Kritika

IMDb 250: Hogyan éljünk – Chihiro Szellemországban

Mijazaki Hajao a japán Ghibli Stúdió legendás rendezője, írója és animátora. Egy igazi sztár, akinek hatalmas sikerű filmjei nemcsak Japánban érnek el nagy kritikai- és közönségsikert, hanem a nemzetközi porondon is. Stílusa és ars poeticája érdekesen ironikusan viszonyulnak egymáshoz. Ez a viszony 2001-es Chihiro Szellemországban című filmre érett meg igazán.

Mijazaki legfontosabb küldetése saját bevallása szerint az, hogy jó filmeket készítsen gyerekeknek. Ez számos esetben olyannyira jól sikerül neki, hogy minden korosztályból rajonganak alkotásaiért. Ez a korosztályos univerzális rajongás a mainstream szcénában talán egyedül a Pixarnak sikerült. (Igaz, Mijazaki hírneve már kinőtte a Ghibli Stúdióét, sokkal jobban el lehet adni egy Mijazaki-filmet, mint egy szimpla Ghibli-alkotást. Ezzel szemben a Pixarnak nincsen sztárszerzője.)

Az a tény is jól mutatja, hogy mekkora tömegek rajonganak érte, hogy az IMDb 250-es halhatatlan toplistáján négy darabbal is képviselteti magát.

Ezek a Totoro: A varázserdő titka, A vadon hercegnője, A vándorló palota, illetve a legsikeresebb filmje, a Chihiro Szellemországban.

Olyan elmozdíthatatlan bálvány már a filmművészeti kánonban, hogy időről időre gond nélkül bejelentheti visszavonulását azért, hogy időről időre vissza is térjen a japán animáció messiásaként. Egy olyan szerző, aki filmről filmre konzisztens, nagyon markáns egyéni stílust és motívumrendszert használ. Ezek a rendszerek amellett, hogy tükrözik a szerző művészi attitűdjét, könnyen felismerhetővé teszik filmjeit. Így egy japán animációs filmről a szerző ismerete nélkül könnyedén meg lehet állapítani, hogy Mijazaki rendezte-e vagy sem.

Ezek a világ legjobb filmjei?
IMDb top 250 sorozatunkban végigvesszük az IMDb filmes adatbázis legjobbra értékelt darabjait. Célunk a hagyományos filmkritikán túl a recepció- és hatástörténet elemzése, illetve az aktuális szempontok érvényesítése is.

Ebben az írásban a Chihiro Szellemországban című film elemzésén keresztül fogom bemutatni Mijazaki Hajao szerzőiségének legfontosabb elemeit és ars poeticáját.

A 2001-ben megjelent Chihiro Szellemországban japán animációként először nyerte meg a legjobb animációs film Oscar-díját, és legalább 20 évig a legnagyobb bevételt generáló japán mozifilm volt. Nem véletlenül, hiszen rendkívül különleges filmélményt nyújt Chihiro kalandja a szellemvilágban. Olyannyira, hogy ezzel az alkotással beláthatatlan és egyre növekvő mennyiségű irodalom foglalkozik.

chihiro_szellemorszagban_hayao_miyazaki

A Disney Alice Csodaországban című rajzfilmjéből ihletődött történet a felszínen egy kislány felnövéstörténetét mutatja be, de a felszín alatt egészen elképesztő mélység vár a nézőkre. Chihiro a szüleivel elköltözik eddigi otthonából, és az odavezető út során a család eltéved, ezért kénytelenek megállni. Ahogy próbálnak visszatalálni a megfelelő útra, az éhes anyuka és apuka egy helyen frissen készült ételre bukkannak, aminek neki is esnek. Azonban ez hatalmas hibának bizonyul.

A mohó szülők meggondolatlanul felzabálták a szellemeknek kínált ételt, emiatt azok disznóvá változtatták őket – ami nézők generációit traumatizálta egy életre.

Chihironak ebben az idegen, félelmetes világban kell valahogy egyedül rájönnie, hogy hogyan kaphatja vissza szüleit. Nehezíti a feladatot, hogy minél több időt tölt el a szellemek között, annál nehezebben emlékszik vissza arra, hogy ki is volt ő valójában az emberek világában. Egyedül egy fiatal fiúra, Hakura támaszkodhat, akihez egy megmagyarázhatatlan eredetű kötelék fűzi, ami már találkozásuk első pillanatától nyilvánvaló.

Chihiro hirtelen egy teljesen idegennek tűnő helyen találja magát. Itt a legsokfélébb, legfurább formájú istenségek és különböző állatok – leginkább békák és kacsák – alakjában mutatkozó szellemek közé kerül. Ahhoz, hogy Mijazaki vízióját teljesen meg tudjuk érteni, érdemes nagy vonalakban tisztában lenni a japán néplelket meghatározó hitrendszerrel, a sintoizmussal. E hiedelem nagyon mélyre gyökerezik a japán kultúrában. Az alapvetése az, hogy a természetben található minden dolognak van egy spirituális minősége. Minden dologban lakik egy szellem, ami az adott dolognak az istensége – vagy pontos nevén kamija. Ezek a szellemek járnak a történet központi helyszínéül szolgáló, a Yubaba nevű boszorkány által irányított fürdőbe. Chihiro itt kezd el dolgozni Yubabának, és epizódszerű történéseken keresztül egyre bátrabbá, leleményesebbé és nyitottabbá válik erre a különös világra.

Yubaba, a boszorkány

Mijazaki minden varázslatot és fantasztikumot tartalmazó filmjében ehhez a folklórhoz nyúl vissza. Azonban fontos leszögezni, hogy bár a filmjei nem elsősorban erről a „vallásról” szólnak, de kulcsfontosságú motívuma a Mijazaki filmeknek. A japán kultúrát használja fel ahhoz, hogy egyszerre mondjon el egy nagyon lokális, de univerzálisan értelmezhető történetet. Ugyanúgy, ahogyan a magyar mondákhoz nyúlt Jankovics Marcell.

A történet előrehaladtával Chihiro egyre ügyesebben számol le az elégördülő akadályokkal. Eltökélt abban, hogy megmentse szüleit és a kezdeti esés-kelést nyugodt magabiztosságra tudja cserélni. Chihiro fejlődését nézni rendkívül katartikus, intenzív és immerzív érzelmi élmény. 

Ez nem egy szubjektív vallomása egy nézőnek, hanem egy teljes mértékben objektív megfigyelés a Mijazaki-filmek kapcsán.

Azért tud univerzálisan kiváltani ilyen érzelmeket a rendező, mert a fantasztikus világokba jelentős mértékű realizmust képes vinni. Ennek két fő pillére van: az animáció aprólékossága, illetve a szereplők tapasztalatainak hétköznapisága.

Az animációs művek filmképét mindenképpen eltérően kell kezelni egy szokványos, kamerákkal rögzített alkotáséhoz képest. Minőségkülönbségük lényege, hogy a kép minden egyes eleme egy tudatos alkotói döntés eredményeképpen van ott, ahol és néz ki úgy, ahogy. Az animátorok minden képkocka teljes tartalmát lényegében kézzel alkotják meg. Furcsának tűnhet ez a szóhasználat egy alapvetően fantasztikus elemekkel feltöltött szerzői világ kapcsán, de a Mijazaki-filmek (és általában véve a Ghibli-filmek) animációs stílusa realisztikus. A hátterek, a környezeti elemek és a szereplők megjelenése, kidolgozottsága és mozgása annyira aprólékos, hogy valóságosnak hatnak.

A dolgoknak súlya és textúrája van. Mintha a mi valóságunkban ismert fizikai törvények ugyanúgy működnének ezekben a világokban is.

Ez a leglátványosabban a karakterek repülésekor jelenik meg. Visszatérő eleme a Mijazaki-filmeknek a légi közelekedés: Nauszika, a rendező első filmjének főszereplője egy jellegzetes siklóeszközzel közlekedik; Laputa: Az égi palota akciójelenetei rendre levegőben történő üldözések; Kiki, a kis boszorkány seprűjén tud repülni; Porco Rosso egy vadászpilóta, és Howl A vándorló palotában egy repülő, madárszerű lénnyé tud átváltozni. A Szél támad című önéletrajzi ihletésű filmjében lényegében önreflexív módon jelenik Mijazaki vonzódása a repüléshez a repülőgéptervező főszereplő történetén keresztül. A repülés ugyan a karakterek szabadságát jelzi, de ennek az ára a kiszolgáltatottság. A Chihiro Szellemországban történetében szintén fontossá válik a repülés. Így közlekednek a nagy erővel bíró karakterek, Yubaba és Zeniba (Yubaba ikertestvére), illetve Haku is.

Chihiro nem tud repülni, a gravitáció ereje nagy veszélybe tudja őt sodorni és ezért mindenképpen aggódunk érte ilyenkor. Az animáció minősége teszi ezt a veszélyt igazán valóságossá. Annak köszönhetően, ahogy a hajak, a ruhák, a testrészek viselkednek a beléjük kapó szélben és a levegőben, érezhetővé válik ennek a természeti erőnek a fizikális jelenléte, a repülés és a földet érés veszélye is.

Amikor Chihiro visszakapja az elhagyott cipőcskéjét a kis koromlényektől, ahelyett, hogy csak szimplán felvenné és menne rögtön a kalandra, a következő mozdulatsort hajtja végre: egymásmellé rakja a két cipőt, kiveszi belőlük az összegöngyölt zokniját, azt elrakja, majd belebújik a cipőbe, kezével megigazítja a cipő sarkát a lábán, ezután a cipőorrokat beleütögetve a padlóba megbizonyosodik róla, hogy elöl is rendesen illeszkedik a lábán. Ebben a pár másodperces szekvenciában megmutatkozik a Ghibli hozzáállása a karakteranimációhoz. Mijazaki szerint ezekben az alkotásokban az animátorok színészek – hiszen a filmképek megalkotásával együtt ők azok, akik megtervezik és vászonra viszik a szereplők gesztusait és mimikáját.

A Ghibli animátorai a mozdulatsorok és az arcjáték animációjában is rendkívül részletes munkát végeztek.

Számos olyan pillanat van ennek hatására a Chihiro Szellemországban című filmben, ami képes arról meggyőzni a nézőt, hogy amit látunk az valódi, akiket látunk pedig húsvér emberek.

A mozdulatok mellett a karakterek mimikája is nagyon kifejező és életszerű. A sztereotipikusan animékre jellemző – nyugati szemmel sokszor túlzott – harsányság nem köszön vissza Mijazaki stílusában. Az érzelmek kifejezésére soha nem – vagy csak ritkán – torzítják el az animátorok az arcokat. Számos animében lényegesen átalakul ilyenkor a karakterek arca, míg egy Ghibli-filmben általában az arcok arányai megmaradnak – emiatt egy mezei anime sokkal stilizáltabbnak hat, míg egy Ghibli-film – ismét – kimondottan realisztikus marad.

anime_facial_expressions
Példa egy átlagos anime arckifejezéseire.

A Chihiro Szellemországban központi cselekményszála a felszínen egy kislány felnövését és traumafeldolgozását mutatja be. Ennek a személyes történetnek a főhőse addigi Mijazaki-filmekhez képest rendhagyó módon egy teljesen átlagos kislány. Chihirónak nincsen semmilyen hősies vagy különleges képessége. Nem tud nácikra vadászni úgy, mint Porco Rosso, nem tud harcolni a környezetet pusztító csoportok ellen úgy, mint Nausicaä vagy mint Mononoke hercegnő, de még csak olyan varázsereje sincsen, mint Kikinek. Kezdetben Chihiro kimondottan passzív és aggodalmaskodó karakter, szüleit is félve követi az ismeretlen terepen. Mégis ez a gyávaság életet mentett, hiszen nem volt bátorsága ahhoz, hogy egyen abból az ételből, ami a szüleit disznóvá változtatta. Ezt követően egyedül kell boldogulnia a szellenek világában.

Ez azért tud ekkora hatással lenni a nézőkre, mert Chihiro hiába került egy fantasztikummal teli világba, az animáció mellett érzelmei és motivációja is hihetetlenül valóságosnak érződnek.

Mijazaki főhőseinek általában nem feladata a világ megmentése – Mijazaki valószínűleg nem is akarná megmenteni ezt a világot. Nekik a magánnyal, az elveszettséggel és szeretteik elveszítésével kell megküzdeniük, sohasem szabad feladniuk és rögtön ítélkezniük mások felett. Mindannyiunknak eszébe jutott már, hogy mi lesz, ha nem találkozhatunk többet szeretett szüleinkkel; mindannyian éreztük már magunkat fájóan egyedül egy idegen környezetben és mindannyian éreztük már, hogy milyen különleges és intenzív az első szerelem. Ezek mind olyan tapasztalatok, amikkel az ember albérlete szobájában, a plázában járva vagy istenségek között is ugyanolyan módon azonosulhat. Mijazaki legtöbb filmjére jellemző ez a monumentális érzelmekért felelős immerzív realizmus – míg Szellemország egy fantáziavilág, egyértelműen a képzelet szüleménye, addig a szereplők érzései nagyon is földhözragadtnak és reálisnak tetszenek. Ezért tudunk könnyen azonosulni Kikivel a kis boszorkánnyal, amikor egyedül érzi magát az új városi környezetben; Satsukival a Totoróból, amikor eltűnik a kishúga, vagy a Laputa fiatal szerelmeseivel.

chihiro_szellemorszagban_hayao_miyazaki

A felszínen lévő coming-of-age-sztori feltárása után érdemes mélyebbre mennünk ahhoz, hogy megértsük Mijazaki művészi szándékát. A film nyitányában a következő történik: ahogy a szülők az ekkor még passzív, aggodalmaskodó Chihiróval keresik a házukat, rábukkannak egy régi, tradicionális japán épületcsoportra – amit a szellemek lepnek el. Az apuka álmélkodva nézi az épületeket, majd így szól: „Ez egy elhagyatott vidámpark lehet. […] Rengeteget építettek a kilencvenes években, de bedőltek a gazdasággal együtt.” A tradicionális Japán semmi más, mint egy régen csődbe ment vidámparki élmény, nem pedig identitásképző elem. Mijazaki Chihiro kalandjával egy modernizációban elveszett Japán iránt érzett melankóliába invitálja a nézőt –

ez alapvetően határozza meg a stílusát.

A világháborúk utáni nyugati modernizációban feloldódó Japán kultúra látomása visszatérő témája a szigetország filmeseinek munkájában. Végre a nyugati hatalmaknak sikerült feltörnie a keleti kincses dobozt, féktelenül ömlött be az idegen technológia és világszemlélet. Ez számos filmkészítőt és más művészt frusztrált, hiszen úgy látták, hogy a nyugati modernizációval együtt dekadencia és erkölcsi tunyaság is meghonosodik az országban, maga alá temetve a japán hagyományokat. Számos olyan alkotás látott napvilágot, amiben megjelenik motívumként az ettől való félelem. (Csak, hogy két konkrét példa is említésre kerüljön: a Kill Bill alapjául szolgáló, 1973-as bosszúfilmben a, Lady Snowbloodban az amerikai fegyverekkel kereskedő gazfickó az utolsó ellenfele a főszereplőnek. Kawase Naomi japán szerző Suzaku című 1997-es filmje a japán hegyvidéken játszódik, ahol csalódnia kell vonatépítkezésekben az ott élő lakosságnak.) Chihiro történetén keresztül Mijazaki is ad egyfajta választ erre a feszültségre.

A nagybetűs Szellemországban, a kamik világában is megjelent a modernizáció. Látunk itt gőzgépeket, vonatokat és más, modern világból ismerős jelenségeket. Yubaba a szellemeknek fenntartott wellnessközpontja is alapvetően egy forprofit vállalkozás. A szellemeknek szüksége lett jövedelemre és a luxusra. Az odalátogató lények mind a szabadidejükben mennek a fürdőbe, ott pihenik ki fáradalmaikat. Lehet, hogy egész évben arra spóroltak, hogy eljöhessenek Yubabahoz egy hosszú hétvégére. Nehéz azt feltételezni, hogy a japán szellemvilág organikusan lenne fogyasztói társadalom, vagy értelmezhetők lennének benne olyan (nyugati) emberi kategóriák, mint a “felső-középosztály”.

Úgy tűnik, hogy Japán teljes modernizálását követően a sinto istenségek síkján is meghonosodott a kapitalizmus attitűdje – fogyasztani kell és tőkét halmozni.

Ez a dinamika nem csak a fogyasztó, de a munkadók magatartásában is megjelenik. Yubaba, a hely igazgatója a hierarchia tetején kizsákmányolja az ott dolgozókat. Olyan egyenlőtlen megegyezésekbe tereli őket, ami lehetővé teszi a dolgozók élete feletti uralmat. Trükkös módon mégsem rabszolgák lesznek, nem foglyul ejtik őket, önként mennek bele ezekbe a lassan ölő megállapodásokba. Ez a jelenség 2023 fejlett országaiban aktuálisabb, mint valaha. Chihiro is kénytelen aláírni Yubaba munkaszerződését, máskülönben minden esélyt elveszít arra, hogy visszaváltoztathassa a szüleit emberré. Ez a szerződés arra kötelezi őt, hogy fizetség nélkül mindent megtegyen, amit a boszorkány parancsol neki.

A tranzakció során Yubaba elveszi a lány nevét, és egy újat ad neki: Sen. Chihiro rögtön az új nevét kezdi el használni, aminek következtében majdnem elfelejti a régit. Így jelenik meg egy, az eddigi Mijazaki-életműben atipikus motívum: az amnézia. Ez az amnézia nemcsak személyes, hanem kulturális is. Az, aki elvesztette a nevét, elveszíti a múltját is és egyúttal veszélybe kerül az identitása is. Ahogy Haku mondja (akinek igazi nevét szintén elvette Yubaba): „[az átváltozott disznók] nem emlékeznek arra, hogy valaha emberek voltak”. Azok, akik belekerülnek ebbe a kizsákmányoló, kapzsi viszonyrendszerbe, el fogják veszíteni az önmagukhoz vezető utat.

Mijazaki nem kíván forradalmat indítani, megdönteni Szellemország kormányát és egy új gazdasági rendszert építeni. A karaktereket nem osztja egyértelműen a jó és a rossz duális erkölcsi kategóriájába.

Arra keresi a megoldást, hogy ebben a rendszerben hogyan lehetünk boldogok – úgy, hogy autentikus életet élünk, elfogadunk másokat és kapcsolódunk másokhoz.

Haku anélkül ismeri Chihiro igazi nevét, hogy az a bármikor bemutatkozott volna neki. Mivel Chihirót folyamatosan emlékezteti Haku az igazi nevére, a lányt nem tudja behálózni a boszorkány. A két gyerek között lévő különleges kötelék sokkal régebbre nyúlik vissza. Amikor Chihiro erre ráeszmél, ő is kimondja Haku igazi nevét, amivel megszabadítja őt Yubabával köttetett szerződése alól és az visszanyeri identitását. Kiderül, ő valójában egy folyó szelleme, csak elfelejtette ebben a munkaviszonyban. Ebben láthatjuk, hogy az identitásunk nem elszigetelt, a szeretteinkkel, barátainkkal osztjuk azt meg és közösen emlékezünk rá. Amíg a velük való kapcsolódásra van módunk, addig nincs akkora hatalma felettünk azoknak változásoknak, amiket nem tudunk befolyásolni.

A film vizuális és motivikus gerincét alkotó sintoista ikonográfia jelenléte miatt nem szimplán egy munkahelyi kiégés intervenciója a Chihiro Szellemországban. A japán folklór felhasználása nativista jelleggel a modern életfelfogással szemben hazai kultúrához való kapcsolódásra is tanítja a japán közönséget. A történet vége felé Chihiro meglátogatja Yubaba ikertestvérét, Zenibát. A boszorkány egy ponton a következőt mondja neki: „Nem merül feledésbe semmi sem, ami már megtörtént. Még akkor se, ha nem emlékszünk rá.” Ez a nagyon hangzatos gondolat feltételez valamiféle tudat alatti mélyebb emlékezetet. Azon túl, hogy kapcsolódunk saját szeretteinkhez, a régmúlthoz –

a tradicionális japán kultúrához való kapcsolódás fontosságára hívja fel a figyelmet. A sintoizmus mélyen gyökerezik a japán lélekben és fontos része az identitásnak, amit szintén fel kell tárni az embereknek az autentikus önmagukhoz vezető úton.

Ennek fontos részét képezi a természeti kincsek védelme is. Amikor az egyik epizódban megjelenik egy kommunikációra képtelen mocsárszellem, hogy a fürdő szolgáltatásait igénybe vegye, senki sem hajlandó valójában kiszolgálni őt a mocsok és a bűz miatt, amit magából áraszt. Egyedül Chihiro nyitottságának és lelkiismeretes munkájának köszönhetően derül ki, hogy nem egy mocsárszellem jött a fürdőbe. A sok szennyeződéstől megtisztulva – a beleakadt és összecsomósodott emberi hulladék kihúzása után derül csak ki, hogy ő szintén egy folyószellem. A sinto istenségek, akik a természeti kincsekben laknak, a környezetszennyezés révén estek fogságba. Chihiro úgy tud felülkerekedni minden akadályon, hogy megismeri és megérti a szellemek világát – aminek egyik fontos része a természetvédelem is. Így kapcsolódik a saját (specifikusan japán) kulturális gyökereihez is.

A természetvédelem és a természethez való kapcsolódás egyik központi motívuma a Mijazaki-filmeknek. Gyakran a központi konfliktus során a főszereplőknek kolonialista attitűdű csoportokkal szembeszegülve kell megmentenie a természetet. Ilyen Nausicaä, a Laputa gyerekpárja és különösen Mononoke hercegnő. De mindenki így vagy úgy a természettel közeli kapcsolatba kerül: a Totoróban együtt növesztik meg a házuk tövében a hatalmas fát a főszereplők. Mijazaki minden főszereplője a természet segítségével képes megélni az autentikus énjét.

Számtalan mém kering az interneten azzal kapcsolatban, hogy Mijazaki mennyire egy pesszimista, zsémbes fickó és hogy ezzel mennyire kontrasztban áll alkotásainak a hangulata, amik színesek, élénkek és nagyon érzelmesek. Valóban, többször nyilatkozott már arról a rendező, hogy undorral és szégyenérzettel tekint világunkra. Hogy tud mégis ennyire pozitív végkicsengésű filmeket készíteni?

Ez az ironikus kontraszt a rendező személyisége és stílusa között teljesen tudatos. Minden alkotásával ebből az undorító világból kínál kiutat két-két és fél órára a Ghibli stúdió.

A rendező filmjei által előidézett intenzív érzelmek megélése legalább olyan színessé teszi a nézők valóságát, mint amennyire színesek ezek a filmek.

Ez az eszképista motívum nem csak az ars poeticájában, de önreflexív módon motívumként megjelenik valamennyi filmjében is. Mijazaki főszereplői számos alkalommal kerülnek el megszokott környezetükből egy ismeretlen, gyakran varázslatos helyre. Az olasz vadászpilóta-disznó, Porco Rosso elhagyta Olaszországot; Kiki, a kis boszorkány elhagyja otthonát, hogy a nagyvárosban varázslást tanulhasson; a Totoro testvérpárja a címszereplővel ugranak képzeletbeli kalandokba; A vándorló palotában az otthon konkrétan folyamatos mozgásban van. A Chihiro Szellemországban kalandja is egy költözéssel indul, új otthonát nem találván keveredik el a szellemek világába.

A rendező személyisége és művészi stílusa közti ironikus távolság miatt ez a fajta érzelembomba sokak számára túl szentimentálisnak, sőt, manipulatívnak tűnhet. Azonban pont, hogy ez a távolság teszi lehetővé, hogy a megélt és kifejezett érzelmek igazán tiszták legyenek. Mijazaki stílusában nem a naivitás, hanem egy érett és néhol már a modern világgal szembeni meglehetősen rebellis kifejezésmód mutatkozik meg, ami a Chihiro Szellemországban című filmre már igazán kiforrottá vált. Nem a világ megmentése a cél. A cél az, hogy rájöjjünk, hogy ugyanebben a világban hogyan élhetünk jól.

Nagy Márk

Nagy Márk az ELTE Távol-keleti nyelvek és kultúrák alapszakon végzett, majd tanulmányait Filmtudomány mesterképzés filmelmélet szakirányán folytatta. Specializációja a filmelmélet, az ázsiai filmek és az emberjogi dokumentumfilmek.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
1 hozzászólás
Oldest
Newest Most Voted
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com