Kritika

IMDb 250: A távolban lehet csak hazatalálni – Cinema Paradiso

Cinema Paradiso

A Cinema Paradiso egyszerre szicíliai útikalauz és az odüsszeuszi útkeresést megmutatni képes remekmű. Ars poetica, amely nemcsak a művész, hanem médiuma helyét is keresi. Az alkotói szándék talán egyértelmű, de hogy a befogadó melyik oldalát látja erősebbnek és tartja-e emiatt a legjobb 250 film közé valónak, elsősorban rajta múlik.

„A mozi ma már képtelen beteljesíteni azt a forradalmár szerepet, ami provokálna, ami az emberek részévé teszi azt. Ma ilyen figyelemfelkeltő terep sokkal inkább a TV-é” – mondta egy kerekasztal-beszélgetésen 2006 őszén Pálfi György. (Félreérthető mondatai néhány héttel a politika által kreált székházostrom után megbocsáthatók, ennyi év távlatából.) A lényeg azonban az, hogy valami olyanra tapintott rá, ami a mozi szívet-lelket átható sajátosságára utal, ami az emberi mindennapok részévé teszi.

Ezek a világ legjobb filmjei?
IMDb top 250 sorozatunkban végigvesszük az IMDb filmes adatbázis legjobbra értékelt darabjait. Célunk a hagyományos filmkritikán túl a recepció- és hatástörténet elemzése, illetve az aktuális szempontok érvényesítése is.

Ráadásul sokakban csak ennyi van meg a Cinema Paradiso-élményéből.

Valami hangos, színes, romantikusan giccses-pátoszos film, ami mindent tartalmaz az olasz sztereotípiákból. Én is így ültem le elé, de úgy 15 évvel később újranézve felfedeztem egy másik réteget. De erről később.

A 2. világháború után, az 1940-es évek végén járunk Szicíliában, a főszereplő a 11 éves Toto (Salvatore Cascio). (Szépen burkolt önreflexió a rendező vezetéknevéből képzett becéző forma.) Szegénységben élő, jóeszű fiú, aki anyjával és húgával hiába várja a háború után az orosz fronton eltűnt apját. Mintegy pótapaként Alfredo (Philippe Noiret), a helyi mozi gépésze fogadja be őt folyamatos ácsingózása után. A fiú hamarosan már egyedül tekeri a szalagokat, igazi szenvedélyévé válik a film. Felnő (Marco Leonardi), és 20 évesen két szerelmét, a mozit és Elenát (Agnese Nano) kell otthagynia, hogy végleg megtalálja saját magát.

Így jöttem-film vs az olasz film aranykora

Mielőtt belemegyünk a részletekbe, érdemes tisztázni, hogy a Cinema Paradiso több vágásban jutott el a különböző mozikba. Eredetileg 155 percben készült el, a hazai mozikban azonban nem aratott nagy sikert. Rövidebbre vágott, bő 2 órás verzióban került a Cannes-i Filmfesztiválra, és így nyerte meg az Oscar-díjat is. 2002-ben aztán kiadták a rendezői változatot. A közel 3 órás változatban a felnőtt főszereplő újra találkozik régi szerelmével, így ez nemcsak a mozi, hanem a szerelem iránti örök hűséget is kifejezi. Jelen írás a nemzetközi, legrövidebb változat alapján készült, így a férfi és a nő 50 éves korukban történt találkozására nem térek ki.

Noha a szicíliai rendező saját szülőfalujában, Bagheríában forgatott filmjében elmeséli azt, hogy egy szegénységből érkező szicíliai fiúból hogyan lesz Róma ünnepelt rendezője (vagy legalábbis milyen gyerekkori előképei vannak), a helyzet mégsem ennyire egyszerű. Hogy a Cinema Paradiso nem egy sima „így jöttem”-film, mi sem bizonyítja jobban, mint történetének ideje. A film ideje nagyjából 1947-1955 közé tehető. A háború utáni várakozás idején Toto 11 éves, a film egy pontján történő vágás után, fiatal felnőttkori szerelme idején pedig 1954-et írunk. Ekkor jelent meg a film fontos jelenete alatt vetített Odüsszeusz című film is Kirk Douglasszel.

Giuseppe Tornatore azonban 1956-ban született. Filmjében tehát első számú szempont a mozi aranykora volt, abba kellett beépíteni az önéletrajzi szálat. A világháború utáni időszak pedig valóban az olasz filmgyártás egyik, ha nem a legnagyobb kezdődő aranykora. Közvetlenül a háború előtt létrehozzák az olasz filmgyártás fellegvárát, a Cinecittát, a háború után pedig teret kap az olasz neorealizmus. Roberto Rossellini, Vittorio de Sica és Luchino Visconti oly mértékben megalapozzák az olasz filmgyártás sikerét, hogy az ‘50-es évek elején rekordszámú filmszínház jön létre, Olaszországban 1956 végére 17000 üzemelő mozit találunk. Ez a legnagyobb szám Európában.

Az évtized közepétől pedig elkezd alkotni az olasz filmgyártás legnagyobb alakja, Federico Fellini.

A rendező mégis csal egy kicsit, hiszen, ha megnézzük, mely filmeket idézi, kisebbségben lesznek az olasz alkotások. Persze lehet mindezt a realizmus számlájára írni: a „kis Toto” idején még előttünk állnak az igazi nagy olasz sikerek, ezekben a jelenetekben Chaplint, A kék angyalt és Casablancát látunk. A „nagy Toto” már Fellinit is vetít a főtéri moziban. A lényeg tehát A filmen van, hiába teszi a történetet az olasz filmgyártás aranykorába Tornatore.

A mozi mint agora

De térjünk vissza a kezdeti gondolathoz! Vagyis hogy mit jelentett a 20. század közepén élő embernek a mozi – leszámítva, hogy végre láthatott csókjeleneteket, amiket a még egyházi fenntartású filmszínházból a plébános cenzorként vágatott ki egyesével. Mindemellett az élet szerves része volt, és ezt érzékletesen adja vissza a film első fele. Amíg egyesek a vacsorájukat eszik film közben, mások alszanak a széken, megint mások előre mondják a szöveget vagy hangosan kommentálják azt, vagy éppen egymásnak adják a kilincset két jelenet között a hátsó sarokban berendezkedő kurtizánnak. Talán csak a mediterrán temperamentum engedi meg azt is, hogy sokan a földön üljenek, vagy a korláton állva nézzék a filmet.

A Cinema Paradiso nosztalgikus képei arról árulkodnak, hogy ez a filmmel és a mozival való természetes viszony megszűnt, és hiába voltak és vannak az olasz filmnek újabb és újabb kiemelkedő időszakai, a filmfogyasztás megváltozott, a filmekhez ma már protokollok tartoznak.

Valahol ebben a korban eltűnik a varázs. Ennek talán a legeklatánsabb képe a vetítőgép hirtelen ötlettől vezérelt kifordítása a főtérre, ami váratlan és végzetes következményeket hozott.

Különösen érdekes azonban, hogy mindezt egy elsőfilmes rendező, pályája kezdetén alkotó művész meséli el. Talán az ilyen moziról szóló mozinak két helye van egy életműben, de sokkal inkább a másikat szoktuk meg. Amikor az idős Martin Scorsese Georges Méliès-ről készít filmet a ’20-as években játszódó A leleményes Hugóban, a pályája végén összegzett hálát látjuk a filmben. Ha Quentin Tarantino arról a ’60-as évekről mesél, amikor valójában ő inkább alkotni szeretett volna, mindezt utolsó előtti filmjében, a Volt egyszer egy… Hollywoodban, akkor szintén valamit vissza szeretne adni. Ha David Fincher a Mank rendezőjeként – annyi kitűnő alkotással a háta mögött – egy pillanatra most csak magára gondol, és nem érdekli a néző, hát… elfogadjuk neki, mert sokat kaptunk tőle. Mindenesetre mindháromban közös, hogy valami összegzést tesz le elénk.

Ebben az esetben azonban Tornatore programot alkot: nézd, kedves néző, ezt gondolom én a filmről, a moziról, ezt fogod kapni. És valóban, ez a gondolat teszi ars poeticává a Cinema Paradisót.

Alfredo, a vak jós

A film középpontjában – morbid módon mondhatni, gyújtópontján – tehát a gépházból a főtérre kifordított vetítő jelenete van. Tessék, emberek, a mozi kilépett elefántcsonttornyából és a nép közé került. Mindenki megtalálhatja benne magát, mindenki örök hűséget fogadhat neki. És valóban: már csak néhány év, és a filmgyártás valóban kiszabadul a stúdió keretei közül, az utcára lép.

A film abszolút központja ez a jelenet. Nem csak a mozi, hanem a főtér, így „pars pro toto” az egész falu maga lesz a paradicsom, hogy a következő pillanatban kilobbanó gépháztűz egy csapásra mindent megváltoztasson. Toto küldetéstudata megerősödik, Alfredo pedig Teiresziasz mitológiai vak jós szerepkörében folytatja.

Innentől a moziról a rendező személyére helyeződik a hangsúly, kevésbé a falu, mintsem a szép lassan felnövő Toto kerül középpontba. A saját útját kereső – szerelemben és hivatásban önmagát megtaláló – fiatal férfi képe egy ilyen ősi irodalmi eredetű helyen, mint Szicília mitikus fordulatot vesz. A boldogságot kereső fiúnak Alfredo – ki más? – mondja ki a legfontosabb üzenetet a film vége felé: „Amit keresel, nincs ott. Ami a tiéd volt, az eltűnt. Hosszú időre kell elmenned… sok évre… mielőtt visszatérhetsz és megtalálhatod a népedet. A földet, ahol születtél.”

Valóban így is történt: ahogy az első képkockákban megtudjuk, a felnőtt, ötven körüli sikeressé vált, Rómában élő férfi 30 éve nem járt szülőfalujában. Egyszer el kell szakadni arról a helyről, ahová annyira kötődünk, hogy megértsük, miért a miénk.

***

A film utolsó jelenetében felrobbantják a mozit, aminek helyére a TV és a videó lépett – legalábbis a helyiek szerint. Ez és az ehhez hasonló kiszólások, gyönyörűre fényezett, gyakran giccses természeti és épített környezet okozhat némi bizalmatlanságot a Cinema Paradisóval szemben. Minden film esetén élhetünk ezzel az enyhe előítélettel, ha menet közben azt érezzük, minden érdeme mellett utazásra hív.

Ez pedig joggal felveti a kérdést: van-e helye Giuseppe Tornatore filmjének a filmtörténelem legjobb 250 alkotása között? Bizonyos értelemben valóban nehezen juthat oda: felhánytorgatni az elmúlt évtizedek filmes sikereit, majd annak hátán felkapaszkodni az Oscar-díjig, nem túl elegáns megoldás. Véleményem szerint a Cinema Paradiso azonban ennél tovább jut. A film második felében képes arra, hogy összekapcsolja a mozi szeretetét a saját hivatástudattal, azzal az odüsszeuszi gondolattal, aminek lényege: állandó távolléttel lehet csak igazán hazát találni. 

Sergő Z. András

Sergő Z. András alapító, felelős szerkesztő. Közép-Kelet-Európa, különösen a román újhullám, a délszláv és a magyar film követője. Kedvencei a dokuk, a kamaradarabok, sport- és valláspolitika. sergoandras@filmtekercs.hu

Podcast

Hirdetés

Hirdetés