Kritika

IMDb 250: Egy ilyen életet csak horrorral lehet elmesélni – Az elefántember

John Hurt Az elefántember (The Elephant Man) című filmben

Az elefántember David Lynch talán legkevésbé lynches filmje (az Straight Storyval szoros versenyben), mégis sokkal többet tanulhatunk belőle emberségről, mint az életmű későbbi, emberi pszichét boncolgató műveiből.

Mikor a képzőművészetek felől érkező, ám hamar filmrendezői székbe ülő Lynch 1967-ben elkészítette első kísérleti animációs rövidfilmjét [Six Men Getting Sick (Six Times)Hat férfi rosszul lesz (Hatszor)], valószínűleg még nem gondolta, hogy szűk másfél évtizeddel később A Jedi visszatér és a Dűne forgatókönyve közül választhatja ki következő munkáját. Végül úgy vélte, hogy a Star Wars annyira George Lucas személyes víziója, hogy valószínűleg nem kapna túlságosan szabad kezet rendezés során (mint ahogy történt ez a filmet végül rendezőként jegyző Richard Marquanddal). Így tehát belevetette magát a Dűne forgatásába, ami azonban sajnos annyira félresikerült, hogy a rendező azóta sem tekint rá elkészült filmként.

Ezek a világ legjobb filmjei?
IMDb top 250 sorozatunkban végigvesszük az IMDb filmes adatbázis legjobbra értékelt darabjait. Célunk a hagyományos filmkritikán túl a recepció- és hatástörténet elemzése, illetve az aktuális szempontok érvényesítése is.

Sokkal izgalmasabb azonban az idáig vezető út. Lynch ugyanis 1977-ben debütált első nagyjátékfilmjével, az indusztriális környezetben játszódó, leginkább szürreális horrorként definiálható Radírfejjel. Pont jó időben ahhoz, hogy filmje megtalálja közönségét az akkoriban népszerű éjféli moziláz (midnight movies) vetítések során, és Az élőhalottak éjszakájával, a Rocky Horror Picture Show-val, a Rózsaszín flamingókkal és néhány egyéb alkotással megteremtsék a kultfilmek körüli rajongást (Lichter Péter egyenesen a kultfilmek ősatyjának nevezi a Radírfejet1), és kimozdítsák Lynchet az underground szcénából. A rendezőtárs Stanley Kubrick mellett ugyanis a vígjátékairól ismert Mel Brooksnak is nagyon tetszett az újonc rendező filmje,

így bátran bízta meg Az elefántember elkészítésével újonnan induló produkciós cége, a Brooksfilms égisze alatt.

Így alakult, hogy David Lynch már második játékfilmjében olyan színészekkel dolgozhatott együtt, mint az akkor már Golden Globe- és többszörös BAFTA-díjas, Oscar-jelölt John Hurt (Éjféli expressz, 1984, A nyolcadik utas: a Halál), vagy az akkor még lovagi rangot nem, a közönség elismerését azonban nagyon is birtokló Anthony Hopkins.

Az elefántember tragédiája

Az elefántember az 1800-as évek második felében játszódik, a viktoriánus kori Londonban, és a cirkuszokban elefántemberként mutogatott Joseph Merrick2 valós alapokon nyugvó történetét meséli el. Merrick egy meglehetősen ritka betegséggel, az úgynevezett Próteusz-szindrómával született, melynek jellemző tünete a bőr-, csont-, izom- és más szövetek túlnövése a kor előrehaladtával, ezáltal súlyos, a legtöbbször aszimmetrikus deformáltságot létrehozva a beteg testén. Egy ilyen életet már pusztán a betegség okozta látvány miatt is csak egy horrorelemekkel tarkított történetben lehet elképzelni, így egyáltalán nem meglepő, hogy Lynch is ehhez a műfajhoz nyúlt a maga módján. De erről majd kicsit később.

Sir Anthony Hopkins és John Hurt Az elefántember (The Elephant Man) című filmben

Ezt a torzulást használja ki a filmben Merrick „gazdája”, Bytes (Freddie Jones), aki két magyarázattal indokolja a torz férfi elnevezését: állítása szerint Merrick édesanyját egy megvadult elefánt taposta meg, mikor várandós volt a fiúval, továbbá mivel a férfi egyik keze sokkal hosszabbra nyúlt a másiknál, így az erős hasonlóságot mutat egy elefánt ormányával. Bytes mindemellett egyrészt úgy tekint a betegséggel küzdő férfira, mint akin kitöltheti mérgét, amit saját semmirekellő élete miatti dühe és elkeseredettsége táplál, másrészt – és elsősorban – viszont saját anyagi jólétét látja kettejük gyümölcsöző „kapcsolatában” – beszédesen „kincsem”-nek szólítja Merricket. És mivel Bytes-nak teljesen mindegy, honnan és mikor jön a pénz, készségesen megmutatja egy privát show keretében a cirkuszba tévedő dr. Frederick Treves-nek (Sir Anthony Hopkins) is a szörnyet,

akire a doktor eleinte ugyanúgy – még ha cirkuszi helyett inkább orvosi – szenzációként tekint, mint gazdája.

A doktor végül csellel kimenti a hányattatott sorsú embert Bytes karmaiból, lakhatást és ellátást biztosít neki a kórház falai között, sőt már-már missziójának tekinti, hogy valamelyest segítsen neki a társadalomba történő visszailleszkedésben is. Ám csakhamar rá kell jönnie, hogy a gazdag és/vagy híres elit rendszeressé váló látogatásainak megszervezésével bizonyos értelemben ő sem jobb a cirkuszi mutatványosnál. És valójában ez az elefántember tragédiája: hiába a jó szándék, az önzetlennek tűnő, ám valójában saját érdekeket éppúgy szolgáló segítségnyújtás, Merricket végül ugyanúgy látványosságként tapsolja meg a színház előkelő közönsége, mint ahogy tátott szájjal bámulta a cirkuszi pórnép. Az orvosoknak szakmai elismertséget, a színésznőnek további rajongókat hoz az elefántember barátsága, aki persze örül minden gyengéd emberi szónak és közeledésnek, ez azonban nem változtat a tényen, hogy kihasználják, vagy ha úgy tetszik, kizsákmányolják szerencsétlenségét.

Horror? Exploitation? Egyik sem?  – avagy műfajok és előzmények

Ezzel el is érkeztünk a film egy roppant érdekes motívumához, a kizsákmányoláshoz, illetve mint látni fogjuk, sokkal inkább annak hiányához. A filmes szakzsargonban exploitationként emlegetett jellegzetesség alkalmazása ugyanis roppant kézenfekvő lenne Az elefántember kapcsán, hiszen eleve adott egy meghökkentő látványosság, aminek gyakori mutogatásával a történetre jóval kevesebb energiát is elég lett volna fordítani, a mozik közönségének egyik legelemibb ösztönét (a voyeurizmust vagy megbámulást) úgy is sikerült volna kielégíteni. Csakhogy Lynch nemhogy nem erre építette második egészestését, de kifejezetten visszafogott látványvilágot alkalmazott a teljes film alatt. Sőt, magát a címszereplőt csupán mellékesen, késleltetve pillanthatjuk meg egy meglehetősen jelentéktelen jelenetben (amikor egy mit sem sejtő ápolónő belép a szobájába), holott előtte számtalan alkalom lett volna a megbámulására (a cirkuszban, a dr. Treves számára lehetővé tett privát show keretein belül, az orvosi kamarának történő bemutatás során). 

Freddie Jones és John Hurt Az elefántember (The Elephant Man) című filmben

Annak fényében különösen érdekes ez a fajta képi visszafogottság, hogy a rendező elég expliciten meg is idézi a mintegy ötven évvel korábbi, az exploitation filmek egyik leggyakrabban emlegetett művét, Tod Browning 1932-ben készült Szörnyszülöttek (Freaks) című klasszikusát. A cirkuszi társulat furábbnál furább (vagy torzabbnál torzabb) figurái által eljátszott gyilkosság története a korban oly népszerű „Universal-horrorok” egyik legemblematikusabb darabja. Az elefántember fekete-fehér képi világa talán épp annyira utal a horrorfilmek ezen korszakára, mint amennyire a fent említett vizuális visszafogottságot hivatott szolgálni. Sőt, a legfőképp a film elején hangsúlyos utcaképek, valamint a cirkusz labirintusszerű tere akár a sokszor a Dr. Caligari című filmmel fémjelzett német expresszionista mozgóképeket is eszünkbe juttathatja, ezen keresztül pedig Lynch már emlegetett első filmjét, a Radírfejet is, melynek Philadelphiája hordoz hasonló expresszionista jegyeket, meglehetősen hangsúlyosan.

A szerző kézjegye

Lynch filmjeire jellemző az ifjúkori ártatlanság szembeállítása a felnőttkori korruptsággal, gondoljunk csak például a Veszett a világ vagy a Kék bársony fiatal hőseire, akik a felnőttek ellenséges világában kénytelenek boldogulni.3 Ez a motívum konkrétan és átvitt értelemben is megjelenik Az elefántemberben. A Merricket rendszeresen megverő, állandóan sanyarú körülmények között tartó Bytes cselekedeteit mélységesen elítéli a neki segítő fiatal fiú, aki végül megszökni is segít az akkorra kifejezetten rossz állapotban lévő férfinak. Ugyanakkor Hopkins karakterének korábban említett meghasonlása is egyfajta felnövéstörténet: a doktor ki akarja menteni a rákényszerített szerepből Merricket, mégis ugyanolyanba löki, csak épp más közönség elé – az erre való ráismerés egyfajta szembesülés saját maga (akaratlan) romlottságával.

Hannah Gordon és John Hurt Az elefántember (The Elephant Man) című filmben

Ez a fajta önmegismerő folyamat szintén a Lynch-filmek jellemző sajátja, melyet legtöbbször a társadalmi konvenciók által meghatározott „normális” és „nem normális” szembeállításával (jelen esetben elsősorban a doktor és a „szörny” találkozásával) ér el, eszközként pedig rendszerint a már említett horror műfaji sajátosságai közül válogat. Amellett, hogy a bámulatosan maszkírozott John Hurt látványa önmagában is elég a horrorfilmes borzongás átéléséhez, a zsáner fő élménye az ismeretlentől, az idegentől való félelem. Ez az életmű első felében leginkább külső (torz csecsemő a Radírfejben, a címszereplő Az elefántemberben stb.), míg később sokkal inkább belső, pszichénkből fakadó fenyegetettségként jelenik meg. „Az első filmekben az önmegismerés az idegen tükrében történik meg.” – írja Varga Balázs a fent idézett tanulmányában, ám Az elefántember talán ennél is tovább megy:

egyszerre mutatja be a szörnyszülött önmegismerésének és kibontakozásának folyamatát, és az emberek találkozását az idegennel.

Többek között ez a továbblépés teszi kissé eltérővé Az elefántembert Lynch többi filmjének hősétől (a Dűne kivételével, az ugyanis ilyen szempontból is a lehető legatipikusabb Lynch-mű). Egyrészt a főszereplő itt ugyanis nem az idegennel találkozó kisember, hanem maga az idegen, így az ő szemén keresztül ismerhetjük meg a film előítéletektől, félelmektől és érdekektől cseppet sem mentes társadalmát, mely a maga módján mégis megpróbálja befogadni őt. Ami pedig test és lélek szintén az egész életművön végigvonuló kettősségének ábrázolását illeti: Az elefántemberben a torz külső takar az átlagemberekénél jóval nemesebb belsőt (a főszereplő mellett igaz ez a Merricket megmentő többi cirkuszi szereplőre is, az óriástól a törpékig), míg a későbbi filmekben „a szelíd és idilli külső mögött felsejlő borzalom lesz a lényeges”4.

Lynchtelenség

Ha azonban a fent említett szempontokat egy picit félretesszük, és megnézzük, mi maradt, valószínűleg nem túlzás azt állítanunk, hogy a rendező legkevésbé lynches, és ezáltal legkonvencionálisabb filmjével van dolgunk. Különcségét, a rá jellemző látványvilágot Az elefántemberben ugyanis csupán az álom, a víziók és a múltidézés jól körülhatárolható jeleneteibe csempészte be: egymásra vágott képek, eltorzult arcok, extrém (és extrém fontos) hangsáv szintén torz hangokkal stb. Vagyis minden olyan elem, ami későbbi munkáiban a történet szerves részeként jelenik meg, ezáltal állítva kihívások elé a látottakat értelmezni próbáló nézőt, itt nagyon kilóg a film szövetéből. A Lynch-filmek hangsávjának általános fontosságát bizonyítja egyébként az is, hogy Lynch előszeretettel nevezi magát inkább „hangmesternek”, mint rendezőnek.5

John Hurt és Sir Anthony Hopkins Az elefántember (The Elephant Man) című filmben

További érdekesség a már említett horror megidézésének módja: Lynch a film készítésekor minden bizonnyal képben volt az éppen dívó hollywoodi trendekkel, a George A. Romero két méltán híres filmje (Az élőhalottak éjszakája, 1968 és a Holtak hajnala, 1979) által határolt ’70-es évekbeli horrorreneszánsz (vagy ha úgy tetszik, politikai-szociológiai posztmodern horrorkorszak) főbb jegyeivel, mégsem akart ebbe betagozódni. Magyarázható ez talán azzal is, hogy Az elefántember sokkal inkább szól emberségről, személyes emberi félelmekről és az azokon történő felülemelkedésről, mint valamiféle közös, társadalmi rettegésről, ami elhozhatja a világ,

vagy legalábbis az általunk ismert társadalmi berendezkedés végét.

Kétségtelenül jelen van tehát itt is a Lynchre jellemző különcség, a fősodortól és megszokottól való eltérés vágya, és tartalmazza is a rendező számos szerzői kézjegyét, de közel sem olyan markánsan, mint előtte a Radírfej, vagy későbbi filmjeinek többsége. Bátran kijelenthetjük tehát, hogy Az elefántember sokkal könnyebben emészthető alkotás, mint az életmű többi filmje.

A film, amitől jobb ember leszel

Valószínűleg épp ennek a konvencionalitásnak, a megszokottól kevésbé eltérő megvalósításnak köszönhető, hogy Az elefántember az egyetlen Lynch-film, ami felfért az IMDb top 250-es listájára. Mindemellett kapott nyolc Oscar-jelölést, három BAFTA-díjat, a jegypénztáraknál is jól szerepelt, valamint emiatt kapta Lynch a lehetőséget, hogy egy igazán nagy költségvetésű produkcióval folytathassa pályáját. A rendező többi filmje sokkal elvontabban fogalmazza meg mondanivalóját, rendszerint értelmezési kihívás elé állítja a nézőt, így talán nem túlzás azt állítani, hogy sokkal kevésbé a nagyközönséghez szól, mint egyfajta erre nyitott, értelmiségi réteghez. Mindez persze csak arra ad magyarázatot, hogy a Lynch-filmek közül miért ez az egyetlen, aminek esélye volt felkerülni egy ilyen listára, ahol javarészt a közízlést kiszolgáló, azokon belül esetleg némi pluszt nyújtani tudó alkotások szerepelnek.

Freddie Jones Az elefántember (The Elephant Man) című filmben

De miféle pluszt tud nyújtani Az elefántember? Joseph Merrick valós alapokon nyugvó története önmagában elképesztő, ám az a módszer, amivel Lynch ezt vászonra vitte, minden bizonnyal a lehető legemberibb. Ahelyett ugyanis, hogy a nézőkből is cirkuszi bámészkodót kreált volna, akik csak hüledeznek a látványon,

bemutatta a többi szereplő esendőségét, árnyoldalát és gonoszságát, ezáltal kiemelve a címszereplő emberségét.

Nem nehéz azonosulnunk a többi szereplő gyakran premier plánban mutatott reakcióival, rádöbbenve ezáltal saját emberi gyarlóságunk és előítéletességünk mértékére. A film nagy erénye, hogy nem hagy minket magunkra ezzel a negatív önértékeléssel, hanem feloldozást is nyújt, ezáltal pedig akár jobb emberré is válhatunk a megtekintésétől. A film zárlatának nagyon nagy szerepe van ebben: Merrick csupán úgy lesz képes az emberiesség teljes megélésére, hogy öngyilkosságot követ el. Nekünk viszont egyértelműen nem kell idáig elmennünk, sőt, most kaptunk csak igazán esélyt arra, hogy jobb emberként éljük tovább életünket.


1 Lichter Péter: 52 kultfilm – A Szárnyas fejvadásztól a Feltörő színekig (2. kiadás), Scolar Kiadó és Szolgáltató Kft., 2021. 35.o.

2 A filmben John Merricknek hívják, ám ez csupán félreértés, melyet dr. Frederick Treves könyvéből, a forgatókönyv alapjául is szolgáló A Study in Human Dignityből vettek át a készítők. David Lynch és Kristine McKenna: Aminek álmodom, Athenaeum Kiadó, 2018. 176.o.

3 Varga Balázs: Tükörjáték in: Korszakalkotók – Kortárs amerikai filmrendezők, Tudással a Jövőért Közhasznú Alapítvány, 2013. 186.o.

4 Varga Balázs, uo. 190.o.

5 Varga Balázs, uo. 181.o.

Hancsók Barnabás

Hancsók Barnabás 2010 óta ír cikkeket a Filmtekercsnek, volt rovatvezető és olvasószerkesztő. Specializációja az adaptáció, a sci-fi, a vígjáték és a társadalmi dráma, szívesen ír szerzői, bűnügyi és dokumentumfilmekről is.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!