Kritika

IMDb 250: A film, ami megnyitotta a 21. századot – Mátrix

„Mi az a Mátrix?” Álomvilág: az intellektuális film, a geek szubkultúra, az eredetiség álma, amely a filmipar egy különleges pillanatában született. Ki hitte volna, hogy oly mélyen meghatározza majd a következő húsz évet?

A Mátrix óta más a világ. Ez a film nyitotta meg a 21. századot a filmiparban, befolyásolta a gondolkodást és az ízlést (és még a divatot is), könyveket adtak ki róla, az egyik első – a mostaniakhoz képest kétségtelenül embrionális – multiplatform franchise nőtt ki belőle; ez a film a kétséges, de a rajongók által imádott folytatások esetének állatorvosi lova; sztárokat emelt fel, esztétikai trendeket alapított és lenyűgözött mozijárók milliói számára mutatott olyan élményt, amit addig el sem tudtak képzelni.

Ezek a világ legjobb filmjei?
IMDb top 250 sorozatunkban végigvesszük az IMDb filmes adatbázis legjobbra értékelt darabjait. Célunk a hagyományos filmkritikán túl a recepció- és hatástörténet elemzése, illetve az aktuális szempontok érvényesítése is.

A Mátrix utólagos (te jó ég, húsz évvel későbbi) kritikájában nehéz elválasztani a film 1999-es kontextusban érvényesülő, önálló létét a megjelenését követő, a sztratoszféráig felrobbanó kulturális hatásától. Az IMDb 250-en belül jelenleg elfoglalt 17. helyéhez az is hozzájárul, milyen sokféleképpen formálta a filmipart és a kultúrát. Így egy utólagos értékelésnek – amit ráadásul olyasvalaki készít, aki életének meghatározó élménye volt a film – nagy részét e hatások teszik ki.

Gondolj csak bele: 2021-ben túl vagyunk a fantasy műfaj kétezres évekbeli és a sci-fi műfaj 2010-es évekbeli reneszánszán;

jelenleg a képregény- és szuperhős-filmek (már-már túlzásba vitt) diadalmenetét és a nyugati animáció sose látott virágzását éljük – az egykor a geek, nerd, szemüveges társadalom tagjainak szóló (szub-)kulturális műfajok győzelmet arattak az elmúlt húsz év során a globális popkultúra, a teljes világközönség fölött. Így aztán utólag olvasva nem csak komikusnak, de szánandónak is hat az egyik híres akkori kritikus mondata: miszerint a Mátrixcsak egy limitált és nagyon geek értelemben tekinthető esetleg fontos filmnek”.

Ha ez a kritikus előre láthatta volna a következő húsz évet, egészen mást írt volna. Azt írta volna: „szeretjük-e vagy sem, de a következő két évtizedet a Mátrix alapozza meg.

A Mátrix mint film

A Mátrix olyan filmipari korszakban született, amelyik igencsak hasonlít a mostanihoz. A kilencvenes évek végén a Warner Bros. stúdió is – mint a legtöbb nagy stúdió akkoriban – érezte, hogy a közönség egyre kevésbé érdeklődik a kéretlen filmfolytatások és -újrázások iránt. „A folytatások megbuktak” – mondta később Lorenzo di Bonaventura, a Warner egyik akkori vezetője – „és egy csomó zsáner haldoklott: az akció-vígjáték, a zsarupáros filmek. Tudtuk, hogy muszáj lesz valami újat készítenünk.” Ebben a légkörben a stúdió hajlandó volt megengedni egy addig teljesen ismeretlen (és kissé bizarr) chicagói testvérpárnak, hogy filmre vigyék az évek munkájával összeállított, lenyűgözően nagyratörő, de nehezen érthető forgatókönyvüket. Feltéve, ha előbb bebizonyítják, hogy képesek rendezni egyáltalán – amit a Wachowskik meg is tettek a (nagyszerű) Fülledtség című thriller elkészítésével.

A Wachowski testvérek két transznemű nő, Lana és Lilly (a Mátrix idején még férfiként, Larry és Andy néven voltak ismertek). Mindketten szellemi mindenevők, a BDSM szcéna látogatói, örökké kíváncsi lelkek, a társadalom gender-, szexuális, és gondolkodásbeli peremterületein; apjuk hardcore ateista, anyjuk katolikusból lett sámánhívő; katolikus iskolába jártak és örökké a saját útjukat keresték a hit-, mitológia- és filozófiarendszerek és a tudományos igazságok között. De a Fülledtség megadta a kellő bizonyosságot a stúdiónak: a Warner Bros. zöld utat adott a furcsa pár Mátrix projektjére, hozzárendelt 60 millió dollárt és elnézte a költségvetés túllépését is; csak annyit írt elő, hogy az olcsó Ausztráliában kell leforgatni a filmet.

Ausztrália pedig jó messze volt Hollywoodtól a betárcsázós internet és a vezetékes telefonok korában – a testvérpár gyakorlatilag szabad kezet kapott a rendezéshez. Amit alaposan ki is használtak, akkoriban merőben szokatlan, öntörvényű eszközöket bevetve (az egyik ilyen volt a színészek kötelező harcművészeti edzése a forgatás előtt).

A Mátrixot az 1999-es filmes év egyik másodvonalas produkciójának tartották.

A „Mi az a Mátrix?” kérdésre felépített marketing ügyesnek bizonyult, de azért a filmes világ jobbára a Star Wars szenzációs újjáéledésére figyelt: az év várva várt filmjének a Baljós árnyakat tartották. Sok sci-fi rajongó éppen csak mindennapi mozizása keretében ült be a Mátrixra, és közben izgatottan spekulált George Lucas érkező filmjéről – fogalmuk se volt róla, hogy amit látni fognak, maga mögé utasítja a filmtörténelemben nem csak a Baljós árnyakat, de (az egyébként is kivételes) 1999-es évad felhozatalának legnagyobb részét is.

A Mátrixról szóló fórumok és blogok, az interjúk, a hírességek, rendezők, írók visszaemlékezései tele vannak a következő kijelentés variációival: „ilyet még sose láttam; örökre meghatározta a moziról való gondolkodásomat; fogalmam sem volt, hogy ez lehetséges.” Darren Aronofsky azzal jött ki a vetítésről: „ezután ugyan milyen sci-fi filmet lehet még készíteni?” Tarantino egyik kedvencének tartja a korszakból, James Cameron szerint „minden idők egyik legmélyebben eredeti sci-fi alkotása”, Josh Whedonnak a Mátrix élete kedvenc filmje – és a cyberpunk megteremtője, William Gibson azt mondta: „Neo a kedvenc sci-fi főhősöm, akit valaha láttam, kétség nélkül.

A saját élményem így tipikusnak mondható. Gimnáziumban láttam a filmet – a kollégiumunknak szerencsére valódi moziterme volt –, semmit sem tudtam róla előtte, és az első percek alatt a hitetlenség keveredett bennem az ámulattal; nem is tudtam volna elképzelni korábban ezt a látványt, sem ezt a merészséget. Ahogy a történet kibontakozott, az ámulat csodálatba fordult át. A Mátrix feltárása megdöbbentett, az akció elszédített az ülésemben; a film vége mélységes megelégedettség-érzéssel töltött el, és az egész film a feje tetejére állította a mozival szembeni elvárásaimat – egyike volt az életben kevésszer előforduló érzésnek: miszerint valami hatalmasat, ihletettet, nem evilágit láttam; valamit, ami a művészettörténetbe fog tartozni örökre.

Milliók élték meg az élményt ugyanígy.

Ami a kortárs kritikát illeti: a szakma általában dicsérte a Mátrixot, főleg a trükkök, látvány és akció miatt; a történetet és a filozófiát néhányan túl geeknek tartották (utóbbi kritikákat valóban vicces ma olvasni).

Miféle film a Mátrix? Ha ma kellene kritikát írni, legfeltűnőbb vonása az intellektuális merészség lenne – nem csak az, amit a filmbe beledolgoz, de még inkább az, amit a nézőtől elvár. A Mátrix egyik legnagyobb erénye, hogy a sci-fi jellegzetes eszközének számító „high-concept” gondolatokba és az igen összetett történetbe (nem is beszélve a háttérben zajló világépítésről…) egy könnyen követhető, roppant gondosan felépített úttal vezeti be a nézőt. Neo a film 32. percéig nem fedezi fel, mi is az a Mátrix; egy óra múlva már istent játszik ugyanebben az álomvilágban – ez mind a történet, mind a karakterfejlődés szempontjából jókora ugrás, de a Wachowskik képesek voltak mondatról mondatra, képről képre finom haladással felépíteni. Ahogy Shyamalan mondta: látszik, hogy a Wachowskik a film minden részletét végigvitatták egymás között.

Ugyanezért: mindez a gondosan, évek munkájával megírt jelenet és igen precízen felépített vizualitás tele van tömve olyan kisebb és nagyobb utalásokkal, amik miatt a film végtelenszer újranézhető. A Mátrix (és a trilógia) fraktálként működik;

minden alkalommal új mélységeket lehet felfedezni benne és még újabbakat ígér a következő ránézésre.

Az építkezés elég hatásos ahhoz, hogy a néző megbízhatóan birtokában legyen a szükséges (se nem kevés, se nem egyszerű) információnak, mire a játékidő utolsó harmadában a filmtörténet egyik leghatásosabb akciójelenet-sorához ér. (Egyébként a korabeli kritika éppen azt kifogásolta erősen, hogy a harmadik filmharmad mennyire az akcióra koncentrál; a Mátrix ebben is a trend előtt járt.) A megelégedettséget nyújtó lezárás ellenére számos kérdés marad nyitva a film után; nem csoda, hogy a százirányú spekuláció ellenállhatatlan erővel robbant be az internet éledező fórumközönségébe.

Természetesen a Mátrix is csak annyira tökéletes, amennyire egy nagy stúdiófilm az lehet. Érvényes kifogások léteznek a színészi játékkal szemben; ez nem az a film, amit színészi Oscarra jelölnek (de ezzel együtt Neo, Trinity és Morpheus karaktere még mindig popkulturális ikonná vált). A folytatásokban túlerőltetett és az eredeti filmre utólag applikált színvilággal kapcsolatban is vannak ellenérzések. És az alkotók bizonyos kreatív döntései (pl. a harmadik rész lezáró, az animéket megidéző összecsapása Smith és Neo között) néhányak szemében már túlzásnak bizonyultak.

A Mátrix kulturális hatása

A Mátrix számos helyről merít: a mozi különböző műfajaiból, képregényekből és animéből, cyberpunk regényekből és a filozófiából. Neal Stephenson, a Ghost in the Shell, John Woo filmjei és Jet Li kung-fuja, no és az Alice Csodaországban… Sok film így van ezzel, de kevés válik maga is befolyásoló tényezővé aztán.

1999 végére, amikor már minden egyes amerikai egyetemista látta a Mátrixot, a filozófiaprofesszorok odavoltak érte – végre mindenki számára elérhető volt egy közös, látványos reprezentációja a megtévesztő virtuális valóságnak” – írta Allan Hazlett egy könyvben, ami esszék formájában dolgozta fel a Mátrix filozófiáját (és amelynek egyes esszéi egy ideig a Warner Bros. weboldalán is szerepeltek). Christopher Nolan így foglalta össze a film hatását: „egy elképesztően kézzel fogható mainstream jelenség, ami az embereket bizonyos értelemben egy masszívan összetett filozófiai koncepció végiggondolására késztette.” A film mind az alapfokú (mondhatni, középiskolás szintű) filozófiából sokat merít – mint amilyen Platón barlangja, Descartes valóságértelmezése –, mind a jóval magasabb szintű filozófiatudományból, különösen ami a szabad akarat, az eleve elrendelés, az emberi tudat mibenléte témáit illeti.

Cserébe a film is tudományos témává vált.

Már 2000-ben megindultak a rugalmas amerikai egyetemeken a Mátrixhoz kapcsolódó bevezető filozófiai kurzusok, és számtalan könyv, esszé, videó és dokumentumfilm született a film koncepcióinak magyarázatáról.

A filozófia mellett a teológia – különösen a vallási szimbólumok – és a mitológia is látványosan megjelenik a filmben; a Mátrix (és a mögötte rejlő bővebb fiktív történelem) számos eseménye feleltethető meg bibliai és/vagy mitológiai eseményeknek. „Nagyon sok minden érdekelt minket akkoriban” – mondta Lilly Wachowski –, „a mitológia újra relevánssá tétele egy modern kontextusban, a kvantumfizika és a zen buddhizmus összekapcsolása, saját életünk vizsgálata.”

És a testvérpár szándékai éppen egybeestek azzal a korszellemmel, amelyik az internet elterjedésének hajnalán nagyon is érdeklődni kezdett a virtuális lét iránt. Amikor a Wachowskik írni kezdték a forgatókönyvet, az internet még csak egy szűk szubkultúra játéka volt; mire a film moziba került, már az amerikai háztartások negyede rendelkezett internet-hozzáféréssel – de ez még mindig az online világ hajnala volt: sehol se voltak még a blogok, a YouTube, a Facebook, a Gmail; a geek szubkultúrán kívüli átlagember élete csaknem teljesen az online szférán kívül zajlott; de már látszottak a jövő jelei. „A Mátrix tíz évvel előzte meg a saját korát” azzal, ahogyan előre látta, hogyan válik az online lét második otthonunkká – véli Tom Tykwer.

Ugyanakkor az online léttől és főleg a gépeknek való kitettségtől (meg az ismeretlen jövőtől) való félelem is a korszellem része volt, a lelkesedéstől elválaszthatatlanul.

Az előző évtizedek tele voltak a mesterséges intelligencia (vagy tágabban „a gépek”) uralmát ábrázoló alkotásokkal. Mindössze pár héttel a Mátrix után két film is moziba került igen hasonló koncepciókkal: Cronenberg eXistenZ című alkotása és A tizenharmadik emelet című film egyaránt a virtuális valóságok veszélyeiről szólt.

A film hatásának mélységét jelzi, hogy hányféle ideológia tartja a sajátjának. Nem meglepő módon – Lana és Lilly Wachowski személyéből kiindulva – számos, a transzneműségre és a transzneműek küzdelmeire vonatkozó utalást szoktak kiolvasni belőle. A balszélen a kapitalizmus és a benne nevelt öntudatlan társadalom egyértelmű allegóriájának látják. A jobbszélen a piros pirula és a film motívumai az incel szubkultúra jelképeivé és tágabban a (főleg trumpista) szélsőjobb eszközeivé is váltak.

A Wachowskik válasza minderre az ideológiai kisajátításra éles világossággal derül ki a most megjelenő negyedik részből – és nem hízelgő.

A Mátrix még a divatra is hatást gyakorolt. A fekete trenchcoatok, napszemüvegek és az egész stílus szintén nem a semmiből született (bizonyos szubkultúrák már A holló óta felhasználták ezeket az elemeket), de egységes stílusirányzatként a Mátrix emelte be a szélesebb köztudatba.

És a temérdek utalás, szimbólum és szófordulat, ami a filmből ered… A déja vu újraértelmezése, a „hiba a Mátrixban” kifejezés, a piros és kék pirula a hétköznapi kifejezéstárba is bekerült.

A Mátrix filmipari hatása

A Mátrix-trilógia körülbelül egyidőben zajlott a Star Wars előzményfilmekkel és (a végül még náluk is nagyobb sikernek bizonyult) A Gyűrűk Ura trilógiával, így szerepe volt abban is, hogy a stúdiók elkezdtek ráállni a trilógia-gyártásra. Azon a téren is úttörő volt, ahogyan egy trilógia multiplatform franchise-zá alakul. Semmiképp sem a Mátrixé az első filmes univerzum, ami játékokat, könyveket, képregényeket és animációs filmet termelt ki magából (ott van már jóval előtte a Star Wars, a Disney-produkciók, a Terminátor és még sokan mások), viszont az egyik első olyan alkotás lett, ahol ezek a melléktermékek egyetlen, kanonikus, a rendezők által megszabott történetfolyamot bontanak ki egyre mélyebben.

Az Animátrix című animációs antológia a Mátrix univerzumának történelmét mutatja be; két számítógépes játék, az Enter the Matrix és a The Matrix: The Path of Neo a trilógia mellékszálait bontja ki és játszatja végig (pl. Ghost történetét); a The Matrix Online című MMOPG pedig a trilógia lezárulta utáni kb. öt, univerzumon belüli év történetét mesélte végig, váratlan félbeszakításáig. Mindebben a Wachowskik végig vezető kreatív szerepet vállaltak – a testvérpár nagy videojáték-rajongó is. Mindez az építkezés ma például a Marvel univerzumában tükröződik vissza, de erre törekszik csaknem az összes, kellően kihasználható franchise.

A Mátrix meghatározta a harcművészet ábrázolását, bemutatásától máig. Saját stílusát elsősorban az ázsiai harcművész moziból merítette (néhány jelenet egyenesen az 1994-es Jet Li klasszikusból, a Fist of Legendből származik), a jelenetek kidolgozására a hongkongi mestert, Yuen Woo-pinget kérték fel.

A nagyszerűen koreografált jelenetek óta az összes akciófilm, sci-fi és képregényfilm kötelező elemének számít a háttérben rengeteg drótot és felfüggesztést alkalmazó közelharc, Woo-ping és kollégái pedig igencsak keresett szakértőkké váltak.

Ma a nagy akciófilmek a közelharc köré szervezik a legnagyobb jelenetsoraikat” – mondta Chad Stahelski, aki a Mátrix kaszkadőréből vált a John Wick-filmek rendezőjévé. – „A Mátrix mutatta meg, mi mindent kezdhetsz a hőseiddel. Azelőtt a közelharc másodlagos volt az autós, lovas, helikopteres, motorcsónakos üldözési jelenetekhez képest. Ma pedig mit találsz minden Marvel filmben? Akár repülésről van szó, akár űrhajókról, csónakokról vagy repülőgépekről, az akciót a közelharc köré szervezik.

A Wachowskiknak köszönhetjük azt is, hogy sok blockbuster előtt ragaszkodik a stúdió a sztárok harcművészeti gyorsképzéséhez – krav maga Gal Gadot számára a Wonder Women előtt, capoeira Cate Blanchett számára a Thor: Ragnarök előtt. A Wachowskik idejében még meglepőnek számított, hogy Keanu Reevest, Carrie-Ann Mosst és a többieket

intenzív felkészítésnek vetették alá a forgatás előtt.

A vizuális effektusok közül a leggyakrabban a „bullet time” trükköt szokták emlegetni. A film néhány leghíresebb jelenete alkalmazta ezt a trükköt, például Trinity rúgása a levegőből, vagy amikor Neo elhajol a golyók elől. A módszert (habár nem előzmények nélkül) John Gaeta, a vizuális effektusok felelőse dolgozta ki. A Mátrix után széles körben elterjedt az imitációja: a Max Payne videojátékok játékbeli elemként használták, az X-Men sorozatban Quicksilver képeit köszönhetjük neki, Zack Snyder pedig a fél karrierjét ebből építette fel.

De a Mátrix alkotói géniusza akkor a leglátványosabb, ha szűkebb alműfaja, a (filmes) cyberpunk részeként vizsgáljuk. Ugyanis 1999 óta nem készült egyetlen olyan, méretében a Mátrixhoz hasonlító mű sem, ami meghaladta volna a Mátrix progresszivitását.

Még a 2010-es évek és a kora 2020-as évek mozis cyberpunkja is a Mátrix előtti egy-két évtizedet idézi:

William Gibson világát, a tévészürke ég és a mocskos utcák/hightech lehetőségek híres kontrasztját, vagy jobb esetben az egy évtizeddel fiatalabb (de mára még így is harmincéves) japán alapokat, a Ghost in the Shell legelső részeinek mentalitását. 2017-ben ezt írtam az üres héjnak bizonyult GiTS adaptáció kapcsán, és azóta semmi sem történt,ami megváltoztatta volna a véleményemet: „ideje, hogy a zsáner új képet nyerjen; utoljára a Mátrix mutatott valami egészen frisset és koherenset a cyberpunkban (…) ideje lenne a tartalmi újnak is. Mert gondolatok terén is a Mátrix mondott újat utoljára. Azóta nincs eredeti gondolatvilágú cyberpunk film – még A nő és az Ex Machina is csak ismételt-összefoglalt.

Az utóbbi évek legnagyobb szabású cyberpunkja, Villeneuve festményszerűen szépséges Szárnyas fejvadász 2049-e is ott tartott gondolatiságban, ahol a sci-fi irodalom, mondjuk, harminc éve – a mozis cyberpunk utóbbi évtizede valóban csupa-csupa derivatív műből áll. (Szerencsés kivétel az alműfaj általános szürkesége alól a GiTS anime-franchise, amely mindegyik iterációjába új és új gondolati rétegeket emel be – de ezek a filmek csak Japánban számítanak „mozifilmnek”).

Ehhez képest a Mátrix mindkét téren forradalmat jelentett:

mind a cyberpunk alműfaj gondolatisága, mind esztétikája terén. Utóbbi pedig nem csak a „látványvilágot” jelenti, de az ábrázolt univerzum koherenciáját, találékonyságát, művészi erejét és a mindezekre épülő popkulturális hatását is.

A gondolatiság terén a Mátrix a saját korába, a kétezres éves elejébe ágyazta be a cyberpunk műfaj régebbi toposzait, felfrissítette őket aktuális társadalmi és technikai trendekkel – ennél nem várunk kevesebbet a 2021-es folytatástól sem. De ami fontosabb: a popkultúrában szokatlan mélységű filozófiát is beemelt magába. Mind a történet, mind a világépítés, mind az azóta ikonikussá vált szimbólumrendszer erősen épít a filozófia mint akadémiai tudományág eredményeire, és ez finoman szólva sem szokásos viselkedés a blockbuster filmek világában – olyannyira, hogy sok néző számára ez a film (és még inkább folytatásai) jelentették az első és valószínűleg azóta is utolsó bepillantást a kauzalitás, a szolipszizmus, az ontológiai alapkérdések (valódi-e a világ…) legalább leegyszerűsítve bemutatott problémáiba.

Ami az esztétikát illeti:

nem csak azok a híres napszemüvegek és öltözékek tartoznak ide, amik utána évekig befolyásolták a divattrendeket. Hanem a színekkel való játék. A virtuális és a valóságos tér vizuális, hangzásbeli, díszletekkel, öltözékkel és sminkkel egyaránt ábrázolt, sokrétű megkülönböztetése. Az emberi mozgás, mint szépség; a harcművészet keleti, folyékonyabb ábrázolásának elegyítése a nyugati hatékonysággal. A bullet time effektus, a pillanatot mélyvizsgáló kamera, amit aztán agyonhasználtak a paródiák és az egyszerűen csak derivatív művek egyaránt. A harcos nőiség újfajta, a BDSM szubkultúrára visszavezethető ábrázolása; a csaknem-dominatrix, de mindenképp domináns nő mint új főhőstípus.

És van még tovább, bőven tovább.

A vadonatúj sci-fi gépábrázolás: az őrszem-polipok, a keltetőmezők fölött hajladozó, rémálomba illő gépóriások, az öntudatlan emberi testek végtelen mezői olyan egységes koncepciót alkotnak, ami az organikus és a mesterséges elegyítésében H. R. Giger erejét éleszti fel. A föld alatti járatok és a bennük mozgó, tengeralattjáró-szerű lebegő hajók szintén új sci-fi technikaábrázolás.

Mindezek az elemek természetesen korábbi alapokra épülnek; mindegyiknek össze lehet állítani a családfáját. De az esztétikai elemek összessége olyan egységes egésszé váló művészeti alkotás, ami azóta is jól felismerhető akár egyetlen kép, idézet vagy ruhaösszeállítás alapján is. (És nem mellesleg jócskán tovább is fejlődött a trilógia másik két részében.)

A Mátrix egy téren sajnos nem vált trendformálóvá: bonyolultsága – főleg, ha a teljes trilógiát tekintjük –, valamint a nézőkkel szemben támasztott igényei egyediek maradtak. A Mátrix rákényszerítette a nézőre az intenzív gondolkodást pusztán ahhoz is, hogy legalább a trilógián átívelő cselekmény fő vonulata követhető maradjon (és akkor nem beszélünk még a kisebb háttérszálak bonyodalmáról, sem a Mátrix világának a ki nem mondott, de implikált elemekből építkező háttértörténetéről, mint amilyen a jóslatok szerepe, a világ reinkarnációi, a gépek céljai…) Igen, ez egy olyan film volt, aminek az értelmezéséhez könyveket adtak ki – és azok is bestsellerek lettek.

A Mátrix mint csúcs az életműben

A Wachowskik karrierje a Mátrix óta nem ért el hasonló csúcsot – és ezt rajongójukként írom: nem csak hasonló hatású, de hasonló minőségű mű sem került ki a kezeik közül. Még akkor sem, ha néhány emlékezetes filmet így is megrendeztek. A Mátrixot követő életmű legjobbjának általában a V mint vérbosszút tartják, de a film még így is a képregényfilmek B-vonalában foglal helyet; valamint roppant megosztó lett a Tom Tykwerrel együtt, európai produkcióként rendezett, eposzi méretű Felhőatlasz: sokan ki nem állhatják, de akik kedvelik, azok szerint a 2010-es évek egyik legeredetibb, leglíraibb sci-fi alkotása.

A Wachowskik hírnevét így főképp a Mátrix éltette mostanáig. A most érkező negyedik részről egyelőre nem írhatok véleményt, mert e cikk megjelenésének pillanatában a film még embargós a magyar kritika számára. (Az embargó lejártakor a cikk kiegészül.) A külföldi kritika már megjelent – és ott a konszenzus legalábbis „méltó folytatásnak” tartja; tehát a Wachowskik karrierjének újbóli felemelkedésére számíthatunk.

Felhőatlasz

Ám még ezzel együtt sem fogja elérni a Mátrix hatását sem a negyedik rész, sem bármi, amit a testvérpár alkothat. A színvonalát akár el is érhetnék újra, bár ahhoz is csoda kellene – no de nem ők lennének az első rendezők, akik némi karrierhalál után a pályafutásuk későbbi szakaszában alkotnak ismét nagyot. Viszont ami a hatást illeti: a Mátrix a saját korában volt forradalmi. Amit a testvérpár létrehozott, ma már a mainstream része. A szubkultúra, amit a pincékből orbitális pályára repítettek, ma úgyszintén mainstream.

A 21. század csak egyszer kezdődhetett el.

De a filmipar ma kísértetiesen hasonló állapotban várja valaminek, bárminek, ami új, a megjelenését – közhely, de jogos a folytatások, a franchise-ok, az adaptációk és egészen pofátlan IP-lerablások fölött siránkozni, de ugyanez volt a helyzet a kilencvenes évek végén, és ebből a kétségbeesésből született meg a Warnernek a megszokott stúdiólogikát felülíró üzleti döntése. Talán nem a Wachowskiktól, de el fog jönni egy hasonló kívülállótól az új Mátrix.

Az egyetlen félelmem, hogy ezúttal én fogom idióta kritikában leértékelni. Mert a Mátrix nem csak egy korszak, de egy korosztály filmje is: legőszintébb rajongói azok közül kerülnek ki, akik akkor tizen- és huszonévesek voltak. (Ez sokat mond az innováció természetéről.) El tudom képzelni, hogy idősebb kritikusként könnyű lehetett alábecsülni, kölcsönzött elemeire redukálni, komolytalannak tartani… Ami fölött azonban egyetlen kritikusnak sem lett volna szabad elsiklania 1999-ben, az az összeállítás minősége – az írásminőség, a gondolati és sci-fi esztétikai bátorság és a kreativitás, a kibontás és sejtetés eleganciája, és az egészet átfogó koherens logika.

Más szóval: az a kompromisszumra nem hajlandó szenvedély és az az alapos átgondoltság, amivel a Mátrix készült.

Amiért is a Mátrix legfontosabb öröksége nem más, mint az a banális gondolat, ami egyben a film témájába is szépen illik: a független gondolkodás és a szenvedély megváltoztathatja a való világot.

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
3 hozzászólás
Oldest
Newest Most Voted
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!