Kritika

IMDb 250: Ábel visszakézből – Gladiátor

„A tömeg nem egy mészárost, hanem egy hőst akar” tanítják Maximust, filmünk címszereplőjét a gladiátorlét mibenlétére. Ridley Scott hőse azonban mészárolni akar. Felhúzza szandálját, kezébe veszi kardját, fejeket csap le és beleket ont, hogy visszavágjon egy ókori bosszúfilmben. A Gladiátor 23 év után az a hős, aki még a hírnevéből él, de már régen nem nyert viadalt.

Szandálban elcsúszni

„Egy hatalmas civilizációt addig nem lehet meghódítani kívülről, amíg el nem kezdi pusztítani magát belülről” – zárja le epikus történetét A Római Birodalom bukása című film narrátora, miután Gaius Martellus Livius végzett egykori barátjával, Commodus császárral és karjaiban annak húgával elhagyja Rómát. Ezzel lemond arról is, hogy a várost megmentse az egymást túllicitáló császárjelöltek korrupt körétől. Anthony Mann 1964-és opusza egy birodalom végének kezdetét akarta bemutatni, helyette viszont sokkal inkább egy alműfaj lezárása lett.

Ezek a világ legjobb filmjei?
IMDb top 250 sorozatunkban végigvesszük az IMDb filmes adatbázis legjobbra értékelt darabjait. Célunk a hagyományos filmkritikán túl a recepció- és hatástörténet elemzése, illetve az aktuális szempontok érvényesítése is.

Miután a film producerének, aki amúgy Lev Trockij unokaöccse volt, Samuel Bronstonnak cége a Római Birodalommal együtt bukott, és filmes karrierjét nagyjából tönkretette, ráadásul rengeteg adóssággal és perekkel is szembe kellett néznie, elment a producerek kedve olyan mozikba fektetni, amelyek sztárjai magas gázsijával, statisztatömegeivel, gigantikus díszleteikkel és harci jeleneteikkel nagyon nagy kockázatot jelentettek. Így az ókorban játszódó történelmi fantasyk alműfaja, melyeknek aranykorát a Quo Vadis? (1951), a Tízparancsolat (1956), a Ben-Hur (1959), a Spartacus (1960) vagy a Kleopátra (1963) jelentették, tetszhalott állapotba került, emlékezetünkben inkább már csak olyan alkotások őrzik, mint a Brian élete (1979). Pedig A Római Birodalom bukása egyáltalán nem rossz film: ha az ember a Gladiátor és közte vacillálna, utóbbit ajánlanám.

Császári hüvelykujj

A kilencvenes évek második felében két producer, Douglas Wick és Walter Parkes besétált David Franzoni egyik korai forgatókönyvverziójával és Jean-Léon Gérôme egy festményének, a Pollice Versónak reprodukciójával Ridley Scott filmrendező irodájába. Scott ekkor éppen a G. I. Jane című filmjén volt túl. (Amellyel egyébként Demi Moore elnyerte a Málna-díjat, ha már a bukásoknál tartunk. Bár a film nem hozta vissza a gyártási költségeit az Államokban, végül mégiscsak képes volt hasznot termelni a nemzetközi piacon, különösen a videóforgalmazásban.) A történet szerint amíg a producerek Franzoni sztoriját pitchelték, Scott leginkább a képpel volt elfoglalva. Végül, amikor befejezték, Scott Gérôme munkájára mutatott, és azt mondta: „Ezt meg tudom csinálni.“

Ez az anekdota a Gladiator – The Making of Ridley Scott Epic című reklámbrossúrában olvasható, és egy vizionárius művész portréját igyekszik megfesteni. Egy filmrendezőjét, aki a történetet nem a szavakban, hanem fényekben, díszletekben, kosztümökben látja, akit sokkal inkább Gérôme festményének anakronisztikus játékai, mint egy kor valósághű ábrázolása izgatják. Az ötlet, hogy Scott sikerre tudja vinni a Gladiátort, végül bejött, a film 12 Oscar-jelölést kapott, amelyből 5-öt be is tudott váltani, köztük a legjobb filmnek járó díjat. De hogy a Gladiátor valóban annyira jó film lenne-e, szerintem már 2000-ben is elég kétséges volt. 

Csak kétszer élsz

A Gladiátor gyengéje még csak nem is történetének egyszerűségében, hanem egydimenziós karaktereiben is rejlik. Nem véletlen, hogy A Római Birodalom bukása mint példa újból és újból előkerül (nagy kár, hogy nem Mann mozija szerepel az IMDB 250-es listáján, minden út e film felé vezet), hiszen mindkét történetnek ugyanaz az alaphelyzete, és a négyből három főszereplője is megegyezik: Marcus Aurelius császár, fia, Commodus és lánya, Lucilla. Mindhárman valóban léteztek, szemben a két film negyedik főszereplőjével.

Mann filmjében Livius a dunai fronton a germán barbárokkal csatát vívó hadsereg vezetője, Marcus Aurelius trónörökösévé akarja tenni, és hozzá akarja adni lányát (legalább is kezdetben). Fiaként tekint rá, Lucilla szerelmeseként, Commodus barátként/testvérként, vagy ki tudja, egy-egy részlét mintha többet is sejtetne. Aztán halálos ellenségek lesznek, mint Ben-Hur és Messala, akit szintén a Liviust játszó Stephen Boyd alakított. Scott filmjében a negyedik karakter Maximus, egy spanyol származású tábornok, aki megnyeri Aurelius számára a germánokkal vívott háborút. A császár fiaként tekint rá, Róma védelmezőjének akarja megtenni, hogy visszavezesse a császárságot a köztársaságba. Commodus ugyan testvérének hívja, de már tekintetével meg tudná ölni, Lucilla pedig valamiféle szerelmi kapcsolatban lehetett vele réges-régen, utóbbi nem igazán derül ki. Mindkét filmet ugyanaz az esemény indítja be: Marcus Aurelius halála. Mindkét filmben két kiváló angol színész formálja meg a császárt, és mindketten jól éreztetik azt az űrt, melyet haláluk után hagynak: Alec Guinness és Richard Harris.

Az a Richard Harris, aki A Római Birodalom bukásában Commodust játszotta volna el, ha nézeteltérések miatt ki nem szállt volna a produkcióból, szerepét átpasszolva Christopher Plummernek.

Mann filmje melodrámát ötvöz a trónok harcával. A Commodus-Livius-Lucilla érzelmi tengely mentén szerveződik a cselekmény, de igyekszik kitekinteni az egész birodalomra, és számos karaktere mozgolódását nyomon követni, melyben a különböző figuráknak különböző szándékai és ahhoz mért motiváció vannak. Scott filmje ezzel szemben egy egyszerű bosszútörténet, melynek megvan a hőse, akiért a tömeg kiállt, és megvan a főgonosza is. Maximusnak Ábelként kell bűnhődnie mert az atya kegyében részesülhetett. Commodus végez vele és a családjával, ám egy második apafigura, a gladiátoriskola vezetője, Proximo visszahozza a halálból, hogy a földi poklon keresztülküzdve magát megbosszulhassa szeretteit és végezhessen Káinjával.

Bár a David Franzoni-John Logan-William Nicholson forgatókönyvíró-trió történetében megjelenik egy gyengécske összeesküvés, melyet Lucilla és Gracchius (Derek Jacobi) vezet, mindez annyira haloványnak tűnik, mintha csak egy alibi lenne annak bizonyításra, hogy nem feledkeztek meg róla (az igazi Commodust állítólag többször is megpróbálták eltenni láb alól, míg végül sikerült, de hát ki tudhatja ezt, nem voltunk ott). A két film mondanivalójának különbségét jól mutatja a befejezésük. Mindkét Commodus úgy dönt, személyesen száll harcba igazáért, Livius/Maximus viszont végez velük. A Római Birodalom bukásának zárójelenetében azonban jól látszódik, hogy Commodus halála semmit sem old meg, a felbomlás már nem visszafordítható, a túlterjeszkedett rendszer korruptsága a lassú pusztulás időszakát hozza magával.

A Gladiátorban ellenben a bosszú beteljesítésével véget ér a történet, a hős hazatérhet, a túlvilágon egyesülhet családjával. Még utolsó lélegzetével elsuttog valamit Marcus Aurelius akaratáról, meg hogy engedjék el a társait és a bebörtönzött Gracchust, aztán kileheli a lelkét, mint aki jól végezte dolgát. Minden megoldódott, jön a szomorú, de mégis happy end.

Talán ezért is van szükség jövőre egy második részre: Scott is érezhette, hogy ez még nem kerek.

A feltámadásnak van azonban egy második, tragikusabb megjelenése is a Gladiátorban. A Proximót alakító Oliver Reed a film forgatása alatt elhunyt. Jelenetei nagy részét leforgatták, de ahhoz, hogy a karakter megkapja a maga ívét, valamelyest át kellett írni a forgatókönyvet, bizonyos jeleneteket dublőrrel vettek fel, egy-egy képre pedig Reed arcát utólag illesztették rá. Ironikus módon pont azok a jelenetek hiányoztak, melyeknek végén Proximót meggyilkolják. Pár évvel ezelőtt már történt ilyen egy másik bosszúfilm, A holló (1994) forgatásán.

Szegény Káin

Russell Crowe, akit a Bennfentesben nyújtott alakításáért a Gladiátor előtt egyszer már Oscarra jelöltek, Maximus megformálásért meg is kapta a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat. Karaktere egy becsületes férfi, aki kötelességének él, de nincsenek személyes ambíciói. Egyetlen motivációja az igazságérzete, legszívesebben azonban hazamenne és földet művelne a családja körében. Ha viszont hívják, megy, mert a rámért feladatot nem utasíthatja vissza. Az a fajta figura, akit George R. R. Martin valószínüleg a történet legelején kinyírna. Mint a legtöbb esetben, itt sem a hős, hanem az ellenfél menti a filmet. 

„Nyugodtan tud aludni, mert szeretik“ – az egyetlen, valamirevaló drámai mélységgel megírt figura a Joaquin Phoenix által játszott Commodus. Phoenix Commodusa más mint Plummeré. Az övé egy gyerek, aki semmi másra nem vágyik, mint arra, hogy szeressék. Apja ellen lázad és megöli őt, hogy bizonyíthassa, megfelelő a feladatra, át tudja venni annak helyét, és jól tud uralkodni. Csakhogy fogalma sincs, mit jelent uralkodni.

Számára egy birodalom vezetése az emberek szórakoztatása.

Commodusnak azonban arról is csak halvány, véres fogalma van. Olyan mint az udvari bolond, aki egyszer csak tényleg megkapja a király összes hatalmát, ráadásul tettei annyira abszurdak, hogy egy pillanatra még a Szenátus okos embereit is megvezeti. Mindeközben maga is érzi, hogy valami nem stimmel. Senki nem veszi komolyan, senki nem szereti. Sem a nővére, sem az unokaöccse. Mivel a szeretetet nem kaphatja meg, kiköveteli magának az erőszak nyelvén, hogy aztán egyik teremtménye, a rabszolgává vált Maximus végezzen vele. Commodus olyan isten, aki azt se tudja, hogy teremtett.

gladiator-joaquin-phoenix

Nem Commodus az első karakter, aki ezekkel a problémákkal küzd, de a Gladiátor világában mégiscsak ő az egyetlen figura, aki bármilyen érzelmet ki tud váltani a nézőjéből, vagy legalább is belőlem. Ott vannak persze a nagy angol színészek, Harris és Reed, meg David Hemmings és Derek Jacobi. Az ő alakításuk már tényleg csak őket dicséri, és nem karaktereiknek kitalálóit. Commodus esetében viszont mintha ez még valami közös igyekezet lenne.

Phoenix alakítása egyébként tovább él a Trónok harcában: nem véletlen, hogy a kegyetlen játékokért megőrülő Commodusra annyira hasonlít Joffrey Baratheon. Jack Gleeson egy interjúban számolt be róla, hogy Phoenix alakításától inspirálódva formálta meg a véreskezű gyerekkirályt.

Néró lábfeje

Ha fel kéne sorolnom a 100 kedvenc filmem, Scott két rendezése biztosan rajta lenne: A nyolcadik utas: a halál és a Szárnyas fejvadász. Ez elég nagy szám egy olyan rendező esetében, akinek számos filmjét kifejezetten nem kedvelem, egyes munkái pedig nagyon elbizonytalanítanak a tehetségével kapcsolatban. A Gladiátor ugyan nem ezek közé tartozik, sőt most, hogy évtizedekkel később újranéztem (azt hiszem, legutoljára VHS-en láttam), megpróbáltam keresni benne valami szerethetőt. 

A kis történet a Pollice Verso című festménnyel kapcsolatban azt sugallja, van itt valami, ami Scottot nagyon érdekelte a színekben, a fényekben, a különböző korok látványának összemosásában. A Gladiátor akkor éri el látványvilága monumentalitásának csúcsát, amikor Commodus visszatér Rómába. Előtte azonban van egy érdekes átmenet. Először Afrikában vagyunk, ahol a két gladiátor, Maximus és Juba (Djimon Hounsou) megnyerik a viadalt. A kamera velük a középpontban kezd el forogni, majd az ő pozíciójukat felvéve az őrjöngő közönségen pásztáz körbe, miközben a színek kifakulnak és a nap aranysárgáját átveszi a hűvös kék, mely aztán Commodus bevonulásának színe lesz. Az arany és a kék visszatérő színei a filmnek, Maximus emlékképei az otthonáról és családjáról is ebben a két színben jelenik meg: először aranyban a halálon innen, aztán kékben a halálon túl. Ennek a két színnek a sokkal finomabb dinamikájára alapoz egyébként a Szárnyas fejvadász képi világa is. 

Viszont nem ez az egyetlen párhuzam a két film között.

Kissé úgy tűnik, hogy a Rómába érkezéstől kezdve válik láthatóvá az a vízió, amit Scott fedezett fel Gérôme képen. Többször visszatér egy hatalmas lábfej az utca közepén, amely a megalománia valamiféle abszurd mementójaként áll ott, emlékeztetve ezzel a Szárnyas fejvadász Los Angelesének látványára is. Mint kiderült, a lábfej egy hatalmas Néró-szobor maradványa, mely az aréna mellett állt és Colossusnak hívták. Később aztán átadta nevét az épületnek. Akárhogy is, ahogy Ridley Scott és látványtervezője, Arthur Max Rómát láttatják, épületeinek monumentalitásával, utcáinak nyüzsgő kavalkádjával, de a belső terek vagy a fények használatával is – igaz, más színezetben –, az visszahoz valamit a Szárnyas fejvadász hangulatából. Valami olyasmit, amit jóindulatúan Ridley Scott kézjegyének is tekinthetnénk.

Végül viszont ott vannak a csatajelenetek, melyek realizmusukkal mintha ennek a fantáziavilágnak ellenállnának. A Ryan közlegény megmentésétől inspirálva az operatőr, John Mathieson a csatákat és viadalokat az átlagostól eltérő 45°-os zárszöggel vette fel, így képei élesebbé, szaggatottságuk ellenére sokkal realistábbá váltak.

A jelenetek azonban egészen más hatást keltenek, mint a Ryan közlegény normandiai partraszállásakor.

Spielberg megpróbálta a lehető legközelebbről és legnaturálisabban bemutatni, hogy mennyire nem jelent semmit egy emberi élet, és hogy mennyire nem múlik semmin, ki hal és ki él. Amikor azonban Scott jeleneteit látom, sokkal inkább az az öldöklés jut eszembe, amivel kapcsolatban Tarantino azt mondta egy interjúban, hogy az erőszak szórakoztató. Az erőszak valóban lehet szórakoztató, a Kill Billben például az. Scott viszont hasonló esztétikával ábrázolja ezeket a jeleneteket egy olyan filmben, melynek témája az erőszak élvezetének kritikája, így duplán csavart, amikor Maximus azt kiabálja a tömegnek, hogy nem szórakoznak-e jól.

Nem hinném, hogy Scott itt valami Furcsa játék-szerű hanekei mélységbe akart volna menni az erőszak ábrázolásról és annak élvezetéről. Sokkal inkább gondolom, hogy Ridley Scott filmje olyan, mint amit ábrázol: véres és üres szórakoztatás, némi pátosszal. És bár tényleg vannak jobb pillanatai, Scott rendezéseinek mozgása egy megszakítatlan távolodás az A nyolcadik utas: a haláltól és a Szárnyas fejvadásztól. Ennek a távolodásnak valahol a közepén áll a Gladiátor; messze már tőlük, de még egyáltalán nem közel az olyan filmekhez, mint az Alien: Covenant vagy A Gucci-ház.

Ruprech Dániel

Ruprech Dániel a PTE Filmelmélet és filmtörténet, valamint Esztétika szakán végzett. Egyetemi évei alatt több lapban és filmes oldalon publikált. 2011-ben Berlinbe költözött, ahol jelenleg is él. 2018-tól a berlini Filmakadémia gyártás szakának hallgatója. Filmes munkái mellett az írástól sem tudott elszakadni, 2023-tól jelennek meg cikkei a Filmtekercs oldalán.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!