Kritika

IMDb 250: Akik fütyültek a háborúra – Híd a Kwai folyón

Remélem, az emberek, akik az eljövendő években használják e hidat, nem felejtik majd, hogyan épült és ki építette.” Mintha csak a rendező, David Lean szólna ki közönségéhez a főszereplő, Alec Guinness száján keresztül. A Híd a Kwai folyón mára előkelő helyet szerzett magának nemcsak a háborús mozik panteonjában, hanem a film- és mozirajongó közönség szívében is. De valóban időtlen klasszikusról beszélhetünk? Mit takar valójában a foglyok vidám indulója?

Ezek a világ legjobb filmjei?
IMDb top 250 sorozatunkban végigvesszük az IMDb filmes adatbázis legjobbra értékelt darabjait. Célunk a hagyományos filmkritikán túl a recepció- és hatástörténet elemzése, illetve az aktuális szempontok érvényesítése is.

1943, Burma. A II. világháború egy mára szinte elfeledett hadszínterén a Japán Birodalom egy stratégiai fontosságú vasúti híd felépítését tervezi a Kwai folyó felett. A kivitelezést Saito ezredesre (Hayakawa Sessue) bízzák, aki egy jórészt brit katonákból álló fogolytábor parancsnoka. A fogvatartottak tisztje, Nicholson ezredes (Alec Guinness) elvei és kitartása alaposan feladják neki a leckét. Nicholson szigorúan ragaszkodik a foglyokat védő genfi egyezményekhez és a civilizáció vívmányaihoz. Eközben egy amerikai katona, Shears (William Holden) sikeres szökést hajt végre a táborból. A távol-keleti brit parancsnokság Warden őrnagy (Jack Hawkins) vezetésével azonban azt szeretné, hogy csatlakozzon egy akcióhoz, melynek célja a híd megsemmisítése. Nicholson ezredes mindeközben nemhogy szabotálná az építmény kivitelezését, hanem egyenesen szívügyének tekinti a Kwai folyó hídjának felépítését. A kezdeti lázadozást felváltja a megszállott munka, Nicholson pedig mindent megtesz, hogy maradandót alkosson az örökkévalóságnak, akár az ellenség kiszolgálása árán is.

A brit rendezőlegenda, David Lean ismeretes nagyszabású, epikus történetmeséléséről, grandiózus képsorairól. Steven Spielbergtől kezdve Martin Scorsesen át Ridley Scottig több direktor borult le az Arábiai Lawrence, a Doktor Zsivágó vagy éppen a Híd a Kwai folyón filmművészeti teljesítménye előtt. Lean maximalista géniuszként igazgatta filmjeinek készítését,

mindene volt a vizuális történetmesélés.

Az Arábiai Lawrence esetében különös figyelemmel, a korszak csúcstechnológiájának számító kamerával rögzítette a híres délibáb jelenetet – melyben a teveháton érkező Omar Sharif sziluettje apró pontként jelenik meg a horizonton – és a sivatagi táj holdbéli pusztaságát. Bár a fentebb felsorolt munkái mind besorolhatóak az epikus kalandfilmek zsánerébe, Lean Sergio Leonéhoz hasonlóan képes volt lerázni magáról a műfajiság béklyóját. Szerzőisége olyan tökéletesen megtervezett beállításokban csúcsosodik ki, melyek bármely képkockáját kitennénk a falunkra. Az Arábiai Lawrence fenséges sivatagi felvételei olyan későbbi alkotásokra fejtették ki hatásukat, mint Az elveszett frigyláda fosztogatói, A múmia, a Mennyei királyság vagy akár a Dűne mozgóképes feldolgozásai.

Impozáns sivatagi felvétel az Arábiai Lawrence-ben

Alapossága már az 1957-ben készült Híd a Kwai folyón esetében is megmutatkozott. Lean viszonylagos hűséggel kezelte a francia Pierre Boulle könyvét. Elhivatottan igyekezett megragadni a mű esszenciáját, hogy színpadias és stúdiószagú szépelgés helyett valósághű mozit teremtsen. A kor szokásával ellentétben filmjét nem műteremben forgatta, hanem az elemekkel dacolva a Srí Lanka-i őserdőben. A sokszor embertelen körülmények és a dzsungel törvénye sok más alkotót késztettek volna hátrálásra, Lean azonban úgy fogta be a természet erőit, akár egy tapasztalt fogathajtó a legvadabb paripákat.

A film költségvetésének tetemes részét a valóban megépített vasúti híd emésztette fel, melyben a Srí Lanka-i kormány is segítséget nyújtott. 1500 kivágott fát használtak fel hozzá, melyeket 48 elefánt hordott a helyszínre. A kész díszlet összköltsége 250 ezer dollárt tett ki.

Bár Lean az őrületbe kergette alkotótársait megszállottságával, a Híd a Kwai folyón képi világa és a hét Oscar-díj őt igazolta. Az ’50-es évek hasonló kalandfilmjei – melyben az akciójeleneteket jól beállított stúdióban, makettek és vetített háttér előtt vettek fel – nem állták ki az évtizedek próbáját. Ebbe a sorba illeszthető például az 1951-es Afrika királynője vagy az 1954-es Hangyainvázió.

Lean képeiből viszont árad a természetesség, a dzsungel fojtogató, párás, meleg légköre. A rendező magabiztosan bánik a szélesvásznú, Cinemascope technika adta lehetőségekkel, és képeit – akárcsak Orson Welles – a legtávolabbi látható mélységig megkomponálja. A film minden egyéb eszközét, beleértve az audiosávot, a dialógokat és a színészek játékát, a festői fényképezésnek rendeli alá a rendező. Ennek ellenére a Híd a Kwai folyón nem válik céltalan vizuális orgiává és Lean kamerája a személyesebb, intimebb párbeszédeket is magabiztosan kezeli. Bár a Híd a Kwai folyón egyértelműen hatalmas hangsúlyt fektet a karakterdrámára és a színészek játékára, mintha Lean mégis a festményszerű képek komponálása közben teljesedne ki igazán.

Alec Guinness, William Holden és Jack Hawkins a Híd a Kwai folyónban

Emlékezetessé vált a film zenéje és a Colonel Bogey néven ismertté vált vidám induló, mely azóta a mazsorettbemutatók elmaradhatatlan elemévé vált. Zenéje még az I. világháborúban született, a II. világháború idején viszont vitriolos szöveggel aktualizálták, melyben a német Harmadik Birodalom vezetőin gúnyolódnak:

Hitlernek csak egy heréje van / Göringnek kettő, de nagyon kicsi / Himmlernek valami hasonló / De szegény Goebbelsnek nincs golyója egyáltalán.

A korszak filmes cenzúrája azonban nem engedett volna meg egy ilyen altesti humorra építő filmzenét, így a brit hadifoglyok fütyülve nyilvánítanak véleményt a tengelyhatalmak töketlenségéről.

A Híd a Kwai folyón nemcsak úttörő látványvilágával vívta ki a nézők figyelmét, hanem azzal a kérdésfelvetéssel is, mellyel csak kevés alkotó mert foglalkozni a korszakban.

A hadifogolytáborok világát a legtöbb filmes egy grandiózus szökésen, zendülésen vagy fegyveres felkelésen keresztül tárta fel, mint például az 1963-as A nagy szökés. A Híd a Kwai folyón esetében is fontos az amerikai Shears elszökése a táborból, azonban itt ez egyedül neki sikerül, társainak nagy része meg sem próbálkozik vele. Nicholson ezredes ezzel szemben arra törekszik, hogy a fogság idejében is megőrizzék a civilizáció vívmányait és az emberhez, katonához és úriemberhez méltó viselkedési normákat. Ez először abban nyilvánul meg, hogy Nicholson minden erejével tiltakozik az ellen, hogy Saito ezredes fizikai munkára kényszerítse a tiszteket. Később viszont a szabotázst és tiltakozást felváltja a precíz munkavégzés.

Nicholson ezredes a lehető legpontosabban akarja megépíteni a hidat, mintha mit sem törődne azzal, hogy munkája később az ellenség hadigépezetét fogja kiszolgálni. Embereivel kijavítják a japánok által elkövetett hibákat, és teljesen a magukénak érzik a Kwai folyó hídjának lelkiismeretes megépítését. Bár Nicholson mindig azt állítja, hogy brit katonához méltóan cselekszik, viselkedése mégis azt üzeni, hogy Őfelsége tisztjének sokkal nagyobb az egyéni önérzete, mint a hazaszeretete és a józan logikája.

Persze azt is feltételezhetnénk, hogy a film a Stockholm-szindróma jelenségét kívánja feldolgozni, amikor a fogvatartott megkedveli, sőt megszereti teljhatalmú urát.

Itt azonban az elmélet azért hibás, mert a japánok egyáltalán nem gyakorolnak korlátlan uralmat a brit foglyok és főleg nem a tisztek felett. A film esetében a valódi irányító Nicholson ezredes, aki képes megtörni Saito akaratát. A valóság ezzel szemben az, hogy a japán táborok éppen elképesztő kegyetlenségük miatt váltak hírhedté mind a britek, mind az amerikaiak körében. A japán parancsnokok nemcsak a genfi egyezményben meghatározott elveket vették semmibe, de az alapvető emberi jogokat is. A tábor lakóit kegyetlen kínzásoknak vetették alá, a foglyokat pedig az alultápláltság, a betegségek és a kínzások miatti sokk tizedelték. Bár a Híd a Kwai folyón táborlakói is szenvednek a betegségektől, meglehetősen jó fizikai erőnlétben vannak, és legnagyobb részük egyáltalán nem hasonlít egy kiéheztetett földönfutóra. A filmben ábrázolthoz hasonló építkezésben a valóságban rengetegen vesztették volna életüket a kimerültségtől vagy balesetekben.

Adott tehát a kérdés: Nicholson ezredes miért tartja ennyire fontosnak, hogy az ellenség számára végezzen hasznos munkát? A tiszt nemcsak Széchenyi István grófként építi meg a hidat, hanem magából kivetkőzve védelmezi az építményt, amikor azt honfitársai fel akarják robbantani. A katonai és nemzeti büszkeségből fakadó motiváción túl fontos megjegyezni, hogy Nicholson személyesen is vágyik arra, hogy maradandót alkosson az utókornak. A tiszt egy alkalommal elmereng eddigi életének termésén és szembenéz saját halandóságával.

Nicholson számára a híd olyan, akár az egyiptomi fáraóknak a piramis, vagy a gigászi síremlék, mely jóval elmúltuk után is hirdeti tetteiket és életüket. Mindez a Kifulladásig című film legendás mondatát előlegezi meg: „Halhatatlanná válni, majd meghalni.”

Sokkalta földhözragadtabbak Saito ezredes, Shears, valamint a híd elpusztítására rendelt különítmény vezetőjének indítékai. Saito egy hagyománytisztelő japán főtiszt, aki a híd felépítésében nem lát messzebb a háború megnyerésénél és saját életénél. A parancsnok feje fölött folyamatosan ott lebeg Damoklész kardja, mivel ha az építmény nem készül el időben, rituális öngyilkosságot kell elkövetnie becsülete megőrzése végett. Bár Saito a táborban élet és halál urának látszik, ő maga mégis retteg a végtől. Miközben sutba vágja a genfi egyezményt, a hadifoglyokat szánalomra méltó lényeknek látja és a szamurájok kódexén, a Bushidón alapuló hőskultuszt dédelget, saját maga inkább élni szeretne. A tábor lakói nem jelentenek számára semmit, viszont munkaerő hiányában a híd sem épülhet meg időben.

A földi léthez való ragaszkodása miatt azonban szép fokozatosan kicsúszik a talaj a lába alól és Nicholson ezredes szinte teljesen átveszi tőle álláspontját. A rendező ezt a képi beállításokkal is megerősíti, Nicholsont az építkezés alatt végig központi helyzetbe komponálva, akit Saito csak egy távoli magaslatról képes ellenőrizni, jelentéktelenné válva a 70 mm-es kamera látóterében. Fontos megemlíteni, hogy a film színészgárdája közül egyedül Hayakawát jelölték Oscar-díjra a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában, igaz, a díjat végül nem vihette haza.

Shears, az igazi amerikai macsó, szinte már John Wayne-szerű western figura, aki egyedüliként hajt végre sikeres szökést a táborból. Nem véletlen talán, hogy a film kaland- és akciószála éppen egy újvilági karakterhez köthető, hisz a műfaj a klasszikus Hollywoodban gyökerezik. Shears viszont mégsem egy rettenthetetlen hérosz. Bátorságát az élet szeretete táplálja, nem pedig a hőssé válás gondolata. Túlélési ösztönében bizony még a katonai becsületet is megtagadja, és tisztnek hazudja magát azért, hogy előjogokat szerezzen a fogolytáborban, majd később a kórházban.

Warden őrnagy ezzel szemben a parancsnak mindent alárendelő vezetőt testesíti meg.

Számára a híd ugyanolyan fontos, mint Nicholsonnak, csak éppen ellenkező előjellel. Sérült lábbal sem hátrál meg és világossá teszi, hogy egyetlen percig sem habozna, ha bármelyik emberének életét fel kellene áldoznia a küldetés sikere érdekében. Warden és Shears emiatt végig egymásnak feszülnek veszedelmes utazásuk során, az amerikai pedig tükröt tart számára megszállottságáról.

A karakterek jellemében rendkívül fontos a végzetük és az, ahogyan szembenéznek a halállal. Shears számára megadatik a hősies vég, míg Saito egy gyakorlatlan, zöldfülű katona keze által vész el, ami talán a legmegalázóbb vég egy japán főtisztnek. Nicholson ezredes először megtébolyodva esik neki saját egykori szövetségeseinek, de mikor ráeszmél arra, mit tett, egy pillanat alatt omlik össze hőn dédelgetett álma. A gránátnyomástól megszédülve, félig tudatosan, félig tudattalanul dől rá a detonátorra és mozdonnyal együtt robbantja fel azt hidat, melyre beteges fanatizmussal tette fel mindenét.

A film felfogható lenne a parancsuralmi rendszerek (többek közt a hadsereg) kritikájának is, ahol a rend, a fegyelem és az engedelmesség megelőzi a józan gondolkozást. Az viszont, így is nehezen értelmezhető, miként képesek a brit katonák jobb munkát végezni még a japánoknál is, miközben a táborban nemzeti himnuszukat éneklik. Ha a japánok ennyire befolyásolhatók, akkor nem adná magát a lehetőség, hogy ott ahol lehet, borsot törjenek az orruk alá? Nem éppen elég közösségszervező erő a foglyok közt az ellenség tervének meghiúsítása? A film állítása szerint viszont csak az építőmunka, az alkotás, a teremtés bír valódi összetartó erővel, a rombolás nem.

Ez igaz lenne abban az esetben, ha a film nem katonákat ábrázolna, akiknek éveken keresztül éppen a pusztítás, az ellenséges célpontok megsemmisítése volt a feladatuk.

Ha a valóságban történt volna hasonló eset, annak oka minden bizonnyal a japánok kegyetlen fellépésében lenne keresendő, melyet Lean csak rendkívül felületes formában mutat be. A filmet japán színészekkel, a japán kormánnyal együttműködésben forgatták, ráadásul a háború alatti császárt, Hirohitót nem tették le a trónról a szövetséges hatalmak. Ennek következtében a háború előtti és utáni vezetésben nem alakult ki teljes törés, mint Németországban. A japánok ábrázolásánál tehát tekintettel kellett lenni a távol-keleti ország lakóinak érzékenységére.

A brit katonák viselkedése nem az elnyomás okozta hódoltatásban, hanem egyéni büszkeségükben keresendő. Lean későbbi filmjében, az Arábiai Lawrence-ben is kritikával illeti a brit vezetést, mely túlzottan bürokratizált és maradi, szemben Lawrence seregével, mely legnagyobb részt az őslakos arab lakosságra és annak tudására hagyatkozik. A Híd a Kwai folyón forgatási ideje éppen a szuezi válság, a hidegháború és a gyarmati függetlenedések időszakára esett. A brit önérzet és a kolonizáció kritikája lenne a Híd a Kwai folyón? A brit nemzet megalomániájának megtestesítője lenne Nicholson ezredes? Minden bizonnyal, ám Lean valami sokkal általánosabbat is meg akar mutatni Nicholson ezredes tragédiáján keresztül.

A Híd a Kwai folyón meglepő párhuzamot mutat Francis Ford Coppola későbbi háborús opuszával, az Apokalipszis most-tal. Utóbbi alkotásban a Marlon Brando alakította Kurtz ezredes volt katonákból és bennszülöttekből magánhadsereget toboroz magának, akik istenként tisztelik őt és fanatikus hittel követik minden parancsát. Kurtz kegyetlenkedései miatt az amerikai hadsereg ellenségévé válik, akik mindent elkövetnek azért, hogy kiiktassák őt. Mindkét filmben tanúi lehetünk egy vezető főtiszt meghasonlásának, majd teljes őrületének, ami miatt saját korábbi bajtársaikkal kerülnek szembe. A Kwai folyón Nicholsonja és az Apokalipszis most Kurtz ezredese egyaránt a háború őrületének terméke. Még a két film végszavai is összecsengenek.

Őrület, őrület!”- hangzik el a Híd a Kwai folyón-ban. „A borzalom, a borzalom!”- visszhangzik az Apokalipszis most-ban.

A Híd Kwai folyón esetében mindez azért különösen előremutató, mert a vietnami háború által életre hívott deheroizáló alkotások sora előtt – melybe beletartozik még A szarvasvadász, A szakasz vagy az Acéllövedék – szembesítette a nézőket a háború lélekgyilkos természetével.

Lean mozija abban is hasonlóságot mutat Coppoláéval, hogy filmjeik üzenete nem pusztán háborús vagy szélsőséges körülmények között érvényes. Nicholson és Kurtz ezredes, vagy éppen Warden őrnagy a fanatizmus, a csőlátás és a szektás gondolkodásmód tökéletes leképezései. Karizmatikus, végsőkig eltökélt vezetők, akik egy torz és megvalósíthatatlan álmot kergetve tömegeket állítanak oldalukra és rántanak magukkal a bukásba. Mindennapjainkban ilyen figura lehet egy közösség vezetője, de akár cégigazgató, egyházfő vagy politikus.

A film kultuszában szerepet játszhat, hogy a franchise és szuperhősfilmek korában egyre kisebb az esélye olyan nagyívű, történelmi elbeszélések filmre vitelére, mint a Híd a Kwai folyón vagy az Arábiai Lawrence. A Híd a Kwai folyón azonban mára sokkal porosabb, mint az Apokalipszis most. Bár a maga korában úttörőnek számított, az idő múltával nem csupán erényei, de dramaturgia hibái, vontatott tempója és következetlenségei egyre jobban kiütköznek. Ám a film technikai megvalósítása mai napig szemet gyönyörködtető és grandiózus. És akik szívükbe zárták David Lean háborús opuszát, azok minden bizonnyal úgyis fütyülnek minderre. Valahogy úgy, ahogy Nicholson ezredes és csapata.

Gueth Ádám

Gueth Ádám 2017-ben csatlakozott a Filmtekercshez. Mióta 5-6 évesen először látta a Jurassic Parkot, vonzza a filmek világa. 2016-ban a Károli Gáspár Református Egyetem történelem szakán szerzett mesterdiplomát. Később, 2020-ban az ELTE BTK Szabadbölcsészetének filmtudomány szakirányán szerzett BA oklevelet. Főállásban dolgozik egy helyi lapnál, mellette pedig több filmes portál és blog állandó és vendégszerzője. Elsősorban a történelmi, a háborús és a science-fiction műfaj érdekli, szívesen elemzi történelmi filmek valós hátterét és igazságtartalmát. Kedvenc rendezői között találhatjuk Steven Spielberget, Ridley Scottot, Quentin Tarantinot és Stanley Kubrickot.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!