Edie Doyle-nak a szemére, aki még úgy is kételkedik a papban, hogy egy zárda oltalmában nevelkedett.

Nem csoda, hogy a jobb életre vágyó dokkmunkások az első templomi gyűlésükön némák maradnak a gyilkossággal kapcsolatban. Ahogy az sem lehet véletlen, hogy Boris Kaufman egyetlen szentséget sugárzó nagytotált sem készített a kikötői templomról.

A görög bevándorlóként az USA-ba érkező Elia Kazan pedig azonosulni tud ezzel a bizalmatlansággal, ezért a film végére bizonyos intézmények felett pálcát tör, míg másokkal szemben rokonszenvet ébreszt.

A kikötőt üzemeltető nagytőkés elérhetetlenné válik Johnny Friendly bírósági tárgyalását követően a maffiózó számára még úgy is, hogy az igazságszolgáltatás nem juttatja börtönbe a bűnözőt. Ugyanakkor az újságírók gyilkosnak nevezik Friendly-t, Barry atya pedig olyan erős, maffiát ostorozó monológot mond egy teherszállító hajó mélyén, hogy egyértelművé teszi a film egyházzal kapcsolatos álláspontját. A rakparton az alsópapságot, a rendőrséget és az újságírókat, vagyis a rendszer azon alkalmazottjait, akik hajlandóak a munkásokkal érintkezni, alapvetően pozitív szemléletben részesíti. Boris Kaufman beállításain ezek a karakterek rendre felső gépállásból tekintenek a munkásokra. Johnny Friendly-t azonban mégsem az állam, hanem a főhős semlegesíti.

A szakszervezeti vezető, Johnny Friendly figurája – Lee J. Cobb döbbenetesen erős alakításában, a Tizenkét dühös emberből is ismert színész gyakorlatilag lejátssza a vászonról Marlon Brandót – egyébként is érdekfeszítő karakter. „Az én muteromnak tízünket kellett felnevelnie egy rongyos éjjeliőri nyugdíjból. 16 évesen a legnyomorultabb munkákért koldultam” – ekképpen tárja fel élettörténetének egy részletét a saját kocsmájában az antagonista. Nem véletlen, hogy a dokkmunkások félik, és sokan még bíznak is benne, mert valójában egy közülük. Lényegében megtestesíti azt a becsületkódexet, ami miatt a kisemberek egyszerűen nem akarnak spiclivé válni: inkább egy sikeresen önmegvalósító társnak szolgáltatják ki magukat, mint a távoli és személytelen establishmentnek.

A rakparton mégis az erkölcsi romlás képviselőjeként tekint Friendly-re, aki nem egyszerűen saját sorsának kovácsa, hanem a hatalom megszállottja. Megint csak Boris Kaufmant dicséri az a beállítás, amelyben még saját emberei is a maffiózó lába előtt hevernek. Friendly képes a saját társai életét, vagy azok amerikai álmát – gondoljunk csak a főhős fogadással megtört bokszkarrierjére – eltaposni.

Egy galamblelkű áruló

Elia Kazan tehát egyértelműen amellett érvel A rakparton-ban, hogy az állami törvényeket még akkor is érdemes tiszteletben tartani a közösség védelme végett, ha azok inkább szolgálják a felsőbb társadalmi rétegek érdekeit, mint a munkásokét. Terry Malloy figurája nem áruló, hanem egy magasabb rendű, egyetemes igazság bajnoka. A rendező pedig ezt a szerepkört gyönyörű keresztény szimbolikával dolgozza ki. Barry atya a templomi gyűlésen épp attól a Szent Mátétól idéz, aki eredetileg saját népét kizsákmányoló vámszedő volt, hogy aztán Krisztus követőjévé váljon, és megtérjen. Majd a főhős az újjászületést és a feltámadást szimbolizáló tojást nyújt át Edie-nek, a fináléban pedig már a munkásság megváltójaként, megvert, de nem megtört állapotban látjuk viszont, ahogy a vállára veszi a közösségi lét keresztjét. Boris Kaufman pedig képileg is megtámogatja a keresztény szimbolikát, amikor Terry-t kitárt karokkal fényképezi a templomban, az angyali ártatlanságú, szőke Edie-t pedig egy alkalommal egy kereszt alakzat mentén kapja el.

A rakparton többféle állatmotívummal dolgozik: a gengszterek kanárihoz hasonlítják a rendőrségnek jelentő Joey Doyle-t, Edie oltalmazó személyiségét pedig egy kacskalábú macska örökbefogadása is árnyalja. A leginkább meghatározó állatmotívum azonban részben a keresztény szimbolikához kötődik: Terry ugyanis galambokat tart. A galambmotívum gyönyörűen fonódik össze a kizsákmányolók kontra kizsákmányoltak problematikával, illetve a főhős jellemfejlődésével. Terry az emberekhez hasonlítja a galambokat: „Esznek, szunyálnak, röpködnek, mint a bolondok. Kiköltenek egy rakat fiókát.” De maga mondja ki azt is, hogy

a város tele van héjákkal. A magas szállodák felett köröznek. Onnan kiszúrnak egy galambot a parkban és lecsapnak rá.

Elia Kazan tehát a héjákat az establishment és a szervezett bűnözés, míg a galambokat a munkások jelképévé teszi. Következetesen végigvitt motívumról van szó. A nyitójelenetben, miközben Terry az épület tetején várakozó bűnözők kezére játssza barátját, szélnek ereszt egy ártatlan galambot. A vallomását követően pedig valamennyi galambot holtan találja, köztük az őt jelképező vezérhímet is. És e szerepkör árnyalásával kapcsolatban megint csak Boris Kaufmant érdemes magasztalni, mert számos olyan beállítást felvonultat, ahol Terry a galambdúc körül foglalatoskodik: hol rácsokon kívül, hol rácsokon belül – egyszerre jelezve a főhős dilemmáját, de egyértelműsítve a tényt, hogy ő a szíve mélyén a galambok közé tartozik. De beszédes az a jelenet is, mikor a maffia emberei a napi munkacédulákat úgy vetik a munkások közé, mintha egy parkbéli látogató játszana a galambokkal.

Egy áruló filmrendező (?)

Ennyi dicséret után furcsán hangozhat, de A rakparton megítélése filmes berkekben mégis megosztó. Kritikusai többek között Elia Kazan „morális öngyilkosságának” tartják az alkotást. És tagadhatatlan, hogy ezt a filmet egyszerűen lehetetlen a rendező személyes élettörténete és az 50-es évekbeli amerikai politika nélkül értelmezni. A hidegháborús időszakban ugyanis az Amerikai Egyesült Államokban lezajlott egy Joseph Raymond McCarthy szenátor nevével fémjelzett kommunistaüldözés (1950-1954), amelynek keretében Hollywoodból – mint közvéleményt formáló intézményből – is igyekeztek eltávolítani a szélsőbaloldali aktivistákat. Elia Kazan pedig – aki a 30-as években maga is kommunista párttag volt, és kilépését követően is kapcsolatot ápolt a szervezettel, bár meglátásom szerint baloldalivá mérséklődött – az Amerika-ellenes Tevékenységeket Vizsgáló Kongresszusi Bizottság kihallgatásain második alkalomra feladta kommunista művésztársait.

Árulási botránya idején, majd később emlékirataiban is büszkén és következetesen vállalta, hogy azért jelentett a szervezetnek, mert egyrészt a szovjet veszélytől igyekezte megóvni hazáját, másrészt mert az amerikai pártszervezetben is felismerte azokat a kizsákmányoló és hatalomittas jegyeket, amelyek Sztálin tevékenységét is jellemezték. A szakmai reakciók megoszlottak. Biztos vagyok abban, hogy A rakparton rendezői Oscarja egyfajta kiállás is volt a filmakadémiai tagok részéről Kazan mellett, ugyanakkor sokan örökre elfordultak az árulónak tartott művésztől, aki olyan munkatársakat némított el hosszú évekre, mint a forgatókönyvíró Dalton Trumbo. Arthur Miller, a híres drámaíró például Kazan és a kommunistaüldözés ellenében írta meg Salemi boszorkányok című művét.

Terry Malloy tehát egyértelműen rendezői alteregó, ahogy A rakparton is egyértelműen saját árulásának problematikáját járja körbe.

És Marlon Brando több szállóigévé vált mondata („Rongy alaknak tartottak, pedig én nem vagyok rongy. […] Az igazamat akarom.”) vagy a végső nagymonológjának üzenete is megegyezik Kazan személyes állásfoglalásával, mégis azt mondom, hogy egyszerre kell, de nem kizárólagosan kell e személyes kontextus irányából olvasni a filmet. Kell, mert meggyőződésem szerint a személyes háttértörténet csak még súlyosabbá teszi az árulás morális dilemmáját a filmben, sőt, segít A rakparton örök aktualizálásában is. Mert ha a maga korában egyértelműen kapcsolatba tudták hozni a valósággal és az aktuálpolitikával ezt az egyszerre rögrealista és egyetemes történetet, úgy ezt bármelyik évtizedben is szemrehányás nélkül megtehetjük.

Mert Elia Kazan filmje nemcsak saját árulásával, hanem az állami és egyházi intézményrendszerrel szembeni bizalmával is számot vetett. És egy olyan kiélezett politikai helyzetben, ahol tanársztrájkra van szükség ahhoz, hogy az oktatásban dolgozók kiszolgáltatottságát egyáltalán észrevegyék, ott A rakparton bármikor elővehetővé filmmé válik, hogy mindenki, köztük tanárok, szülők, de különösen az oktatásügy szürke eminenciásai szembenézhessenek saját közösségi létükkel, meggyőződésükkel és lelkiismeretükkel. Valószínűleg ebben az örök aktualizálhatóságban áll Elia Kazan filmjének előkelő helyezése az IMDb ranglistáján.

Védőbeszéd

Ugyanakkor A rakpartont nem feltétlenül kell a Kazan-botrány nézőpontjából értelmezni, önmagában is figyelemre méltó és megrendítő alkotás. Legalább öt olyan katartikus drámai pillanattal (Barry atya monológja, Edie tengerparti sokkja, Charley szembesülése saját múltbéli árulásával, a kampóra akasztott hulla, Terry nagymonológja) rendelkezik, amiből más film jó, ha egyet fel tud mutatni. De még a legkisebb mellékszereplő (pl. Joey Doyle apja) is megkapja a maga nagy pillanatát. A könnyen befogadható, mégis pörgős dramaturgia pedig olyannyira egyensúlyban van, hogy az erőszakjeleneteknél A rakparton bő 70 év távlatából is képes izgalmas lenni, miközben a kevésbé központi motívumok (Joey kabátjának öröklödése, a bizalmat jelképező cigaretta, a növények közé komponált csókjelenetek) felfedezését is lehetővé teszi. Mégis kiemelendő Terry Malloy személyiségfejlődésének logikus íve: az étteremi jelenetben a főhős még azt vallja, hogy „inkább éljek állatiasan, mint haljak meg…,” a fináléra viszont Edie álláspontját („Mindenkinek köze van mindenkihez.”) vállalja fel.

A színészgárda pedig lehengerlő:

ez a film indította el Eva Marie Saintet (rögtön Oscar-díjjal) és Martin Balsamot a pályán, és juttatta Marlon Brandót a csúcsra. Számomra azonban Lee J. Cobb és Rod Steiger az igazán felejthetetlen. (Hozzá kell tenni a bravúros színészi alakításokhoz, hogy többek között Elia Kazan hívta életre azt az Actors Stúdiót, ami aztán Lee Strasberg segítségével az improvizációra és a method actingre építve a színészi játékban is az átható hitelességre törekedett.)

Mindemellett A rakparton egy következetesen felépített életmű egyik sarokpontja. A baloldali meggyőződésű Elia Kazan filmjeiben előszeretettel karolt fel olyan csoportokat, akik valamilyen szempontból számkivetettek voltak a társadalomban. Továbbá kedvelte az olyan hősöket – talán mert maga is bevándorló volt egy idegen országban – akik két közösségi halmaz metszetében találják magukat. Az antiszemitizmus ellen felszólaló az Úri becsületszó főhőse például egy keresztény újságíró, aki zsidónak adja ki magát, hogy hiteles cikket írhasson az előítéletekről. A Viva Zapata! mexikói forradalmárának el kell döntenie, hogy a parasztság védelmezője vagy az elnyomó hatalom képviselője lesz. Terry Malloy tehát Kazan határhelyzetbe kerülő hőseinek sorát gyarapítja, míg

A rakparton az életmű rendszerkritikus darabjainak folytatója.

De azt is ki merem jelenteni, hogy A rakparton Terry Malloy megváltó figurája és/vagy az alsó társadalmi rétegek nehézségeit figyelmen kívül hagyó establishment-bírálat miatt olyan jelentős mozidarabok előképe, mint a Bilincs és mosoly, a Kék gallér, a Száll a kakukk fészkére vagy a Joker. De Martin Scorsese – aki egyébként Levél Elia-nak címmel dokumentumfilmet készített Kazanról – árulással foglalkozó bűnfilmjei (A tégla, Az ír) sem lennének ugyanazok e dokkmunkás-dráma nélkül. A rakparton – személyes rendezői vonatkozásával együtt – az amerikai filmtörténet megkerülhetetlen darabja.

Kiss Tamás

Kiss Tamás a Filmtekercs szerkesztője. Gimnáziumi tanárként mozgóképkultúra és médiaismeret, illetve történelem tárgyakat oktat. Rajong a western, a horror és a gettófilm műfajáért, valamint Brian De Palma és Sidney Lumet munkásságáért.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!

Podcast

Hirdetés

Hirdetés