Kritika

IMDb 250: Sok (hű)hó a semmiért ­– Fargo

Teljesen eredeti, mégis olyan ismerős, mint egy régi cipő” ­­– írta Roger Ebert kritikus 1996-ban, a film megjelenése után nem sokkal, hozzátéve, hogy a Fargo az egyik legjobb film, amit látott. Hollywood posztmodern fenegyerekei, Ethan és Joel Coen filmje azóta sem öregedett, bátor szemtelensége, hibátlan forgatókönyve és végtelenül elcseszett, mégis szerethető karakterei miatt 27 év után is hidegrázós élmény. Januárban újranézni pedig több mint indokolt.

A filmtörténet igazi nagy klasszikusairól pont annyira nehéz írni, mint amennyire nehéz őket kiverni a fejünkből. A Coen-univerzum kiemelkedő darabjára is tökéletesen igaz ez: a Fargo a maga két Oscarjával (Legjobb női főszereplő, Legjobb forgatókönyv), kis költségvetéséhez képest nagynak számító, 25 millió dolláros bevételével ugyanis hivatkozási pont és igazi midcult mérföldkő nemcsak az amerikai, hanem az egyetemes filmtörténetben is.

A róla való írás keltette – érthető és jogos – zavaromban úgy döntöttem, kezdjük az elejéről. A film a következő fekete háttérbe égetett felirattal indul: „Ez egy igaz történet. A filmben megjelenő események 1987-ben történtek Minnesotában. A túlélők kérésére a nevek meg lettek változtatva. Az áldozatok iránti tiszteletből a többi pontosan úgy van elmesélve, ahogy történt.” Ezt követően óriási fehérség, havas köd, majd egy alig kivehető autó közeledik a kamera felé, aminek lámpáit a néző csak hosszú másodpercek után tudja azonosítani. Tárgyilagos információk, majd teljes köd szó szerint és narratív értelemben is, hiszen nem tudjuk, hogy ki ül az autóban és hová tart.

Így indul a minnesotai Fargo városában Jerry Lundergaard (William H. Macy) autókereskedő története.

Jerry két kisstílű bűnözővel akarja elraboltatni saját feleségét (Kristin Rudrud) azért, hogy a gazdag apósa (Harve Presnell) által fizetett váltságdíjból kihúzza magát az anyagi csődből. A kétségbeesett és jellemtelen Jerry terve amennyire erkölcstelen, annyira egyszerű: ha megkapta a pénzt, akkor a bűnözőkkel megosztja a 80 ezer dollárt és mindenki megy a maga útjára. Carl és Gaear (Steve Buscemi és Peter Stormare) azonban alsó hangon alkalmatlanok, ezért épp hogy elhagyják a várost, máris legyilkolnak egy rendőrt és két szemtanút. Az áldozatokra a Fargóval szomszédos Brainerd rendőrsége talál rá, a nyomozás pedig kezdetét veszi a hét hónapos várandós Marge (Frances McDormand) vezetésével. Ahogy halad a cselekmény, egyre váratlanabb fordulatokat vesz a történet, ami ugyanannyira a Jerry Lundergardé, mint a bűnözőké és a rendőröké.

Nincs igazi főszereplő, ahogy az életben sem, a történet pedig annyira abszurd, hogy akár valóságos is lehetne. De nem az.

A Fargo minden perce fikció, de ezen remek dramaturgiai blöff révén elhisszük, hogy valamikor és valahol megtörtént, amit látunk. A Coen testvérek tudatosan hoznak létre egyfajta szimulált valóságot, aminek alapja egy „igaz” történet, ezáltal a néző azt is hitelesnek ítéli, amit fikcióként nem fogadna el.

Ez a nézőnek állított csapda már önmagában egy posztmodern, szerzői gesztus,

ami a Joel és Ethan Coen hatodik filmjénél már szinte várható volt, mégis máig meglepő erővel hat.

A Fargo elődeihez hasonlóan (Véresen egyszerű, A halál keresztútján, Arizonai álmodozók, A nagy ugrás, Hollywoodi lidércnyomás) maga is műfaji ötvözet. Egyszerre bűnügyi film, lélektani dráma és fekete humorú vígjáték, mindez távolságtartó, már-már európai művészfilmeket idéző realizmusba csomagolva. A Coen fivérek munkássága rokon a 80-as években elhíresült, kortárs amerikai független filmesekkel – ahogyan Tarantino, Lynch vagy Jarmusch, úgy ők is kellő távolságból, némi iróniával kezelik Hollywoodot és ezzel együtt a klasszikus elbeszélésmódot is. Ezek a filmek újraértelmezik a jól megkonstruált Amerika-mítoszt, teszik ezt egyrészt nemcsak a történetmesélés, hanem a műfajiság mentén is.

A Coen testvérek esetében a történetek alapkonfliktusa szoros összefüggésben áll a műfajválasztással, a páros jóformán az összes klasszikus műfajban (bűnügyi film, western, musical stb.) alkotott már maradandót. Érdeklődésük középpontjában a modern kor amerikai társadalma áll, az amerikai álom hamisságának megmutatása és a társadalmi mitológia lebontása a cél. Nem véletlen, hogy a Fargóban ábrázolt, minnesotai hidegben és egy örök múltidőben rekedt mikrotársadalom tökéletes terep volt erre a két író számára.

A film egy klasszikus krimivel ellentétben a „rosszfiúk” oldaláról vezet be a sztoriba, ezáltal leleplezve önmagát, startból kilőve a megoldatlan rejtély okozta szüszpansz lehetőségét.

Tehát már a film felütésétől kezdve tudjuk, hogy ki, miért és mit csinált, a Fargo hideg és elidegenítő atmoszférája mégis lebilincselő

és egy percig sem unalmas. Ebben a remek forgatókönyvön túl fontos szerepet kapnak Roger Deakins film identitását nagyban meghatározó képi világa, Carter Burwell zeneszerző hidegrázós dallamai, a minnesotai akcentus mint szereplő és nem utolsó sorban a karakterek.

Emberek a tévében – a karakterépítésről

A Fargóban különösen sok képernyőt látunk: a rablók a Tonight Show-t nézik félúton egy hostelben, Jerry feleségét is tévénézés közben kapják el a bűnözők és Marge is minden este természetfilmbe alszik bele férje, a beszédes nevű Norm mellett. Ez a már-már reflexív gesztus visszacsatolható a fent említett valóság-fikció párhuzamra is, de a film közönséges, mégis nem mindennapi hőseihez is kulcsot ad. Mintha ezzel Joel Coen rendező (igen, ezt még egyedül jegyzi rendezőként) a fülünkbe súgná, hogy a szereplők is ugyanannyira léteznek, mint a tévéképernyőn ugráló emberek, mégis, a vásznat bámulva elhisszük őket.

Főhőseink ilyen felszínes, kisstílű emberek, akiknek minden második mondata az „Oh, yeah?’. Passzív nézőként szemlélik, ahogy elmegy mellettük az élet, vagy szegényes eszközeikkel próbálnak nagyot kaszálni, lehetőleg kevés energia befektetésével. Ez utóbbi prototípusa a gyilkosságlavinát elindító Jerry, aki képtelen kitörni apósa árnyékából, ezért elraboltatja feleségét, és csak a rablás megtörténte után jut eszébe, hogy közös fiuknak is mondania kell valamit. A Macy által fantasztikusan eljátszott Jerry annyira nem ért a bűnözéshez, hogy nem tudja felhívni a két bűnözőt, amikor a rablás egy pillanatra szükségtelenné válik. Jerry egy klasszikus lúzer, egy jellemtelen senki, mégis valamiért sajnáljuk és titokban reméljük, hogy mégis összejönnek neki a dolgok. Érdekes megfigyelni, hogy otthonában különböző malacokat ábrázoló nippek, sótartók és perselyek veszik körbe. Jelenlétük akkor különösen hangsúlyos, amikor Jerry felhívja apósát, hogy eljátssza, hogy éppen most érkezett haza arra, hogy feleségét elrabolták.

Míg a férfi egy ideig csak passzív megbízó, a két bűnöző és az pénzes após ugyanezt az alkalmatlanságot testesíti meg, csak egy aktív, de ugyanannyira ártó erő formájában.

A hét hónapos terhes, okos, bájos, mégis ijesztően pragmatikus Marge, jóindulatú férje és hebehurgya, a bűnözőkhöz hasonló mértékben tehetségtelen rendőrkollégája áll a pólus másik oldalán. Ők jelennek meg pozitív karakterekként, de furaságuk miatt így is valamilyen szinten antihősök maradnak.

Ahogyan a legtöbb Coen-filmben, itt is nagyobbnak tűnnek a kis szerepek, mint általában, mert egy-egy eltalált mondattal, gesztussal, kellékkel egész történeteket tudunk köréjük építeni. Kristin Rudrudnak kevés jelenete van Jerry feleségeként, mindig hagyományos női szerepben, a konyhában találjuk, miközben mániákus gyorsasággal aprít valamit. A feleség, a személyleírást adni képtelen prostituáltak, Jerry családi vacsora elől McDonald’sba menekülő gyereke mind építik Fargo és Breinard mikrokozmoszát, és nem utolsó sorban a humor remek forrásai is. Mindenki főszereplő és senki sem, az alkotók az irigységet, az önzést, a kicsinyességet és az empátia hiányát mutatják meg rajtuk keresztül.

Marge mint feminista hős archetípus

Marge megkerülhetetlen elem, ha a Fargóról akarunk beszélni, és távolról sem csak Frances MdDormand első Oscar-díja miatt. A rendőrfőnöknő egyszerű minnesotai jellemével távolról sem emlékeztet a klasszikus hollywoodi hős archetípusára. Nagy pocakja, folyamatos evési ingere pedig végképp nem idézi meg a bűnügyi filmekben oly jellemző femme fatale-t.

Marge jelleme szembeszáll a male gaze-zel, azaz a nőt a vágy tárgyaként aposztrofáló Hollywooddal.

Marge egy cselekvő, gondolkodó hős, aki bár terhessége okán némiképp alá van rendelve testének, mégsem a férfivágy kivetítéseként működik. Ő az egyetlen, aki képes rendet tenni a férfiak és erőszak uralta világban, jelenléte nem fenyegető (ugyan mi lehet ijesztő egy terhes nőben?), talán ezért is ő az egyetlen, aki zavartalanul össze tudja rakni a képet.

A valóságot a maga egyszerűségével fogadja be, intelligenciája révén képes megoldani a bűnügyet, de érzelmileg távol marad. Amikor meglátja az első hullát, rosszul lesz, amit eleinte értelmezhetünk egyfajta női gyengeségnek, de kiderül, hogy csak a reggeli rosszullét az oka. Mégsem érti, hogy miért darálnak le egyesek másokat egy faaprítóban „ezen a gyönyörű napon”. Alakja sok izgalmas értelmezésnek adott táptalajt, Hilary Radner esztéta például az archetipikus anyaság férfiak világában történő érvényesülését látja benne. „Marge alakja ugyan szembeszáll az elvárások mentén megalkotott női szerep trendjével, vagyis ezen a ponton igazat lehet adni Radnernek, de fontos kiemelni, hogy Marge annyira nevetséges környezetben kénytelen alkalmazni intelligenciáját, hogy összességében ez a tehetség értelmetlenként ábrázolódik a filmben.” – írja ezzel szemben Horányi Péter A Fargo-univerzum – Hogyan építi tovább a sorozat a film világát? című esszéjében.

És tényleg, Marge csak egy apró pislákoló fény a nem szűnő hóviharban, jelenléte mit sem változtat a nagy egészen.

A Fargo végén Marge a rendőrautójában viszi el a sorozatgyilkos Gaear Grimsrudot és megpróbálja elmagyarázni a neki, hogy amit tett, az azért rossz, mert „vannak az életben fontosabb dolgok is, mint a pénz”. A pszichopata gyilkostól a megszokott hallgatásba ütközik, de ez valójában nem érdekli, mert hazamegy a férjéhez, kettejük enyhén nyomasztó biztonságába.

Marge ezzel együtt egy nagyon izgalmas, összetett és atipikus hősnő, McDormand a paródiától épp egy hajszállal lemaradó alakításában pedig minden percét szórakoztató nézni. A karakter feminista olvasatát mi sem bizonyítja jobban, hogy Frances McDormand az 1997-es Oscar-gálán a következő szavak kíséretében vette át a Legjobb női főszereplőnek járó szobrot: „(…)Bátorítanám az írókat és a rendezőket, hogy továbbra is ilyen valóban érdekes női szerepeket alkossanak meg, és ha már ezen vannak, a férfiaknak is kitalálhatnak néhányat.

Fargo nem nyugodhat

A fentiek alapján sem véletlen, hogy a filmszakma megpróbált még egy bőrt lehúzni a sikeres sorozatról: a Fargo az FX csatornán él tovább. A filmből készült sorozatot Noah Hawley jegyzi, executive producerei a Coen-testvérek. Az első évad 2014 áprilisában debütált, az ötödik 2023 novemberében. A sorozatot számos easter egg és intertextuális játék köti a filmhez, azonban műfajából adódóan több szálon fut, a film szellemiségét elsősorban motívumok és karakterek viszik tovább, de a zenében is érezhető némi áthallás.

Mindent összevetve a Coen fivérek filmje megkerülhetetlen alkotás, egyedülálló posztmodern film, olyan hideg dramaturgiai precizitással kimérve, mint egy januári minnesotai reggel. A film végén Marge és Norm otthon fekszenek az ágyban, fészkük egyszerre meleg, hívogató és nyomasztó is. Nyugalom van, de nincs negédes happy end, mindenki úgy érti, ahogy akarja. Ethan Coen szerint pedig: „Marge és Norm házassága jó, és egyben unalmas; rutinosan boldogok. A hollywoodi film a boldogságot szentimentálisan és drámai módon mutatja be, míg ebben a filmben a boldogság nyomasztóan egyhangú. Ugyanakkor ez a házasság boldog és stabil, Marge jobb ember és kevésbé konfliktusos személyiség, mint a legtöbb filmünk főhőse, tehát ebben az értelemben, félretéve a többszörös gyilkosságot, ez a film a mi leginkább együttérző filmünk.”

Felhasznált irodalom:

Andrew Geoff: Pros and coens. Time Out. 1996. május 15-22., 24

Hilary Radner: Új Hollywood új nője. Gyilkosság gondolatban – Sarah és Margie. Ford. Török Ervin és Mészáros Edit. Apertúra, 2009. tél.

Horányi Péter: A Fargo-univerzum – Hogyan építi tovább a sorozat a film világát?, Filmszem, 2016/I, Tavasz

Incze Kata

Incze Kata 2018-ban végzett a kolozsvári Sapientia filmkészítés szakán, mester tanulmányait is ott folytatta. Jelenleg diplomafilmjét készíti, rendezőasszisztensként dolgozik és rendszeresen publikál a Filmtetten is. Szereti a hollywoodi reneszánszt, az amerikai független filmeket és mindent, amiben sokat beszélnek és mégis izgalmas.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com