A Hold árnyékában című tudományos-fantasztikus thrillerben egy rejtélyes gyilkos szedi áldozatait Philadelphiában – minden kilencedik évben visszatér, hogy újra lecsapjon. Thomas Lockhart nyomozó a megmagyarázhatatlan halálesetek megszállottja lesz, arra azonban nem készülhetett fel, hogy az ellenfele nem egy hétköznapi ember, hanem egy időutazó.
Ha egy történetben előkerül az időutazás, a motívum szinte kötelezően magával hoz egy állandó témát is: az ember és a végzet kapcsolatát. Hiszen a legritkább esetben utazik az időben valaki csupán a szórakozás kedvéért, általában meg akarja változtatni a múltját vagy megakadályozni a jövőjét. Ez történik a Vissza a jövőbe Marty McFlyával (még ha nagyon csavarosan is) és ez történik a Terminátorban is. Az ember mindig küzdelemben áll a kérlelhetetlen idővel. Ez A Hold árnyékában (In the Shadow of the Moon) című filmben sincs másként, de a Netflix színeiben alkotó Jim Mickle azért csavar egy nagyot a képleten.
Attól függetlenül, hogy az adott alkotás miként viszonyul az időutazás szabályaihoz és paradoxonjaihoz, általában az utazót követjük nyomon, az ő szemszögéből látjuk az eseményeket és a tette következményeit. A Hold árnyékában azonban nem egy McFly-t vagy egy Sarah Connort emelt főszereplővé, hanem valakit, aki látszólag teljesen kívül áll az időutazós mizérián. Nem a cselekvőt és nem az áldozatát, hanem egy nyomozót, aki értelmet próbál keresni az egyszerű ember lineáris szemszögéből értelmetlennek ható eseményekben.
A Hold árnyékában elsősorban krimiként működik.
Adott egy hétköznapi rendőr, Thomas Lockhart (Boyd Holbrook), aki arról álmodik, hogy nyomozó lesz. Épp 1988-ban, amikor Philadelphiában rejtélyes gyilkosságok történnek: három, egymással semmilyen kapcsolatban nem álló ember ugyanabban a pillanatban hal meg, mert cseppfolyósodik az agyuk. Lockhart nyomozni kezd – bár valóban nyomozó sógora ezt megtiltja neki –, és meg is találja a gyilkost.
A gyilkosságok azonban kilenc év múlva újra megismétlődnek, majd újabb kilenc év múlva is, és így tovább. Lockhart a megmagyarázhatatlan gyilkos megszállottja lesz, így az élete szép lassan felőrlődik, és az egyetlen megváltás számára az marad, ha egyszer és mindenkorra kiiktatja a jövőből jött merénylőt.
Az, hogy időutazással lesz dolgunk, elég hamar nyilvánvalóvá válik, hiszen az első képkockák 2024-ben játszódnak, és innen lépünk vissza 1988-ig. Ez persze sokáig látszólag jelentés nélküli, hiszen olyan ember szemszögét kapjuk, mint Lockhart, aki évtizedekre van a lángokban álló jövőtől. Nem értjük, mi fog történni, csupán annyival szembesülünk, hogy valaki a jövőből jött és a jelenben öl embereket.
A film első félórája a krimi és a thriller határán egyensúlyoz. A hátborzongató halálok képei és az ezt követő nyomozás igazán elsőrangú.
A feszült légkör, az események pattogó üteme olyan, mint más filmek fináléja: pörög, rohan és feltölt adrenalinnal. Aztán a sci-fi elemek is elkezdenek szép lassan beszivárogni a filmbe, amitől a cselekmény lelassul, a végére pedig az izgalom a személyes drámáknak adja át a helyét. A Hold árnyékában olyan, mintha a belső ideje megfordult volna: az akciódús kezdés a végére lelassul, a film grandiózusból kicsi lesz. Fordítva, mint ahogy azt a legtöbb alkotástól várjuk.
Sajnos a film addig működik igazán, amíg krimi marad. Amikor az elején Lockhart megkezdi a nyomozást, és értelemszerűen semmit sem tudunk még, a forgatókönyv okosan és logikusan vezet minket az újabb nyomokhoz és rejtélyekhez. A titkok izgalmasak maradnak. Kicsoda a jövőből jött nő, mi a motivációja? Mi kötheti össze az áldozatokat? És persze a legfontosabb kérdés az időutazás tekintetében: ki fogja megakadályozni és ki előidézni a látott jövőt?
A rendőr és a gyilkos kapcsolata az igazán egyedi a filmben. Mindig egy estére találkoznak csak, a legkülönbözőbb alkalmakkor, életük különálló pontjain – egymással szemben haladnak az időben. Csak Az időutazó feleségével ellentétben őket nem az időn is átívelő szeretet hozza össze újra és újra, hanem Lockhart feloldozásra szoruló megszállottsága.
Így a legjobb részek az 1988-ban és az 1997-ben játszódó események: amíg Lockhart rendőrként igyekszik az ügy végére járni. Ezekre a történésekre elég időt is szán a film, ahogy azonban elérünk 2006-ba, a cselekményt maga alá temetik a gyorsan elhadarandó magyarázatok.
Ahogy Lockhart előtt is kristályosodni kezd, hogy időutazóval van dolga, úgy kezdi el a film is magyarázgatni, hogy vajon mi az, amit látunk.
Úgy tesz, mintha science fiction lenne (tekintve az időutazás tényét vagy a gyilkos fegyvert), annak viszont felületes. Nemcsak azért, mert az időutazás tematikájához nem ad hozzá semmi újat, hanem azért, mert jószerivel nem is foglalkozik vele. A Hold árnyékában világában az időutazás a Hold kilencéves fázisához van kötve, de tudományos (vagy annak ható) magyarázatot a működésére nem kapunk. Az ebből eredő csavarok pedig előre sejthetőek, ha láttunk már hasonló filmeket. Arról nem is beszélve, hogy Jim Mickle rendező nem tudja eldönteni, megváltoztathatónak vagy öröknek tekinti az időt – kicsit ennek, kicsit annak.
De nem csupán a sci-fi oldal támadható, hanem az utolsó drámai harmad is. A 2006-os ciklustól kezdve egy olyan Lockhart tanúi leszünk, akit lelkileg felemésztettek a rejtélyes bűnesetek. Egy ilyen figura erős színészi jelenléttel egyenesen ragyoghatna, a Narcosból ismerős Boyd Holbrooknak viszont nehezen hihető el a zakkant férfi szerepe. Többnyire azért kell elfogadnunk, hogy megszállott, mert mások ezt mondják rá.
Így a film sajnos megszenvedi egy markáns, karizmatikus szereplő hiányát.
És ez a hiányérzet a többi karakter esetében is fennáll. Sem Lockhart társa, sem a mogorva sógor, sem a gyilkos nem elég érdekes vagy összetett ahhoz, hogy megragadja a figyelmünk. Ezen persze nem segít az sem, hogy a legtöbb figura a krimik kliséiből van felépítve (kezdve a személyes tragédiát elszenvedő rendőr főszereplőtől), így kiemelkedő színészi teljesítmény lenne őket élettel megtölteni.
A cselekmény lassulásával a párbeszédek is egyre esetlenebbek lesznek. Részben azért, mert a gyengén muzsikáló karakterdráma miatt nem működnek, részben pedig azért, mert egyre több magyarázkodást hallgatunk azért, hogy megágyazzanak a film végi csavarnak.
Viszont minden hibája ellenére az a legmeglepőbb a filmben, hogy a vége jórészt valahogyan mégis működik.
Ahogy beszűkül a világ és csak Lockhart fájdalmára koncentrálunk, a befejezés is egy hányattatott emberi élet kulcsává érik. Jim Mickle beemeli a történetbe az időutazással együtt járó, szinte mindig működő ember-végzet dilemmát. S ezzel kiderül, hogy A Hold árnyékában talán nem csatlakozik a science fiction klasszikusaihoz, és talán karakterdrámából is láttunk már nála sokkal jobbakat, de legalább egy átélhető megoldást fel tud mutatni. Ez pedig a hullámzó teljesítményű Netflix esetében már nem kis dicséret, ahogy az sem, hogy Jim Mickle tudományos-fantasztikus thrillere a szolgáltató azon alkotásaihoz tartozik, amelyek látványban a mozifilmek minőségét nyújtják.
