Kritika

Zöldségből is megárt a sok – A magas fűben

Kevés félelmetesebb dolog van annál, mint eltévedni az ismeretlenben, például egy kétméteres magasságú, kiterjedt fűtengerben. Vincenzo Natali A magas fűben (In the Tall Grass) című horrorja azonban még úgy sem képes alátámasztani ezt az állítást, hogy az irodalmi alapját részben Stephen King szolgáltatta.

Az Az anyagi és kritikai sikerét a Netflix néhány éven belül immáron a harmadik Stephen King adaptációval igyekszik meglovagolni. A Mike Flanagan (Hush, Oculus) rendezte Gerald’s Game egy ágyhoz kötözött feleség, a Zak Hilditch (These Final Hours) nevéhez fűződő 1922 pedig egy aragyilkos farmer kálváriáját mesélte el. A sormintát A magas fűben több téren is követi. A horrorfilm cselekménye újfent szűkre szabott, így törvényszerűen olcsó költségvetésű környezetben játszódik, és megint csak egy zsánerfilmes tehetség forgatta. Vincenzo Natali pedig első látásra tökéletes választásnak tűnhetett a projekthez, hiszen pályakezdő kultfilmjéhez szorosan kötődött a bezártság motívuma: a Kockában hat idegenre várt a feladat, hogy kijussanak egy tér és idő dimenzióit is összekavaró, labirintusszerű börtönből.

A magas fűben hasonló alapszituációra épül, ám a futurisztikus környezetet most egy kétméteres átlagmagasságú, kansasi fűtenger váltotta fel. Ebben a zöld börtönben téved el két család három-három tagja: apa, anya és a gyermeke, illetve egy testvérpár, akit egyikük udvarlója is követ. Az igazi sokkot azonban mégsem az jelenti számukra, hogy a lánytestvér (Laysla De Oliveira) terhes és kedvesével (Harrison Gilbertson) együtt maga is bizonytalan a gyerekvállalással kapcsolatban, hanem az, hogy a fűtenger egy tudattal rendelkező, a tér és idő dimenzióit is meggörbíteni képes gonosz(?) entitás.

A magas fűben döbbenetesen erős high concepttel rendelkezik, mégsem tud kitűnni a kortárs horrormezőnyből, amit elsősorban éppen az eredményez, hogy

Vincenzo Natali túlságosan is ragaszkodik az aktuális trendekhez.

A rendező az időhurok népszerű motívumát (A holnap határa, Boldog halálnapot!) igyekszik összepárosítani napjaink presztízshorrorjainak (Örökség, A boszorkány, It Comes at Night) elsőszámú témájával, a család felbomlásától való félelemmel. Próbálkozásai azonban cseppet sem tűnnek eredetinek, sokkal inkább elcsépeltnek és sekélyesnek.

Mert hányszor láttuk már, hogy egy rendező az időhurok jelenségét a bűnös vágyaival szembenézni képtelen ember alakjával kapcsolja össze? Hogy a hősök próbálkoznak és próbálkoznak kijutni a csapdahelyzetből, ám amíg nem képesek jobb emberekké válni, addig esélyük sincs rá. Vincenzo Natali részben erre a cselekményszálra építi a filmjét, és mitológiai párhuzamokkal igyekszik is árnyalni.

A szerelme megmentésére vállalkozó udvarló modern kori Thészeuszként veti bele magát a zöld labirintusba, csak aranyfonal helyett a fűszálak csomózásával jelöli meg útját.

E rendezői elképzelés azonban nem vonul végig az egész filmen, csak a karakter iránti szimpátia elnyerésére elegendő. Másrészről pedig a szereplők menekülésre tett kísérletei Sziszüphosz sorsára is emlékeztetnek, amennyiben pokoljárásuk során újra és újra ugyanazokat a köröket járják le, és minduntalan visszatérnek a fűtenger közepén álló, misztikus kőhöz. A sziszüphoszi munka mint földöntúli büntetés párhuzamát azonban sokkal kiforrottabban dolgozta fel a brit Christopher Smith ritkán emlegetett horrorja, a Háromszög. Így végül az időhurkos cselekményszál csak közhelyszerű tanulságra fut ki: a változásra való hajlandóságot, az áldozathozatalt ünnepli.

A saját tagjai ellen forduló család motívuma, a bizalmatlanság légköre ugyancsak több sebből vérzik. Komoly probléma például, hogy egyik szereplő sem rendelkezik komplex személyiséggel, egytől egyig típusfigurák. Így A magas fűbennek eleve esélye sincs az Örökség vagy éppen A Babadook ligájában játszani. De az egydimenziós karakterek is vagy ismerősek más filmekből, vagy egyszerűen érdektelenek. Nem egyszer éppen a Stephen King univerzum köszön vissza: lehetetlennek tartom, hogy a családja ellen forduló, őrült apa (Patrick Wilson) figurájáról ne jusson eszébe valakinek a Ragyogás. (Azt viszont meg kell hagyni, hogy a fűtenger mellett parkoltatni a Christine gonosz autóját szép húzás.)

A legérdekesebb szereplő talán a szerelemféltésre vetemedő báty (Avery Whitted) lehetne, ám Vincenzo Natali cseppet sem bátran, és meglehetősen elnagyoltan dolgozza fel a fiútestvér bizarr érzéseit.

A magam részéről pedig azért hiányolom rettenetesen az elfojtásokkal és öröklött traumákkal teli családi viszonyok kreatív feldolgozását, mert az eredeti kisregény keletkezésének legizgalmasabb aspektusa is az, hogy két családtag együttműködéséből született: apa (Stephen King) és fia (Joe Hill) közösen írták. Az efféle párhuzamoknak azonban teljesen híján van A magas fűben.

Vincenzo Natali filmje azonban nemcsak mondanivaló, hanem hátborzongatás terén is megbukik. A magas fűben nem képes zsigeri horrorélményt kínálni. Pedig Natali egészen meredek dolgokra is vállalkozik: kameráját hol egy terhes nő rothadó tetemére, hol egy saját felesége fejét gyermeke szeme láttára szétroppantó férjre irányítja. De a film megtekintése közben csak tudtam, hogy most felkavarónak szánt képsorokat látok, nem pedig éreztem. A horrorfilmes hatás működésképtelenségét pedig annak a számlájára írom, hogy egy részről a sablonos figurák többségével eleve nehéz azonosulni, másrészről pedig Natali túlságosan tempósra vette a cselekményt, alig jutott ideje az érdemi atmoszférateremtésre.

Pedig a labirintusként működő magas fű egy emlékezetes helyszín, és amíg Natali az eltévedés, a kiúttalanság hideglelős érzését közvetíti, addig jó úton jár. A mindent uraló zöld szín csakhamar fojtogatóvá válik.

Ám a rendező idővel vált, és azt is tükrözni próbálja, hogy a fűtenger egy gonosz, természetfeletti ökoszisztéma.

Koncepciójában pedig még érzek is némi kreativitást (például amikor nagytotálban látjuk a kansasi dzsungel szívverését), de Natali látványtervezési megoldásait egyszerűen elidegenítőnek találom. A fűtengert nem egyszer bárdolatlan számítógépes effektusok keltik életre, de a művészinek szánt szuperközelik tömkelege (például egy fűszál végén ringatózó vízcseppről) is csak kizökkent a félelmetesnek szánt miliőből. Arról nem is beszélve, hogy a lüktető zöld környezet azért egy idő után unalmassá válik.

Összességében tehát A magas fűben csak a King-adaptációk középszerű vonulatát tudja erősíteni. Személy szerint azonban nem ez fáj igazán, hanem hogy a született tehetségnek kikiáltott Vincenzo Natali éppúgy nem találja a helyét a horror kortárs mezőnyében, ahogy jobb sorsra érdemes szereplői a fűtengerben.

Kiss Tamás

Kiss Tamás a Filmtekercs szerkesztője. Gimnáziumi tanárként mozgóképkultúra és médiaismeret, illetve történelem tárgyakat oktat. Rajong a western, a horror és a gettófilm műfajáért, valamint Brian De Palma és Sidney Lumet munkásságáért.