Kritika

Kis álmok, nagy dalok, hatalmas szív – In the Heights: New York peremén

2021 a musical éve, az In the Heights: New York peremén pedig a nyár filmje: a latin-amerikai közösségben játszódó endorfinbomba a mozik legjobb fegyverévé válhat a nézők visszacsalogatására. 

Míg a Warner Bros. tavaly Christopher Nolan Tenetjét szánta a hosszú nagyvászon-megvonástól sújtott világ mozikba visszatérős filmjének, idén a stúdió másik nagyszabású alkotása lehet a nyár nagy dobása. Lin-Manuel Miranda Broadway-történelmet író musicalje, a Hamilton színházi felvétele a tavalyi Disney+-os bemutatójával vált 2020 egyik meghatározó filmélményévé – még szerkesztőségünk éves toplistájának első helyét is megszerezte –, Miranda első sikerdarabja, az In the Heights pedig hagyományos filmadaptációként debütált párhuzamosan az amerikai mozikban és az HBO Max streamingszolgáltatón június 11-én. A New York – vagy ahogy a szereplők hívják, Nueva York – spanyolajkú Washington Heights nevű negyedében játszódó film

szerelmeslevél a latin-amerikai bevándorlókhoz, egyben az elmúlt évek legjobb filmmusicalje.

A Puerto Ricó-i bevándorlók gyermekeként Washington Heightsban felnövő Lin-Manuel Miranda tinédzserként látta az AIDS-krízisről szóló Rentet, ami rádöbbentette arra, hogy a zenés színház napjaink világára, marginális csoportjaira és társadalmi problémáira is reflektálhat. Egyetemistaként kezdett el dolgozni az Egyesült Államokban élő latino közösség által inspirált In the Heightson, ami végül 2008-ban jutott el a Broadway színpadáig, ahol nagy sikert aratott és be is zsebelt négy Tony-díjat, köztük a legjobb musicalnek járót. A huszonéves Miranda a latin zenét és a hiphopot vegyítő musicaljével megkezdte a meglehetősen fehér és elitista Broadway vérfrissítését, majd a csaknem egy évtizeddel később bemutatott, az alapító atyák történetét afroamerikai és latin-amerikai színészekkel újramesélő Hamiltonnal forradalmasította az amerikai színházat. 

A Hamilton évtizedek óta nem látott szenzáció lett, emiatt az In the Heights kissé eltörpült Miranda életművében, ám elég valószínű, hogy az előbbi sikere nélkül az utóbbiból sosem készülhetett volna filmadaptáció. Az In the Heights filmes jogait először a Universal vette meg 2008-ban, de mivel egyszerre akartak A-listás sztárokat (például Jennifer Lopezt) megnyerni és kevés pénzt költeni, nem tudták tető alá hozni a projektet. A Hamilton bemutatója után a The Weinstein Company csapott le a lehetőségre, de Harvey Weinstein bukása ismét megálljt parancsolt a projektnek. Végül a Warner Bros. stúdiónál landoltak a jogok, bár a megpróbáltatások itt még nem értek véget, hiszen a 2019-ben forgatott filmet eredetileg tavaly nyáron mutatták volna be, ha nem írja újra a mozis naptárat a világjárvány. Hosszú és bonyodalmas út után végre eljutott a nézőkhöz a produkció, ami 

egy új korszak nyitányának is tekinthető.

Az In the Heights ugyanis csak a kezdet, hiszen az év második felében gyakorlatilag el fognak árasztani minket a musicalek: a Cannes-i filmfesztiválon debütál az Leos Carax által rendezett Annette, ősszel jön a Broadway-sikerből adaptált Dear Evan Hansen, karácsonykor Steven Spielberg West Side Story-ja, valamint még idén érkezik a Netflixre Miranda első a filmrendezése, Tick, Tick… Boom is. A hatvanas évek óta nem követték ilyen tempóban egymást a musicalpremierek, és a műfaj reneszánszának tökéletes nyitófilmje az In the Heights, ami egyszerre gyönyörű tisztelgés a klasszikus stúdiómusicalek előtt, miközben témájával és szereplőgárdájával reprezentációs mérföldkőnek számít Hollywoodban. 

A színpadon nagy sikert arató musicalek filmre adaptálása veszélyes játék, ami adott esetben valóságos szörnyszülöttet eredményezhet (lásd: Macskák). Olykor a levetkőzhetetlen színpadiasság, máskor éppen a hihetőséghez való ragaszkodás öli meg az egészet. A forgatókönyvet a darab társírója, Quiara Alegría Hudes jegyzi, a rendezői székbe pedig  Jon M. Chu ült, aki előző nagyjátékfilmjével, a rekordbevételt hozó Kőgazdag ázsiaiakkal bizonyította, hogy nem fél az érzelmektől, az élénk színektől és a nagyszabású díszletektől. Ezekhez az elemekhez csapott még hozzá egy hatalmas tánckart, olyan elképesztően grandiózus zenés jeleneteket hozva létre operatőrével, Alice Brooksszal, amihez hasonlót tényleg a klasszikus hollywoodi filmekben láttunk utoljára (a Kaliforniai álom nyitójelenetét leszámítva). 

Chu nem próbálja eltitkolni, hogy musicalt látunk és nem áldozza be a szentimentalizmust a realizmus oltárán.

Van itt negyedik fal megtörése, gravitáció törvényeinek felrúgása, képzelet szürreális kivetülése és olyan több száz statisztát mozgató koreográfiák, melyek láttán a filmmusical műfaját kvázi megteremtő rendező-koreográfus Busby Berkeley is elégedetten bólogathatna. A zenei műfajokat játékosan vegyítő dalokban a Hamilton rajongói rá fognak ismerni Miranda szerzői kézjegyeire, de az In the Heights hangzása jóval közelebb áll a hagyományos musicalekhez, mint Miranda későbbi szerzeménye. 

Zeneileg ugyan kevésbé emlékezetes és formabontó mondjuk nem is fair összemérni egy párját ritkító mesterművel –, de így is akadnak benne szép számmal fülbemászó kórusdalok és libabőrt kiváltó szólók. Az In the Heights színpompás világa a pár percenkénti éneklés és a látványos tömegjelenetek ellenére sem érződik giccsesnek vagy művinek, mert 

bár a tálalás meseszerű, a karakterek nagyon is valóságosak.

Sueñito avagy kis álom: ez az In the Heights fő motívuma, mind a történetben, mind a zenében. Főszereplőnk és narrátorunk, az emigráció élményét már a különleges nevével magában hordozó Usnavi (Anthony Ramos) azzal kezdi a Washington Heightsról szóló sztoriját, hogy ebben a negyedben nincs olyan ember, akinek ne lenne egy kis álma. Az ő sueñitója a Dominikai Köztársaságba való visszaköltözés, ahonnan gyerekként érkezett az Egyesült Államokba; míg mások borostyán ligás egyetemen szerzett diplomáról, egy jobb környéken indított divattervezői karrierről, sikeres vállalkozás létrehozásáról, vagy éppen a lakhatási válság megoldásáról álmodnak.

Megannyi vágy, melyekben az a közös, hogy a negyed lakói számára sokkal elérhetetlenebbek, mint egy középosztálybeli fehér állampolgár esetében: az alacsony bér, a családi vagyon és az oktatás hiánya, valamint a rendszerszintű rasszizmus minimum jelentősen megnehezítik, de sok esetben teljesen ellehetetlenítik a dédelgetett tervek megvalósítását. Az In the Heights

társadalmi tabló New York egy olyan negyedéről, amivel szinte soha nem találkozunk az amerikai történetekben.

Miközben az afroamerikai és ázsiai alkotók és történetek egyre látványosabban kezdenek utat törni maguknak (elég csak megnézni az elmúlt két év Oscar-szezonját), a latinók továbbra is elenyésző számban képviseltetik magukat a kamera előtt és mögött. A zenés színház esetében sem jobb a helyzet: az In the Heights előtt az egyetlen jelentős latin-amerikai közösségben játszódó musical a West Side Story volt, ami ugyan finoman kritizálja a bevándorlókat ért megkülönböztetést az America című dalban, mégis az erőszakos bandaháborúkat helyezi a középpontba. 

Az In the Heightsban megismert közösség életét nem bandaháborúk, de még csak nem is konkrét ellenségek nehezítik meg, hanem maga a rendszer. Ám Miranda meséje ettől még nem válik nyomasztó drámává, épp ellenkezőleg: mintha Spike Lee Szemet szemértjét Disney-köntösbe bújtatták volna. Bár ez sértésnek hangzik, valójában pont ettől működik igazán jól: egyszerre taglalja a bevándorlók és gyermekeik örök küzdelmét a kettős identitással és a mindenhonnan kilógással, miközben egy életigenlő és romantikus, az összetartásukat és a kultúrájukat ünneplő mesével kedveskedik nekik. 

Szerencse, hogy a Universal A-listás színészgárdás terve sosem valósult meg,

ugyanis a közeg hitelességének megteremtésében sokat segít, hogy filmsztárok nélküli a szereplőgárda. A Hamiltonból ismert Anthony Ramos imádnivalóan karizmatikus a színpadon eredetileg Miranda által megformált főhős szerepében, de a többi castingdöntés is telitalálat. Ráadásul – és ez sajnos nem evidencia a filmmusicalek esetében – mindenki kiváló énektudással rendelkezik! Mindemellett meglepő élmény ennyi latino színészt látni egy hollywoodi stúdiófilmben – elég nagy utat járt be az álomgyár a West Side Story barnára mázolt Natalie Woodja óta.

Ahogy nemrég a Minari, úgy most az In the Heights is megmutatja, hogy az amerikai álom egész mást jelent a nem fehér bevándorlóknak. Ezt a vágyakozást és küzdelmet nem degradálja a musical műfaja, éppen ellenkezőleg: még átélhetőbbé, még katartikusabbá teszi azt. Gyönyörködteti a szemet és a fület is, miközben jóval többet nyújt egyszerű eszképizmusnál. 

Rácz Viktória

Rácz Viktória a Zsigmond Király Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett 2017-ben és az ELTE filmtudomány mesterszakán diplomázott 2019-ben. Több portálra és nyomtatott újságba is ír kritikákat, elemzéseket. A Filmtekercs.hu szerkesztőcsapatának tagja.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés