Van aki mesterművet kiállt, van aki hiába keresi egykori ikonját Alejandro González Iñárritu legújabb filmjében, A visszatérőben. Egy biztos, senkit sem hagy hidegen, amit lát. Molnár Kata Orsolya pro, Sergő András kontra.
Sergő András: Kérem vissza a régi Inarritut!
Saját marketingje nyírta ki A visszatérőt. Az Oscar-díjas Iñárritu rendezte DiCaprio egyszemélyes pantomim előadását, aki mindenképpen jobb színész, mint egy medve. Sőt, mint bármelyik medve. Hiába hozott el minden eddiginél nagyobb elismerést a tavalyi Birdman, a mexikói zseni továbbra sem eredeti önmaga. Jó film A visszatérő, de nem Iñárritunak való.
Kezdjük ott, hogy mint sok filmessel, Iñárrituval is meg van késve kicsit az Akadémia, hiszen nem akkor értékeli tevékenységét, amikor az igazán aktuális lenne. Egészen biztos, hogy nem lenne ő most az, aki, ha nem csinálta volna meg azon filmjeit, melyek egymásba fonódó történeteikkel valami egészen különös filmélményt adtak. Sokak szerint nem a Birdman a legjobb filmje, mint ahogy Scorsesének sem A tégla Vagy DiCapriónak sem a… Mindenesetre az a fajta fixáció, hogy ő a srác, aki valaha korábban készített jó filmeket, megmaradt a döntnökök fejében. És ez önmagában jó.
Mindenesetre A visszatérő nehezen tud jobb lenni egy olyan műfaji filmnél, amely műfajban alkotója nem volt járatos sosem. A westernt jobban bíró Tarantino bicskája is beletört idén azokba az elvárásokba, amiket a rajongók és a kritikusok vele szemben állítottak.
Saját marketingje nyírta ki A visszatérőt. Megtudtuk ugyanis már lassan egy éve, hogy ha mással nem, hát ezzel most már tényleg Oscar-díjas lesz DiCaprio, nem is kérdés hát, hogy mindenki úgy ül le a film elé, hogy most megnézzük, tényleg megéri-e ez az alakítás a szobrot. A kritikus sincs könnyű helyzetben, mert egy csomó szempár szegeződik rá, és kérdezi: megéri-e, most mondd meg! Pedig hát egyáltalán ki tudna összehasonlítani almát körtével, arról nem is beszélve, mit tesz a filmélménnyel, ha végig a nagyszakállú DiCaprio tekintetét kell vizsgálni, hogy kiismerjük a kiismerhetetlent. Aztán megtudtuk azt is, hogy a Leo alakította Hugh Glass erősebb egy medvénél, vagy legalábbis élesebb a kése. Minden más elhalványul, a prekoncepciók szerint nem fontos, hogy milyen műfaji elemek vannak, hogy mi az erkölcsi igazsága a filmnek, vagy hogy egyáltalán mi történik még a vásznon a medvén és a srác idegrángásain túl.
Lassan elhagyom már írásom felét, be kell hát látnom, hogy amolyan rendes klasszikus kritika nem lesz ebből. Mert persze mondhatnám most, hogy micsoda technikai bravúr, mindenféle világítás nélküli fantasztikus képekkel (Emmanuel Lubezki, a jelen világ egyik legnagyobbja, inkább érdemelne Oscar-díjat, igen, akár egy harmadikat), hogy micsoda embertelen körülmények között forgattak, hóban és fagyban, mindenféle stúdiós-greenboxos könnyítések nélkül, vagy még mondhatnék, egész könnyen jön is, mert tele van vele mindenféle sillabusz és sajtóanyag. A szüzséről, a mögöttesről annyit mondhatunk el, hogy az emberi teljesítőképesség és élni akarás milyen elementáris erővel jelenik meg a vásznon, hogy a medve által megtámadott főszereplő, akinek szeme láttára ölték meg fiát, hogyan fogad bosszút, és hogyan hisz abban mégis, hogy a bosszú nem ember dolga.
A gyenge tartalom mellett talán az erős vizualitás a film legnagyobb értéke. Emmanuel Lubezki korunk egyik legnagyobb zsenije, idén zsinórban harmadszor nyerhet szobrot a Gravitáció és a Birdman után. Utóbbiból ismert vágás nélküli, 360 fokban készült felvételei itt még a tavalyinál is jobban néztek ki, hiszen adta magát a környezet. Fák, folyók, hegyek, meredek szurdokok között, hihetetlen időjárási képekkel, bámulatos látvány.
De hát ez mindig csak a felszín. Az Iñárritura korábban oly jellemző erős gondolatiság messze került A visszatérőtől. Története a Birdmanhez hasonlóan közhelyes, egy átlagos, bármelyik sarkon leakasztható westernről elmondható, kipontozzuk a rendezőt, a főszereplőt, a film címét, és nagyjából készen is vagyunk. De minek kellett erre nektek a mexikói? Kérem vissza a régi Iñárritut!
7/10
Molnár Kata Orsolya: Filmnyelv a tél szolgálatában
Alejandro González Iñárritu ismeretlen terepre tévedt, amikor úgy döntött, westernfilmet forgat. A mexikói A visszatérővel mégsem bolyong elveszve a vadnyugaton – épp ellenkezőleg, ő állítja fel a műfaj új irányjelzőit.
Egy hét különbséggel került a hazai mozikba Tarantino és Iñárritu téli westernje, az összevetés adja hát magát. Nem érdemes azonban méricskélni, Tarantino saját ízeivel és kamaradrámával megtöltött, lassan csordogáló hommage-a és déli szomszédjának a zsánert hihetetlen erős naturalizmussal gazdagító road movie-ja egyszerűen nem mérhető egy koordináta rendszerben. Az Aljas nyolcast csak a legelszántabb rajongók jegyzik majd – A visszatérőnek azonban komoly esélye van rá, hogy kultuszfilmmé váljon.
A vadnyugat Inárritu előtt egész kellemes helynek tűnt. Vadságáról szimbólumok árulkodtak, esztétikája nyers volt, főszereplői baltával faragott vándorok. A westernt sosem látványműfajként tartottuk számon, a hős útja mindig fontosabb volt, mint a stílus, amivel a mese elmondattatott. Inárritu most ezen változtatott. A direktor már a Bábel idején úgy nyilatkozott: „Nincs tökéletesebb eszköz a nyelvi korlátok áttörésére, mint a zene és a látvány. Ezeket nem szükséges lefordítani, mert általános emberi érzelmeket érintenek meg.” Az akkoriban még elsősorban a narrációra fókuszáló rendező a Birdmanben már tökéletesítette nonverbális kommunikációját a zenének önálló szerepet adva. Most elsősorban a képekre hagyatkozott, és ahelyett, hogy szánkba rágott volna egy csavaros történetet, a legősibb túlélő ösztöneinkre hatva kreált zsigeri filmélményt. A visszatérő lehetőség arra, hogy a néző is átélje, szinte saját bőrén érezze, mit jelent a valódi vadság, mit jelent a természet ereje és mit az élni akarás. Inárritu újraértelmezi az attrakció moziját, és bűntársának a munkájáért ismét teljes joggal Oscar-díjra jelölt Emmanuel Lubezkit teszi meg, aki olyan káprázatos atmoszférát teremtett, ami előtt nem lehet nem leborulni.
Hogy elég-e a bivalyerős hangulat és a mágikus képi világ, hogy mesterművet kiáltsunk? Nem. De azt, hogy A visszatérő nagyon jó film, elvitatni nem lehet. Sokan bírálják a nem túl bonyolult forgatókönyvet és Hugh Glass (Leonardo DiCaprio) egyszerű karakterét – Iñárritu Mark L. Smith-szel közösen írt munkája nem több és nem is kevesebb, mint, amit ígér: egy bosszútörténet minden különösebb mélylélektan, filozofálgatás és egyéb sallang nélkül. Az, ami. Hiába keressük a Bábel vagy a 21 gramm finom rezdüléseit, ez most nem az a történet. Mert a vadnyugaton nincs helye ilyesminek: a természet erőivel folytatott küzdelem, a pillanat szülte megoldások, a reflexekben rejlő túlélés nem engedi meg, hogy Glass az élet értelmén merengjen – de megteszik ezt helyette Lubezki képei.
Lubezki korának egyik legjelentősebb művésze, az Oscar-díjjal jutalmazott Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje), a szintén aranyszobrot érő Gravitáció, vagy a jelölt Az élet fája, Az ember gyermeke és Az új világ egytől egyig ékes bizonyítékai, hogy az operatőr nem csupán különlegesen szemléli a világot, hanem egyszerűen nem ismer lehetetlent. Az ember gyermekében az autós jelenetek hozták a technológiai bravúrt, a Gravitációban egy speciális LED-doboz volt újdonság, a Birdmanben a vágás nélküli snittek, míg most A visszatérőben a mindvégig természetes fényben zajló forgatás jelentett kihívást. A film mind a 151 percén keresztül faltam a képeket, legszívesebben kipöcköltem volna a szemem, hogy ne veszítsek el egyetlen képkockát sem. Lubezki már az első pillanatban berántja a nézőt, egy finálénak is beillő nyitánnyal alapozza meg a hangulatot, amitől már később sem szabadulhatunk.
Lubezki mellett a film számos más területen gyűjtött be, egészen pontosan további 11 Oscar-jelölést. Az alkotók a legjobb film, a legjobb rendező, a legjobb férfi fő- és mellékszereplő kategórájában is reménykedhetnek az aranyszobrocskában. Az idén ötödszörre jelölt DiCapriónak régóta kijárna a szobor – szerintem azonban nem most fogja megkapni. Tökéletesen hozza Glass szenvedő figuráját, de az tény, hogy a karakter nem biztosít számára valódi kibontakozási lehetőséget – ellenben az először jelölt Tom Hardyval, aki a szemtéláda John Fitzgerald szerepében most tényleg megcsillogtathatta jellemábrázoló képességét. Akárki is hozza el végül az Akadémia díját, semmit nem változtat azon, hogy Iñárritu és Lubezki megint brillíroztak: A visszatérő – így januárban sem túlzás ezt kijelenteni – az év egyik legjobb filmje lehet.
9/10
