Kritika

IMDb 250: Visszautasíthatatlan ajánlat? – A keresztapa

50 éves lett a filmtörténelem egyik legnagyobb hatású gengszterfilmje, A keresztapa Francis Ford Coppolától. De hogyan lett ennyire jelentős egy olyan alkotás, aminek a megvalósulása ilyen döcögősen indult el?

Ezek a világ legjobb filmjei?
IMDb top 250 sorozatunkban végigvesszük az IMDb filmes adatbázis legjobbra értékelt darabjait. Célunk a hagyományos filmkritikán túl a recepció- és hatástörténet elemzése, illetve az aktuális szempontok érvényesítése is.

Annak ellenére, hogy Mario Puzo 1969-es regénye olyan sikeres volt, hogy 67 héten át vezette a New York Times bestseller listáját és két év alatt több, mint kétmillió példányban kelt el, kezdetben szinte semmi garancia nem volt rá, hogy a Paramount befektetése – ami egyébként nem volt nagy tétel, miután még kéziratként szerezték meg – megtérül. A stúdió korábbi gengszterfilmje, a Testvérek ugyanis óriási bukás volt, az újabb próbálkozás rendezését pedig senki sem akarta elvállalni. Olyannyira, hogy még maga Francis Ford Coppola is csak kényszerből bólintott rá az általa „meglehetősen olcsónak” tartott A keresztapa című regény adaptálására.

A produkció elején még semmi sem igazolta, hogy Coppola jól tette, hogy bele mert ülni a direktori székbe. Sőt, kifejezetten elátkozottnak tűnt az egész film: problémák és konfliktusok szegélyezték a gyártás útját, ami egyre többet csúszott, miután a Paramount és Coppola még a szereposztásban sem tudtak megegyezni, miközben több stábtag a rendező ellen konspirált, annak leváltása érdekében. Végül magától a keresztapától inspirálódva, Coppola példát statuálva kirúgott néhány embert, a stúdiót pedig sikerült meggyőznie arról, hogy a gengszterfilm műfajában nagy múltú színészek (mint Laurence Olivier) és húzónevek (mint Warren Beatty vagy Robert Redford) helyett Marlon Brando és az akkor még teljesen ismeretlen Al Pacino kapják meg Vito és Michael Corleone szerepét.

Az egyre távolabbi időpontra helyezett bemutatóig tehát legalább olyan döcögős volt elérni, mint felfelé kocsikázni a szicíliai hegyvidéken.

Azóta azonban tudjuk, hogy ez volt Coppola életének legjobb döntése – A keresztapa pedig minden idők egyik kritikailag és anyagilag számított legsikeresebb gengszterfilmje lett, a műfajra és az amerikai filmművészetre gyakorolt hatása pedig a mai napig érezhető. Egyfelől megerősítette a nagy költségvetésű produkciók iránti igényt és előrevetítette a blockbusterek keletkezését, másrészt a ’70-es évek Amerikájának kiábrándultsága tablójává vált, miközben alapjaiban változtatta meg a gengszterfilm zsánerét. Emellett pedig popkulturálisan is megkerülhetetlenné vált és a mai napig hivatkozási alapként szolgál.

A legkülönfélébb produkciókban utalnak rá expliciten – mint akár a Brooklyn Nine-Nine ötödik évadában, mikor a maffia Fredójából akarnak információt kiszedni – vagy impliciten – a Batmanben Robert Pattinson Michael Corleonéról mintázta Bruce Wayne alakját mint a gazdag család vonakodó örököse, akinek karakterfejlődését a valódi identitása utáni kutatás motiválja. Vito és Michael Corleone maguk is ikonokká váltak, akiktől a rajongók is rendre idéznek tőlük – már eleve a Don-kifejezés kitörölhetetlenül bevéste magát a kollektív tudatunkba. Ezen felül pedig az indokolatlanul hosszú filmek korszakában (senkit sem pécéznénk ki, de kedves Zack Snyder, tényleg muszáj volt négy órán át húzni Az Igazság Ligáját?) üdítő változatosságot jelent egy olyan háromórás film, aminek minden jelenete leköti a nézőt. Mert ha A keresztapát egyszer elkezdi az ember – bárhol is kapcsolódjon bele –

addig nem áll fel a képernyő elől, amíg be nem csukódik Kay orra előtt az ajtó.

Coppola alkotása a mai napig releváns, hiszen ahogy a mai társadalmi-politikai helyzetet, úgy a ’70-es évek amerikai közhangulatát is egyaránt a kiábrándultsággal jellemezhetjük. Akkoriban az olyan botrányok után, mint a vietnámi háború vagy a Watergate az emberek már nem bíztak a vezetőikben, melyet a korábban felállított ideológiákat megkérdőjelező filmek sora is alátámasztott. Így a bűnügyi történetek például egyre gyakrabban ábrázolták a rendszer romlottságát a szervezett bűnözés reprezentációjával.

Míg az 1967-es A Valentin-napi mészárlás volt az első film, amely expliciten szívélyesnek mutatta az igazságszolgáltatás képviselői és a gengszter közti viszonyt, addig A keresztapa még ezt is radikalizálja, és ennél is súlyosabb ítéletet mond a korszak amerikai társadalmáról: azt állítja, hogy többé senki sem tisztességes, a szindikátusok pedig kiirthatatlanok az országból. Gondoljunk csak az egyik legfeszültebb jelenetre, mikor Michael először vállal el megbízatást a családjának: az étteremben konkrétan egy rendőrtiszttel kell végeznie; vagy az egész konfliktusra Solozzo és Don Corleone között – a keresztapa azért mond nemet a török ajánlatára, mert a politikus barátai nem néznék jó szemmel egy drogüzletet.

Vitónak ezt a döntését a „gyengekezűségének” titulálják, holott az ő személyében egy mindenki által tisztelt, – az alvilág természetéhez képest – fair vezetőt ismerhetünk meg.

Az ő elvei és morális kódja, valamint az általa megkövetelt olasz tradíciók nemcsak, hogy kibillentették a Corleone családot Hollywood addigi italo-amerikai ábrázolásának sztereotip medréből, de állítólag a valódi maffiaszervezetek is egyenesen követendő példaként tekintettek a famíliára: A keresztapát amolyan oktatófilmként nézették meg a családok tagjaival.

Ehhez képest Michael az új típusú, a korhangulatnak megfelelő, machiavellista főnököt képviseli, aki erőszakos erődemonstrációval és manipulációval – melyre kiváló példa a keresztelő-kivégzés párhuzamának felejthetetlen jelenete – éri el, hogy (tisztelet helyett) féljenek tőle. Így pedig Michael, aki a széteső családja reintegrációjának várományosaként indult a film elején a legkisebb fiú archetípust megidézve, valójában csak tovább rombolja a kisközösség egységét. Így a történet végére a családtagok kihullanak (például Sonny, aki meghal), eltávolodnak (mint Michael felesége, Kay, vagy húga, Connie), illetve kitagadtatnak (akárcsak Fredo, akit a későbbiekben szintén kivégeznek).

Ezzel A keresztapa a ’70-es évek revizionista alkotásainak egy másik trendjébe is csatlakozott,

sőt, a hullám egyik csúcsát jelentette. Ezek a filmek ugyanis nem csupán a kormányt kritizálták, hanem a Hollywood által közvetített értékek egyik legfontosabb tételét is bírálták: ez pedig nem más, mint a család, a közösség integritása, annak megbomlása esetén a reintegrációja. A keresztapa pedig a családot mint közösséget nemhogy értékvesztésre ítéli, hanem egyenes darabjaira zúzza. Ez köszönhető annak, hogy a legromlottabb csoportosulás, azaz a maffia – mely szót egyetlen egyszer sem ejtenek ki a film, de még a trilógia során sem, helyette családként hivatkoznak rá – felemészti a vérszerinti családot.

A család és a geng szembenállása mindig is egy sarkalatos pontja volt a gengszterfilm műfajának, mely oppozíciót A keresztapa egyszerre oldja fel – hiszen egyenlőséget von a család és a maffia között – és mélyíti el. Ezáltal pedig túllép a zsáner keretein és családi melodrámává is válik, ez azonban nem kizárólag az író-rendező Coppola érdeme: az urbánus legenda szerint a forgatókönyv írása közben Joseph Colombo, az olasz-amerikai maffia egyik vezetője felkereste Coppoláékat, és azt követelte, hogy a Cosa Nostra és a maffia szavakat távolítsák el a scriptből. Miután Mario Puzo csak kétszer hivatkozott a családra maffiaként (a Cosa Nostra egyszer sem szerepelt a forgatókönyvben), így nem jelentett problémát teljesen kihagyni a kifejezést. Nem ez volt tehát a valódi revízió, amit A keresztapa megjelenése jelentett a zsánerre. Hanem az, hogy a család szétzüllesztéséért felelős gengszter, azaz Michael minden korábbinál nagyobb győzelmet arat. A műfaj történelme során pedig ilyen még nem fordult elő –

a bűnözőnek mindig buknia kellett, hiszen már a néző erkölcsi érzéke is ezt követeli.

Azáltal azonban, hogy Coppola győzelemre vitte Michaelt, illetve A keresztapa alapvetően őt nyújtja azonosulásra hívó karakterként a közönség felé, és gyakorlatilag a bűnözők elvei a morális norma a történetben, elkerülhetetlen volt, hogy a filmet – a mai napig – a maffia és az erőszak glorifikálásával vádolják. Annak ellenére, hogy az alkotás erősen kritikus hangvételű és maga Coppola sem érzi jogosnak a kritikát, A keresztapa mégis kultfilmmé vált, kuriózummá emelte a Corleone családot, és romantizálta a gengszterlétet. Olyannyira, hogy a gengszterek egyre népszerűbbé váltak, és a mindenen átgázoló bűnözők kultusza olyan elhivatott rajongói táborral rendelkező bűnügyi produkcióknak nyitott ajtót, mint például az idén véget érő Peaky Blinders.

A brit sorozatban érzékelhető A keresztapa műfajra gyakorolt hatása, hiszen azon túl, hogy a Shelbyk a Corleonékhoz hasonlóan bűnözőfamília, a család-geng oppozíciójának újrahangolásának következtében elindított trend, miszerint a gengszter egyre inkább beépülni akar a családba, a célja pedig a minél legitimebb működés lesz, a Peaky Blindersben csúcsosodik ki: Tommy Shelby ezirányú törekvései egészen a parlamentig juttatják el a gengsztert. A sorozatban, ahogy A keresztapában is, a család és a bűnszervezet egymás szinonimájaként működik, a Shelby család tagjait párhuzamba állíthatjuk a Corleonékkal, Tommy pedig többszörös győztesként jön ki (majdnem) minden évad végén – ezzel túlszárnyalva még a paradigmaváltó Michael Corleonét is, aki valószínűleg büszkébb már nem is lehetne az utódjára.

Rakita Vivien

Rakita Vivien az ELTE Bölcsészkarán végzett film szakon. Kedvence a midcult, illetve a történelmi és gengszterfilmek, valamint sorozatok széles skálája. 2017 óta tagja a Filmtekercs csapatának.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com