Kritika

IMDb 250: McMurphy törvénye: az önmagát felégető energia – Száll a kakukk fészkére

Száll a kakukk fészkére

Az egyik legfélelmetesebb dolog az ép elménk elvesztése, talán még a halálnál is jobban félünk tőle. Éppen ezért foglalkoztat nagyon sok alkotót is őrültség – és az is, ahogy reagál rá a társadalom. A Száll a kakukk fészkére gyakorlatilag az elejétől a végéig egy elmegyógyintézetben játszódik – témája mégsem egyértelműen az őrültség, és nem is a normalitás határa. A pszichiátriai osztály díszletei között inkább a Rend és a Káosz erőinek harcát követhetjük végig.

Az elmegyógyintézetek rejtélyes, félelmetes, különös helyek – nem csoda, hogy rengeteg film játszódik falaik között. Az 1948-as Kígyóverem, a bő ötven évvel későbbi Észvesztő, a Viharsziget és a többi, megszámlálhatatlanul sok jobb és rosszabb alkotás közül azonban toronymagasra kiemelkedik a Száll a kakukk fészkére. Nem csak azért, mert az 5 legfontosabb kategóriában elnyert Oscarjával nem sok másik film vetélkedhet, és nem is azért, mert valami különlegesen újat vagy újszerűen mondó mű lenne. Hanem mert olyan színészi kiteljesedéseket láthatunk benne, amilyenekre ritkán van példa, és mert a történet olyan szereplőket mozgat, akikkel nagyon könnyen tudunk rezonálni.

A történet azonban nem a film készítőinek érdeme. Ken Kesey a hatvanas évek elején lett elismert író ezzel a regényével – teljesen megérdemelten. A nagydarab, bolondokat képzelgő indián szemszögéből elmesélt történet az ő fejéből pattant ki. Veteránkórházban szerzett tapasztalatai, valamint rendkívül változatos és erős írói eszköztára segítettek abban, hogy egészen varázslatos, szövegében is bitang erős regényt tett le az asztalra. Lehet, hogy a drogok is segítették (Kesey a hadsereg drogkísérleteitől kezdve a Grateful Dead együttessel közös elszállásokon át igen keményen benne volt a hatvanas évek LSD-mámorban úszó, és egyéb tudatmódosítószerek hatását is erősen használó hippiéletében), mindenesetre egy

zseniálisan kreatív, nagy hatású mű született.

Ezzel szemben a film – hiába a kritikai és pénzügyi siker, és hiába a 18. helyezés az IMDb-n – közel sem ilyen kreatív, és inkább egy elképesztően magas színvonalú, de sok szempontból unalmasabb munka. (Na, jó, talán a színészek (Jack Nicholson! Brad Dourif! Louise Fletcher! Christopher Lloyd! Danny DeVito! fenomenális játékát leszámítva, amelyek tényleg a mai napig meglibabőröztetik a nézőt.)

Nem csoda, hogy az író sosem vette a fáradtságot, hogy megnézze a regényéből készült filmet. Azzal, hogy a történetet elmesélő nézőpontkarakter, a hegyméretű, magát süketnémának tettető indián partvonalra került a filmváltozatban, értelmezések és lehetőségek egész szövetét hántották le a Száll a kakukk fészkéről.

Will Sampson és Jack Nicholson a Száll a kakukk fészkére című filmben

Először is, egy félig bolond ember nézőpontján át látni a történetet mindig hagy egy kis borzongató bizonytalanságot: mi az igaz és mi a képzelet? Mi az, amit a saját árnyékától is rettegő, a külvilágtól évek óta elszeparált óriástermetű bennszülött rosszul, hibásan lát, és mi az, amit pont ezek miatt pontosabban, tűélesen? A visszaemlékezéseiből nem csak egy ember, hanem egy egész indiántörzs története is kiderül: azaz nem csak egy ember és a rendszer szembenállását mutatja be, hanem egy egész társadalmi réteg próbál ellenállni az uniformizáló, a kilógó szálakat könyörtelenül lenyíró hatalomnak. Mindemellett a személyes szálnak is csak halvány árnyéka maradhat így meg a filmben: az, hogy belülről látjuk egy ember érzelmeit McMurphy iránt, sokkal érthetőbbé teszi, hogyan önti át szó szerint az életerejét a lázadó ír a többi ápoltba, és azt is, hogy a „vérátömlesztés” eredményeként

hogyan lesznek azok egyre erősebbek, míg McMurphynek végül már csak a porhüvelye marad.

Ezek a világ legjobb filmjei?
IMDb top 250 sorozatunkban végigvesszük az IMDb filmes adatbázis legjobbra értékelt darabjait. Célunk a hagyományos filmkritikán túl a recepció- és hatástörténet elemzése, illetve az aktuális szempontok érvényesítése is.

Mindezek nélkül maradt a pőre történet. Amit aztán a filmalkotóknak, elsősorban az íróknak (Lawrence Hauben és Bo Goldman), valamint persze a rendezőnek és persze a színészeknek kellett újra feltölteni tartalommal.

Két dudás egy csárdában

A pszichiátriai osztály szép rendben működik: a gyógyíthatatlan idültek vegetatív állapotban töltik napjaikat, a hevenyek meg kártyázgatnak, és szépen részt vesznek a számukra előírt terápiákon. Nem katonásan kemény a rendszer, de majdnem: a smasszereknek is beillő ápolók „tábornoka” Ratched nővér, aki szigorú tanárnéniként finoman diktatorikus módszerekkel igazgatja a betegeket és a személyzetet.

Amikor azonban új felvétel érkezik az osztályra, emberére akad. McMurphy, a lármás ír eleve azért került bajba, mert nem veszi komolyan a szabályokat. A börtönt és a kényszermunkát azonban inkább lecserélné a sokkal kényelmesebbnek tűnő mentálegészségügyi intézményre. A társadalomba épp úgy nem tud beilleszkedni, mint az osztály többi lakója, de természetesen Ratched nővér rendjét sem tudja elfogadni, így azonnal megkezdődik a küzdelem a főnővér és McMurphy között. A betegek pedig felpezsdülnek, nevetések, hangos kártya- és egyéb partik verik fel az addig csendes osztályt, és a bentlakók tompa, ki-kihagyó agytekervényeit. Azt a vad életörömöt mutatja meg nekik, amelyre a visszahúzódó lelki- és szellemi beteg emberek sosem mertek megélni – és amelyet most a velük egy sorsban osztozó, zabolázhatatlan figura egyre önzetlenebbül oszt meg velük

De vajon mi tesz nekik hosszú távon jobbat?

Az unalom-nyugalom, a tudományos megalapozottságú napirend, a biztonságos, meleg anyakomplexus, amivel Ratched nővér manipulálja őket, vagy a ragadós vidámság, az önmagát felégető energia, amit az extrém életörömben, vad erőszakosságban és látványos önbizalomban fürdő kisstílű bűnöző mutat meg nekik?

Természetesen a kórterem az egész társadalmat képezi le. A hatvanas évek az unalmas, nyárspolgári vegetálás és a botrányos, szabados és szexuálisan túlfűtött hippik és lázadók közti – gyakran nem is csak elméleti – harcról szólt. Ezt pedig ki ne ismerte volna jobban Ken Keseynél? És az is egyértelmű, hogy kinek az oldalán áll: regényében a főnővér konkrétan szadista, és az indián narrátor szinte az emberfeletti gonosz megtestesülésének láttatja őt.

Milos Forman filmváltozatában azonban Ratched nem kifejezetten gonosz. Inkább csak a „rend” oldalát képviseli, épp olyan vak hittel és következetességgel, mint ahogy a fundamentalisták képviselik a saját igazukat. De míg McMurphy jellemfejlődésen megy át, pozitív irányba változik, a főnővér nem változik: csak lelepleződik. Ahogy a mézesmázos, hivataloskodó álarc alól kibukkan a párszor a valódi arca – a szavazásos jelenetben, például –, az csak a tudásunkat bővíti róla. Ő maga nem bővül, nem fejlődik: ő képtelen a fejlődésre, hiszen ő maga a biztonságos, unalmas, kockázatot nem vállaló Rendszer, aminek önmaga fenntartása az egyetlen érdeke.

Menő-e még a macsóság?

Nagyon érdekes belegondolni abba, hogy öt évtizeddel később mennyire tudunk együttérezni egyik vagy másik oldallal, és egyáltalán, mennyire másként állunk a dolgokhoz manapság. Egyrészt a pszichiátriai betegségekkel/állapotokkal kapcsolatban egészen más a közvélemény álláspontja ma, mint akkoriban. Nem csak olyan értelemben, hogy már – nyilván – nem elektrosokkolják az embereket (bár annak is megvannak még ma is a változatai). Hanem hogy ma már a pánikbetegség, a depresszió, a poszttraumás stressz szindróma teljesen „természetes”, olyan értelemben, hogy nem zárják be az embert az ideggyógyintézetbe, ha valamelyikkel küzd. Igaz, hivatalosan itt is „önként” vannak benn kezelésen a páciensek – legalábbis egy jó részük.

A másik, amivel kapcsolatban nagyot változott a világ, az az erőszak, sőt, akár a politikai korrektség témája is. McMurphy olyan macsó, amilyen típusú macsóság manapság már nem menő. Erőszakos lázadó, aki 16 éves lányokkal bújik ágyba, egy domináns manipulátor – egyszóval, ha nem jelentéktelen figura lenne, hanem valami fejes manapság, akkor a metoo-mozgalom és a népharag már rég elsöpörte volna.

És voltaképpen épp ezt „békés”, meglepően modern irányt képviselik az orvosok és Ratched nővér.

Ők azok, akik a szelíd normakövetés jegyében le akarják törni a vérmes McMurphy szarvait. Igen, az eszközeiket nem minden esetben fogadnák el a ma emberei, de a céljuk bizony eléggé ismerősen hangzik ma is: az, hogy az osztály egy „safe place” legyen, mindenféle értelemben.

A film maga egyébként sokkal PC-bb, mint az alapul szolgáló könyv. Hollywood már akkor is finomkodóbb volt, mint az irodalom. A könyvben például egyértelműen prostituáltak a McMurphy által az ápoltak szórakoztatására (gyógyítására?) szerzett „lányok” – és, ahogy említettem, Ratched nővér is sokkal kevésbé gonosz, mint a regényben. A film alapján el lehet képzelni olyan értelmezést, amelyben a főnővér nem más, mint a normalitás védőangyala.

Pedig a 70-es évek Hollywoodja még csak halvány előképe annak, ami felé haladunk manapság.

A lázadás, a forradalom kiveszőben van a világból. Ugyan, mi ellen lázadnánk? Hiszen meg vagyunk győzve róla, hogy a lehető legjobb berendezkedésben élünk. Olyan _hatékony_ és _biztonságos_ minden! A lázadással csak ártanánk magunknak és másoknak is. Persze, lehet, hogy a világ túlsó feléről hozni az uborkát, vagy a mezőgazdaságot és az oktatást leépítve akkumulátor-gyártósorra koncentrálni az emberi erőforrásokat hülyeségnek tűnik, de ez gazdasági törvényszerűség. Így olcsó, így gazdaságos – tehát így a jó, így hoz hasznot mindenkinek, aki részt vesz benne.

Innen nézve a zajos és erőszakos McMurphyk csak zavart hoznak az életünkbe. Persze, egy ideig szórakoztatóak – a lázadók az internet segítségével ma is hamar nagy népszerűségre tesznek szert. De a rendszer aztán őket is bedarálja: talkshow-kba hívják őket beszélgetni, influenszerekké válnak – és mint ilyeneknek, aztán vigyázniuk kell magukra, mert ha nem a kívánalmak szerint viselkednek, bizony hamar ejtik őket a trendeket uraló vállalatok, és persze a tömegek is.

De térjünk vissza a Száll a kakukk fészkére világába!

Ken Kesey eredeti műve annyira nem PC, hogy van benne egy olyan szál – legalábbis értelmezési lehetőség – is, amely a férfiak harcát mutatja be az „elférfiatlanodó”, nők (és női, „finomkodó” értékek) uralta világban. Az ápolónők, a finomkodó orvosok képezik az egyik pólust, míg a brómmal nyugtatózott férfiak a másikat. (A brómot valóban használták a kedélyek csillapítására, nem csak ideggyógyintézetekben – a mellékhatása azonban a libidócsökkenés volt, érthető tehát az ellenállás a McMurphy hatására a férfiasságukra találó ápoltak részéről…)

Ez a harc ugyan a filmnek is fontos eleme, bár azért jócskán finomítva – de bizony, mai szemmel nézve még így sem mentes a szexista felhangoktól a Száll a kakukk fészkére. McMurphyre manapság azt mondanánk, hogy toxikus nárcisztikus személyiség. Mint ahogy egyébként Ratched is toxikus: passzív-agresszív stílusában bizony, hiába beszél halkan és jól artikuláltan, kiütközik a természete.

A különbség az, hogy McMurphy átmegy valamiféle fejlődésen. Ahogy az osztályon játszott szerepének felelősségét egyre jobban átérzi, a végén tudatosan áldozatot hoz. Ez egyébként sokkal burkoltabban történik, mint a könyvben, hiszen ott a külső narrátor konkrétan elmondja ezt. Az, hogy mégis egyértelmű ez a fejlődés, Jack Nicholsonnak köszönhető.

Drogsarkallta kreativitás vs. magas szintű „iparosmunka”?

Amilyen extrémen, kreatív eszközökkel írta meg Ken Kesey a könyvét, annyira unalmasan – de aprólékosan és a lehetőségeket maximálisan kihasználva – készített el filmjét Milos Forman. A rendezőnek inkább a világlátása jellegzetes, mint erős rendezői jegyei, a társadalom és az abból kilógó egyén viszonya, az elnyomás természetrajza sokat vizsgált témái közé tartozik. A csehszlovák kommunizmus elől Amerikába emigráló filmes pályájának ívébe nagyszerűen beleillik a Száll a kakukk fészkére, hiszen a kommunizmus elnyomása és az elmegyógyintézet rendjének diktatórikus vonásai egyértelműen párhuzamba állíthatók. Az operatőrök munkája szintén Oscar-jelölést kapott, de már csak azért sem lehet különlegesnek mondani a képi világot, mert a rendezővel való összekülönbözés miatt Haskell Wexler félidőben otthagyta a forgatást, és Bill Butler vette át a helyét. A jelölés ugyan jogos, a zárt térből, az – akkor még valóban elmegyógyintézetként működő – helyszínből kihozták a legtöbbet, de nem miattuk emlékezetes a Száll a kakukk fészkére.

Hanem Jack Nicholson miatt. Ő már akkor befutott színész volt, az 1969-es Szelíd motorosok óta mindenki tudta, ki ő, és mire képes. És azóta is, rengeteg jó (meg sok kevésbé jó) szerepe volt, mind a mai napig – de tény, hogy McMurphyként egyszerűen emberfeletti, amit nyújt. Minden egyes szemvillanásában, szemöldökemelésében benne van a fejjel a falnak rohanó, kisstílű, élvhajhász, a mának élő, senkivel és semmivel nem tervező figura, aki aztán valahogy mégis a páciensek lázadásának élére keveredik, és mégis felvállalja az ezzel járó terheket.

De a mellékszerepekben is sziporkázó alakításokat láthatunk.

A színészválogatás során azon igyekeztek, hogy McMurphy valamilyen húzónév legyen (eredetileg a megfilmesítési jogokat megvásárló Kirk Douglas magának szánta, de aztán kiöregedett), és több lehetséges jelölt után esett a választás Jack Nicholsonra, aki akkoriban, felkapott színészként a forgatásra szánt kétmilliós keret nagy részét el is vitte, de a koncepció az volt, hogy a többi szerepet ismeretlenebb (és nyilván – olcsóbb) nevek kapják. Ratched nővérnek egyébként többek között felkérték Jane Fondát, Anne Bancroftot, Ellen Burstynt és Faye Dunawayt is, de visszautasították – az egyik ok az lehetett, hogy akkoriban elég merész dolog volt a „főgonosz” női főszereplő. Végül Louise Fletcher kapta meg a munkát, és neki egyértelműen ez lett legsikeresebb szerepe. Oscart, Baftát, Golden Globe-ot kapott érte – nem véletlenül. Bár, mint fentebb már írtam, egészen más karakter, mint a könyvbeli főnővér, de amit kihoz belőle, az méltó párja Nicholson McMurphyjének.

A kisebb mellékszerepekben is brillíroznak a színészek. Brad Dourif ugyan nem váltotta díjra legjobb férfi mellékszereplő kategóriában Oscar-jelölését a dadogós, nőktől rettegő Billy Bibbit megformálásáért, de az az átváltozás, amit a lánnyal töltött éjszaka után láthatunk rajta, aztán az azonnali visszaváltozás a főnővér terrorjának hatására örökre bevésődik a nézőbe. Igazságtalan lenne kihagyni a felsorolásból Danny DeVitot, Christopher Lloydot, Will Sampsont vagy Scatman Crotherst – de valahol határt kell szabni, a lényeg, hogy fantasztikus alakításokat nyújt mindenki, legyen szó akár a félőrült ápoltakról, akár az orvosokról vagy ápolókról.

Ebben egyébként nyilván hatalmas szerepe van Milos Formannak.

A rendező ugyan Nicholsonnal összekülönbözött a forgatás elején, de a munkamódszere az volt, hogy forgó kamerákkal hagyta váratlan helyzetekbe csöppeni a színészeit, hagyta improvizálni őket – és szokatlan eszközeivel tényleg sikerült kihoznia a színészekből a maximumot. Ez a módszer egyébként a rendező védjegyének is tekinthető: ha ezt a vonását nézzük, akkor bizony mondható, hogy rajta hagyta a védjegyét – még ha ez külső szemlélő számára nem is feltétlenül egyértelmű.

Neki egyébként nem ez volt az első Amerikában forgatott filmje (hanem az Elszakadás), de ez volt az, ami meghozta a sikert számára. Az Oscar-díj után sorban olyan filmeket forgatott le, mint a Hair, a Ragtime vagy az Amadeus – egyszóval, ezzel a filmmel belépett a felkapott és sikeres rendezők közé.

A Száll a kakukk fészkére a könyvváltozat váratlan és kirobbanó sikere után természetesen filmként is elképesztő eredményeket hozott. Pénzügyileg nagyot kaszált, és persze szakmai szinten is: kilenc Oscar-jelöléséből ötöt kapott meg, éppen a fő kategóriákban – ezt addig egyetlen filmnek, az Ez történt egy éjszakának sikerült, és azóta sem sokan büszkélkedhetnek ilyen eredménnyel. Hatása kétségkívül nagy: sokaknak Jack Nicholson arcával forrt egybe a Száll a kakukk fészkére, míg mások Milos Forman legjobbjának tartják. Mint kétségkívül nagy hatású és kiváló darabnak, mindenképpen helye van a világ filmjeinek krémjét adó 250-es IMDb-s listában, de hogy a legelső 20 között legyen (jelenleg 18.), az talán túlzás. Hiszen ha ilyen magasra értékelik, akkor az alapjául szolgáló könyv még feljebbi polcon kéne legyen… Keseynek igaza volt – abban talán nem, hogy nem nézte meg, de abban mindenképp, hogy azt gondolta, a történet változtatásaival, a narrátor nézőpontjának kiküszöbölésével sok pótolhatatlan érték veszett el az eredetiből.

Pásztor Balázs

Pásztor Balázs újságíró, szerkesztő, tanár, édesapa. A kamera túloldalán is előfordul – ismeretterjesztő és dokumentumfilmek készítésébe kóstolt bele. Az okos és többrétegű filmeket kedveli, de a humor is fontos számára – a filmekben és az életben is.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com