Kritika

IMDb 250: Senki nem tud megenni ötven tojást – Bilincs és mosoly

Paul Newman megváltóként bohóckodja és lázadozza végig Stuart Rosenberg korszakindító, máig mély érzelmeket ébresztő börtönfilmjét: a Bilincs és mosoly egyszerre könnyed, fájdalmas és nagyon szabad.

Ezek a világ legjobb filmjei?
IMDb top 250 sorozatunkban végigvesszük az IMDb filmes adatbázis legjobbra értékelt darabjait. Célunk a hagyományos filmkritikán túl a recepció- és hatástörténet elemzése, illetve az aktuális szempontok érvényesítése is.

1967 mesés év volt a hollywoodi filmiparban: valami újnak a kezdete, ami aztán gyökeresen és tartósan megváltoztatta a stúdiófilmek arcát. Egy új korszak nyitányaként néhány hónap eltéréssel moziba került és nagy sikert aratott a Bonnie és Clyde és a Diploma előtt, a kettő között pedig ott feszít a Bilincs és mosoly. Ezzel elkezdődött a Hollywoodi Reneszánsz, az amerikai film talán legszabadabb és legkísérletezőbb korszaka – csupa olyan erény csúcsra járatása, ami ma oly fájóan hiányzik Hollywoodból. A jólfésült, nagyívű drámáknak, a finomkodó vígjátékoknak, a mesterkélt musicaleknek és a nehézkes kardozós-szandálos filmeknek, azaz a klasszikus Hollywood utolsó évtizedeit meghatározó műfajoknak leáldozott: friss levegő áramlott a rendszerbe, természetesebb figurák és aktuális problémák (generációs konfliktusok, rasszizmus, általános kiábrándultság) jelentek meg vásznon, amelyek a fiatalokat is megszólították. Megkezdődött a tabudöntögetés és a műfaji dekonstrukció, az európai újhullámok hatására pedig néhány évre még a szerzői szemlélet is beférkőzhetett az ipari berendezkedésű stúdiók falai közé.

Bár a fenti felsorolásból valamelyest kilóg Stuart Rosenberg filmje, hiszen őbelőle nem lett akkora rendező, mint a két híresebb példát készítő Arthur Pennből és Mike Nicholsból (hogy a szintén 1967-ben bemutatott, ám megbukott Ki kopog az ajtómon?-t ne is említsük, amit egy bizonyos Martin Scorsese rendezett), kismesterként Rosenberg is hozzájárult ahhoz, hogy Hollywoodban játékosabb, fésületlenebb és őszintébb filmek készüljenek. A generációjában jellemző módon (hasonlóan például Robert Altmanhoz) a televízióból induló, a moziban ezzel a filmmel debütáló Rosenberg legnagyobb ajándéka a filmművészet számára, hogy négy remek filmet készített Paul Newman főszereplésével, a sorban a Bilincs és mosoly volt az első. Ez a film egyrészt a tabudöntögetéssel állt be a Hollywoodi Reneszánsz áramlatába (elsősorban az erőszak és egy jelenet erejéig a szexualitás megjelenítésével), másrészt azzal, hogy felnőttként kezelte a nézőjét: miközben a felszínen egy könnyen befogadható, akciódús filmről van szó, egy mélyebb rétegével a nézői asszociációkra, továbbgondolásra támaszkodik.

Ráadásul a Bilincs és mosolyban nem minden a klasszikus Hollywoodban megszokott, lekerekített dramaturgia szerint alakul, például a tragikus vég ellenére meglepően derűs ez a film.  

A Bilincs és mosoly könyvváltozatát Donn Pearce a saját, rabként szerzett élményei alapján írta, majd társforgatókönyvíróként is részt vett a filmben, aminek meglepő módon épp a klasszikus Hollywood egyik utolsó sztárja, Jack Lemmon volt a producere (akárcsak a Bonnie és Clyde, ez a film is a Warnernél készült). Még az is felmerült, hogy maga Lemmon játssza a főszerepet, amiből bizonyára egy egészen másmilyen film született volna – bizonyos szempontból hatalomátvételként is értelmezhető, hogy az ekkor már szintén szupersztárnak számító Paul Newman a regény alapján magának akarta a szerepet, és meg is kapta.

Az ’50-es évek súlyos method acting drámái (Macska a forró bádogtetőn, Az ifjúság édes madara) után az egyszerre érett és könnyed, már ezelőtt is háromszoros Oscar-jelölt Newman azt csinált, amit akart, ő pedig alkalmazkodott a korszellemhez. A ’60-as évek végétől olyan emblematikus filmekben alakított nagyot, mint a Butch Cassidy és a Sundance kölyök, A nagy balhé, a Roy Bean bíró élete és kora vagy a Buffalo Bill és az indiánok. Nagyrészt Newman értő játékán múlik, hogy a Bilincs és mosoly ennyire szabad, vagány, mégis mély film lett.

Ugyanakkor sokatmondó, hogy mellékszerepben a következő évek, a kezdődő új korszak olyan ikonikus színészei is feltűnnek, mint Dennis Hopper és Harry Dean Stanton.

Előnyben a lázadó kívülállók?
Sorozatunk eddigi darabjain és az IMDb 250-en végigtekintve feltűnően sok a törvénnyel szembekerülő, lázadó karaktert felvonultató film: ide tartozik a Mátrix és A rakparton, de akár a Kínai negyed, A diktátor borbélya, a Batman: Kezdődik! vagy A keresztapa is. Vajon az ilyen hőst automatikusan felpontozza a néző, mert ha lehetne, titokban mind az establishment ellen fordulnánk, és drukkolunk annak, aki ezt meg meri tenni? Vagy csak arról van szó, hogy egy ilyen figura könnyen végigzongorázik az érzelmeinken és garantáltan izgalmas történeteket szül?

Érdekes módon az IMDb 250-es listáján felülreprezentáltak az igazságszolgáltatással, börtönnel és magával az igazsággal kapcsolatos filmek – rögtön az első helyen A remény rabjait találjuk. A Bilincs és mosoly a lista utolsó ötödében szerepel, egyben ez minden idők egyik legkülönösebb hangulatú börtönfilmje: a Délen kényszermunkát végző rabok körében játszódó műben a börtön leggyakrabban nem tűnik szörnyűbbnek egy hosszúra nyúlt osztálykirándulásnál, ahol mindenki végzi a dolgát, a rabok elfogadják a szabályokat, jókat mókáznak egymással, az igazgató jóságos ültetvényesként atyáskodik felettük, a felügyelők pedig nem bántják feleslegesen őket. A környezet furcsa kettősségét az operatőri munka is kiemeli: rengeteg mélységi kompozíciót látunk, bennük az előtér-háttér játékával. A szereplők a térben elszórva, látszólagos szabadságban léteznek, de hol a háttérben a szögesdrótok, hol épp a kép legelső síkjában nyomatékosítják a börtönkörnyezetet. Visszatérő beállítás, hogy az összeláncolt lábak között néz át a kamera, a néző arcába tolva, hogy a sok nevetés ellenére ez bizony egy börtönfilm.

Nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy a Bilincs és mosoly közegét allegorikusan értelmezzük:

a börtön működése, berendezkedése az államénak felel meg, amely tökéletesen rezonált a korszak kiábrándultságával, de aktualizálni sem nehéz. Amíg mindenki betartja a szabályokat, addig a rendszer gondoskodik róluk, a legkisebb kisiklásnál azonban irány a sötétzárka, a különcöknek pedig nincs bocsánat. A főszereplő, Luke érkezésével zavar támad, így a szó szerint arctalan rendszer (a legfontosabb őr végig néma marad és foncsorozott napszemüveget visel) bekeményít, a csoportdinamika felborul, a rabok pedig Luke példáján keresztül egy másfajta hozzáállást, egyben a büntetés-végrehajtás sötét oldalát is megtapasztalják. Egészen hasonló dramaturgiát és mondanivalót figyelhetünk meg a Száll a kakukk fészkére című műben is, amely ekkor még csak regény formájában létezett (1962-ben jelent meg), és amelyben egy elmegyógyintézet ápoltjait lázítja fel egy megváltó kívülálló, McMurphy az ápolók ellen. Ám Ken Kesey műve támadóbb, keményebb darab, míg a Bilincs és mosolyt inkább a lazaság jellemzi.

A Bilincs és mosoly elképesztően vagány, – az angol címre utalva – cool film, amelyben a humor, pontosabban Luke humora folyamatosan zárójelbe teszi a drámát, eltereli a figyelmünket a helyzet valódi súlyáról, így csak fokozatosan szorul össze a gyomrunk, ahogyan a többieket szórakoztató, a veréseket, önkínzást és megaláztatást vállaló Luke mosolya egyre halványabbá válik. A film első felében még olyan jeleneteket is találunk, mint a nyári ruhában autót mosó szőkeségét – vagy a megtestesült férfifantázia csupán délibáb a perzselő napsütésben? Luke az első pillanattól határozottan cselekszik, nem rejtegeti a véleményét, pimaszságával, játékosságával és állhatatosságával a maga képére formálja környezetét. Hamar eléri, hogy a rabok, köztük a helyi bandavezér, a nagydarab és egyszerű Bivaly (George Kennedy) megkedveljék és vezetővé emeljék, azonban nem éri be az ártalmatlan tréfákkal, hanem végigmegy egy olyan úton, amely egy nagyobb jót szolgál:

az evangélista nevet viselő Luke krisztusi karakter, Krisztus példáját követi a filmben.

Luke a fordítsd oda a másik orcádat is elve szerint cselekszik: a „hecc” kedvéért bármit megtesz, ezzel pedig felvállalja, hogy a társai szórakoztatásáért, a szemük felnyitásáért feláldozza magát. Luke egy magasabb szférában mozog, így a társai sokáig nem értik a nézőpontját, de egy idő után a követőivé válnak. Elsőként Bivaly, aki Szent Péterként, kősziklaként támogatja, majd elpusztítása után továbbviszi Luke legendáját. Ők a vagány tréfacsinálót látják benne, mégis hat rájuk, ahogyan Luke él: a film végén egy másfajta, érettebb közösséget hagyunk magára, mint amilyet megismertünk.

Az igazgatóság természetesen nem tud mit kezdeni ezzel a belső szabadsággal, belső ellenállással, ami sok börtönfilmben megjelenik, a Bilincs és mosoly viszont kevésbé nyilvánvaló példákon keresztül, transzcendensebb módon ábrázolja ezt. Itt az a gondolat, hogy Luke-ot nem lehet megtörni, mert nem hatnak rá a büntetés-végrehajtás eszközei, nincs kimondva, így patetikus sem lehet. A fiatal férfit látszólag értelmetlen bűncselekmény (rongálás) miatt ítélik két évre, majd ugyancsak értelmetlen okokból szökik meg újra és újra – tettei a kívülállásából, be nem tagozódásából fakadnak. Őt nem lehet keretek közé szorítani, uniformizálni, szabályok követésére rávenni.

A saját törvényei szerint él és látványosan megcsúfolja a hétköznapi törvényeket, így válik mártírrá.

Luke egyik legjellemzőbb tréfája, amikor ráveszi a társait, hogy a munkával lázadjanak: erőltetett menetben leaszfaltoznak egy útszakaszt, így pedig órákkal hamarabb végeznek, mint az őrök eltervezték. Abból támad a szabályszegés, hogy túlságosan szabálykövetők, egyszersmind merik élvezni a büntetésből kiszabott feladatot. Majdnem ugyanez a fricska nem is olyan távoli példaként egy magyar filmben, A sípoló macskakőben is megjelenik, ahol az építőtábor fiataljai azzal okoznak botrányt, hogy mindenáron dolgozni akarnak. Amikor nincs értelme semminek, teremtsünk értéket az értéktelenségben, fordítsuk a hatalom ellen a saját fegyverét. Nem csoda, hogy egy ilyen görbe tükör után Luke egyre gyanúsabb lesz a börtönőrök és az igazgató szemében, ám az ő célja – jézusi módon – pont ez, az útjának a része a pusztulása is. Vagy talán Luke nem is pusztult el, és az őt ért lövést is túléli? Luke a 37-es rabszámot viseli, a Lukács 1:37 szerint pedig:

„Mert az Istennél semmi sem lehetetlen”

A Bilincs és mosoly számtalan bibliai motívummal erősít rá a Jézus-Luke párhuzamra. Luke kapcsolata az anyjával, a tojás (amiből éppen ötven darab van), a kígyó, a sötétzárka mellett az olyan látványos megoldások is ezt húzzák alá, mint Luke keresztre feszített póza a film egyik leghíresebb jelenete, a tojásevős fogadás (csodatétel?) után vagy a perlekedés az Úrral. Amikor Luke helyzete már tarthatatlanná válik, az utolsó vacsorájánál a társai beleesznek az ételébe, a végső megaláztatásai során pedig megtagadják őt. Ha pedig mindeddig nem jöttünk volna rá az összefüggésekre, a film záróképén Luke kereszt alakban széttépett, majd összeragasztott, mosolygó fényképét látjuk. „Luke mosolya…” – nosztalgiázik Bivaly, miközben fájdalmasan szép montázst kapunk a csibészes, titkokat rejtő, kiismerhetetlen és Luke nem evilágiságát tükröző mosolyokból.

Stuart Rosenberg filmjének nagyszerűsége ugyanakkor az, hogy ez a gazdag bibliai jelentésrendszer csupán fűszer az enélkül is értelmezhető, közérthető történeten. Luke öntörvényű csavargó, aki börtönbe megy, összebarátkozik a rabtársaival, de ott sem találja a helyét, ezért lassanként elpusztul. Az ’50-es években játszódó Bilincs és mosoly így is teljesértékű film lenne, de akár más értelmezési kereteket is mozgósíthat: kiderül ugyanis, hogy Luke háborús veterán. 1967-ben már tartott a vietnámi háború, az ebből fakadó trauma, az ezt övező társadalmi ellenállás és problémacsomag a Hollywoodi Reneszánsz filmjeinek egyik fő ihletforrása lett, az eseményeket pedig legszívesebben allegorikus formában ábrázolták. Luke különcsége magyarázható a saját (második világháborús? koreai?) traumájával, ami persze könnyen vonatkoztatható a Vietnámot megjárt katonák elkallódására, lezüllésére és önpusztítására. Ilyen szempontból pedig a Bilincs és mosoly meg is előzte a korát,

hiszen a hasonló harcias kinyilatkoztatás inkább a ’70-es évek elejére terjedt el.

A Bilincs és mosolyt a maga korában a nézők, a kritikusok és a szakma is elismerte, szép bevételeket hozott és négy Oscar-díjra jelölték. Newman, a forgatókönyv és a zene végül díj nélkül maradt, a Bivalyt játszó, ezen kívül leginkább a Csupasz pisztoly-filmekből ismert George Kennedy viszont mellékszereplőként szobrot kapott. Mostanában valahogy a Hollywoodi Reneszánsz emblematikusabb filmjei és más börtönfilmek mellett méltatlanul kevés szó esik róla, pedig úttörőként ő is ott volt az első sorokban, mai szemmel is lenyűgöző a benne ütköző kőkemény dráma és a derű. Ritka ez a derű és életkedv a nagyrészt szabályos műfaji darabokat, drámákat és vígjátékokat felvonultató IMDb listán. Mélyen megható és felemelő alkotás a Bilincs és mosoly, amihez öröm újra és újra visszanyúlni.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!