Kritika

IMDb 250: Trágárságok és sikolyok – Az ördögűző

Az ördögűző bemutatásának ötvenedik évfordulója kapcsán és rendezője – a jubileum évében bekövetkezett – halála miatt szintén aktuálissá vált. De vajon képes ezen apropókon kívül is releváns lenni a kortárs közönség számára az egykor minden idők legfélelmetesebb filmjének tartott, popkulturális jelentőségű klasszikus?

A fantasztikus zsánerek sokáig alacsony presztízsűnek számítottak Hollywoodban. A többnyire B-filmes esztétikával dolgozó produkciók ugyanis javarészt az egyszerű hatáskeltésre épültek, markáns exploitation jellegük pedig abból is fakadt, hogy a készítőknek nem állt rendelkezésére az a technikai háttér, ami hitelessé tehette volna a történetek által megkövetelt speciális effekteket. Az apparátus és a trükkfelvételek fejlődésével járó új lehetőségek, valamint az európai modern filmek inspirációi azonban újraírták a műfaji szabályokat az 1960-70-es évek Hollywoodi reneszánsznak nevezett korszakában.

Ezek a világ legjobb filmjei?
IMDb top 250 sorozatunkban végigvesszük az IMDb filmes adatbázis legjobbra értékelt darabjait. Célunk a hagyományos filmkritikán túl a recepció- és hatástörténet elemzése, illetve az aktuális szempontok érvényesítése is.

A sci-fi olyan realisztikus utópiákat felvázoló daraboknak köszönhetően vált nagykorúvá, mint A majmok bolygója és a 2001: Űrodüsszeia, ahogy az egyre összetettebb, komolyan vehető témákat boncolgató horrorfilmek is lassan a fősodor részévé váltak. A hasadt személyiségű főhőst szerepeltető Psycho és a szülési depresszió témáját metaforikus rémtörténetként feldolgozó Rosemary gyermeke ráadásul pszichológiai alapra helyezték áthallásos narratíváikat. Az ördögűző ezen európai mintákra épülő alkotásokhoz hasonlóan igyekezett belső lelki folyamatokat megjeleníteni hitkérdésre épülő cselekménye alatt, miközben letaglózó horrormotívumokkal sokkolta nézőit.

Az öntörvényű fenegyerek hírében álló rendező, William Friedkin már előző, Oscar-díjas munkája, a Francia kapcsolat során is bizonyította tabudöntögető attitűdjét. A népszerű zsaruthriller ugyanis kendőzetlenül világított rá olyan korábban kimondatlan társadalmi problémákra, mint a korrupció, a kábítószerhasználat és a rendőri brutalitás. Következő alkotásával pedig a gyermeki ártatlanság és a vallás megingathatatlan erejének toposzait forgatta fel egy sátáni megszállás áldozatává váló kislány kálváriáján keresztül.

Az ördögűző ráadásul könnyen értelmezhető Ingmar Bergman egy évvel korábban megjelent drámája, a Suttogások és sikolyok műfaji átirataként.

A két film hasonló történetet dolgoz fel, csak míg a svéd rendezőóriás verziójában a hősnőt rákja emészti fel, addig Friedkinnél a legyőzhetetlennek tűnő betegség az ördög képében jelentkezik, de a belső fizikai kórságok egyaránt a lelki konfliktusok előidézőiként szolgálnak. Az ördögűző ugyanakkor ezen felül is számos tematikus és formai elemében idézi Bergman munkásságát és stílusát, kezdve a vallásos motívumoktól Max von Sydow szerepeltetésén át az olyan konkrét utalásokig, mint a Suttogások és sikolyokból átvett szimbolikus fürdetés, valamint a vaginális öncsonkítás jelenetei, illetve a betegágyán sikítva szenvedő, később összevérezett arccal látható hősnő – mindkét filmben hasonló módon plánozott, egymással egyértelmű párhuzamba állítható – képei.

Az ördögűző archetipikus és zsánerelemekben gazdag rémtörténete mindazonáltal Bergman szerzői látásmódjánál sokkal közvetlenebb eszközökkel fejti ki általánosítható megállapításait. A film kairói ásatáson játszódó nyitányának egzotikus történelmi helyszíne nemcsak a történet örökérvényűségének alapoz meg, hanem globálisan is kiterjeszti a feldolgozott téma értelmezhetőségét. A kezdőjelenetet követően viszont Washingtonban folytatódik a cselekmény, ahol már a nagyvárosi nagytotálból a főszereplők otthonára hosszan ráközelítő első beállítás érzékelteti az ősgonosz családi közegbe történő beférkőzését. Így az univerzális, kollektív kulturális térből a lehető legbensőségesebb közösségre szűkül a film fókusza: egy egyedülálló anyára és lányára.

A szomszédos templomban tevékenykedő pap bizalmas jelenléte pedig tovább fokozza azt a hatást, mintha a lakásban zajló események egy gyóntatófülke intim titkait tárnák fel.

Karras atya (Jason Miller) karakterében a világi és a vallási megoldások konfliktusa ölt testet. A pszichológus végzettségű pap kezdetben maga is orvosi megoldást javasol Regan (Linda Blair) állapotára. A nemrég elhunyt anyját és vele együtt a hitét is elvesztő férfi azonban gyászának köszönhetően könnyen azonosul a kislánya lelkéért küzdő anyával (Ellen Burstyn) és hajlandó áldozatkész apafigurává válva, vallási megoldást kínálva segíteni a csonka családon. Ez a szimbolikus családegyesítés vezethet csak végül a vágyott megváltáshoz, ami a horror műfaji adottságainak köszönhetően a megszokott esküvő végkifejlete helyett egy másik keresztény szertartásban, az ördögűzésben fejeződik ki.

A szereplők interakcióira épülő, karakterközpontú film színészvezetésében és a térkezelésében szintén Bergman kamaradarabjainak eszközkészlete és színpadias szobabelsői köszönnek vissza, mely megoldások nem is idegenek a hasonló adottságokkal dolgozó televízió világából érkező Friedkin számára. Owen Roizman operatőr mozivásznakra komponált, széles látószögű képei mindazonáltal kiválóan tágítják a nagy mélységélességű felvételeken prezentált, gondosan berendezett szobabelsőket, így a film látványvilága amellett, hogy egy használatban lévő otthon részletgazdagságát tükrözi, a kétkedő szereplőket is engedi elveszni a sátán lakta ház félelmekkel teli tereiben. A gyakran távoli beállításokon keresztül szemléltetett mindennapok képei magányosnak láttatják a karaktereket, akik így még kiszolgáltatottabbnak tűnnek a biztonságot nyújtó otthonba is beférkőző démonnal szemben.

A kamera továbbá rendszeresen rögzíti alsó vagy felső gépállásból a jeleneteket, ezáltal vizuálisan is kifejezve a pokol és a menny témaadó ellentétét.

Az ördög áldozatai ráadásul szimbolikus módon az emeleti ablakon kizuhanva, a ház mellett található, meredeken mélybe vezető, kőlépcsősoron alászállva lelik halálukat. A helyszíni forgatás és a természetesnek ható világítás által tovább erősített realizmusigény ugyanakkor olyan valóságérzetet ad az allegorikus produkciónak, ami még félelmetesebbé teszi a megjelenő fantasztikus elemeket. A látottak dokumentarista természetessége után pedig a több közeli felvételt alkalmazó, rideg, kékes fénnyel stilizált ördögűzés szekvenciája nemcsak tematikusan, de képileg is a film felfokozott tetőpontjává válik.

Az-ördögűző-Linda-Blair

William Peter Blatty forgatókönyvíró/producer saját regényéből adaptált, fókuszált története, Friedkin kifejező rendezése és az átélhető alakítások ellenére Az ördögűző ötven év távlatából mégsem képes saját korát meghaladó remekművé válni. Hiszen éppen az a megbotránkoztatás és hatáskeltés vált mostanra régimódivá, ami egykor a film szenzációjellegét adta. Nemcsak a hitkérdés felforgatónak szánt témaválasztása érződik manapság meglehetősen konzervatívnak, hanem a korábban innovatívnak számító formai megoldások sem hatnak többé újszerűen.

A megszállt kislány szájából elhangzó trágárságok mára szinte hétköznapi szófordulatokká váltak,

a praktikus trükkök nagyrésze és a sokkeffektek pedig nem érik el a kortárs közönség megemelkedett ingerküszöbét. Ráadásul az is nevetségesnek hat, ahogy az ágya felett lebegő, idegen nyelveken és sátáni hangon megszólaló, elzöldült arcú, kitekeredett nyakú lányról a professzorok folyamatosan megállapítják, hogy pszichés eredetű panaszokkal küzd. Így éppen az orvosi vizsgálat nyaki vérvételének egyszerű, mégis élethű jelenete válik kendőzetlensége miatt a történet minden horroreleménél hátborzongatóbbá.

Beszédes, ahogy a film készítői a retrospektív interjúk során rendre nem horrorfilmként hivatkoznak a produkcióra, mivel valószínűleg felismerték az ingerkeltésre épülő műfaj örökérvényűségének korlátait. Az ártatlanságukat vesztett kislányok kegyetlen átalakulásának tapasztalatát magukba foglaló narratívák ráadásul nemcsak elcsépelté váltak az évek során, de számos mélyrehatóbb, összetettebb problémafelvetésű alkotás (Taxisofőr, Léon, a profi, Engedj be!, Örökség) is született már a témában. Ahogy Az ördögűző több sikertelen folytatást magába foglaló franchise-zá bővülése is bizonyítja, az egykor világrengetőnek számító koncepció mára sokkal inkább kulturális lenyomata, mintsem művészi értékeinek egyedülállósága miatt él tovább a köztudatban.

Lubianker Dávid

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!