Kritika

Fáradt, de még egy utolsó kaland belefér – Indiana Jones és a sors tárcsája

Az idei cannes-i filmfesztiválon ezúttal elmaradt az a meglepetés, amit tavaly a Top Gun: Maverick okozott. Az Indiana Jones-filmek legújabb, immáron 5. felvonása bebizonyította, hogy a régi dolgokat legjobb néha békén hagyni: az Indiana Jones és a sors tárcsája nosztalgikus múltidézés csupán, és Harrison Ford halovány búcsúja Indytől.

A ’80-as évek Új-Hollywoodjában két franchise is elindult, melynek emblematikus figurája a sármos Harrison Ford volt. A 30-as évei vége felé járó, egykor asztalosként dolgozó színész George Lucas és Steven Spielberg kamerája mögött bújt először Han Solo, majd Indiana Jones vagány ruháiba. A legendás duó hamar domináns szereplőjévé vált az évtized fantázia- és kalandfilmhullámának, amikor a moziba sorra érkeztek a valóságtól elszakadó, olykor mesei ihletésű darabok. Ilyen volt például az E. T. – A földönkívüli, a Kincsvadászok, A herceg menyasszonya vagy a Fantasztikus labirintus.

A Csillagok háborúját és a régészprofesszor kalandjait nemcsak Harrison Ford karizmatikus személye kötötte össze, hanem a technikai effektek bravúros kivitelezése, a dinamikus történetmesélés, a szerelmi szál és a humor játékos vegyítése az akcióval, valamint Indy karaktere, aki egyszerre cinikus és romantikus, naiv, olykor önző. Nincs mindig igaza, Buster Keaton-módjára csetlik-botlik, de a szoros helyzetekben mindig feltalálja magát és helyén van a szíve.

A bemutatást követően a közönség mindkét franchise-t lelkesen fogadta és csak idő kérdése volt, hogy a stúdiók mikor veszik őket újra elő. Lucas grandiózus űreposza az ezredfordulón bővült 6 részes univerzummá, melyet onnantól fogva, hogy a Disney 2012-ben felvásárolta a Lucasfilm vállalatot, további folytatások és különálló filmek követtek.

Indiana Jones még két évtizedig pihenhetett, legalábbis a moziban.

Az 1989-es Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag után először Sean Patrick Flanery főszereplésével Az ifjú Indiana Jones kalandjai című sorozat mutatta be a gyerek- és fiatalkorát, majd egészen 2008-ig kellett várni arra, hogy Harrison Fordot Indyként lássuk viszont a nagyvásznon. Az Indiana Jones és a kristálykoponya királyságában B-filmeket idéző sci-fi elemek (földönkívüli lény, repülő csészealj) találkoztak a szovjetekkel, miközben dr. Jones nagy szerelme, Marion és közös fiuk okozott további bonyodalmakat.

Spielberg és Lucas – ahogy arra a trilógiában is ügyeltek – finoman árnyalták Indy karakterét és a 60-as éveit taposó Ford ugyan korát meghazudtolva bírta a gyűrődést, a film egyértelműen utalt az eltelt évekre és az öregedéssel járó nehézségekre. A film happy endje akár méltó lezárása lehetett volna a sorozatnak, különösen úgy, hogy ezt a darabot Lucas produceri és forgatókönyvírói támogatásával még Spielberg rendezte. És bár a cannes-i filmfesztiválon debütáló film vegyes kritikai fogadtatásban részesült, az tagadhatatlan volt, hogy az alkotók játékossága és kísérletezőkedve nem lankadt.

A legújabb, az ígéretek és reményeink szerint utolsó filmet, az Indiana Jones és a sors tárcsáját szintén a cannes-i közönség láthatta először, Harrison Fordnak a fesztivál még egy tiszteletbeli Arany Pálmát is adott.

Ebben a produkcióban Spielberg és Lucas már csak executive produceri szerepkörben vett részt, ezért a megalomániás Disney James Mangold rendezőt bízta meg azzal, hogy a franchise-t feltámassza hamvaiból. Az előzetesből sejthető volt, hogy Mangold a rajongóknak szeretne kedvezni és a nosztalgia porával meghintve idézi meg a régi szép időket. Felcsendülnek John Williams jól ismert dallamai, valamint előkerül a fedora kalap és az ostor.

Az ellenség ezúttal is a nácik egy csoportja, akik meg akarják kaparintani Arkhimédész rejtélyes tárcsáját, hogy annak segítségével visszautazzanak a múltba és megváltoztassák a második világháború kimenetelét.

A film rögtön a háború alatt játszódó flashbackben mutatja be, ahogy Indiana Jones és barátja, Basil Shaw (Toby Jones) szembe kerülnek a náci professzorral, Jürgen Vollerrel. Üldözés és menekülés a száguldó vonat tetején. Mintha ezt már láttuk volna. A jelenet bizarr tónusát legfőképp az kelti, hogy a 80 éves Harrison Ford búgó hangját halljuk, de a digitálisan megfiatalított arcát látjuk, a Vollert alakító Mads Mikkelsen hasonlóan kisimult arccal fenyegetőzik. Martin Scorsese Az írje óta sokat fejlődött a technológia, a mesterkélt összehatás mégis elidegenítheti a nézőt.

Az akciószekvencia után 1969-ben találkozunk újra a nyugdíjba készülő Jones professzorral. A vakmerő és lehetetlent nem ismerő Indiana megöregedett, New York-i lelakott apartmanjában egyedül tengeti napjait, Marionnal eltávolodtak egymástól és már a tanításban sem leli örömét. Ebből a nyugalmi, szinte vegetatív állapotból zökkenti ki a semmiből felbukkanó keresztlánya, Helena Shaw, akit a Fleabag sztárja, Phoebe Waller-Bridge formál meg. Az archeológiát tanult fiatal nőt a tárcsa felkutatása foglalkoztatja és arra kéri rég nem látott keresztapját, hogy egy utolsó kalandra tartson vele és segítsen neki.

A rejtélyes tárgy azonban nem csak Helena fantáziáját izgatja, ugyanis hamar színre lépnek Voller emberei és ezzel kezdetét veszi a kontinenseken átívelő hajsza a kincsért.

Mangold ügyesen és látványosan építi fel a hajmeresztő epizódokat, legyen az Indy menekülése lóháton a New York-i metróalagútban, vagy Marokkó nyüzsgő forgatagában egy tuk-tuk kocsi manőverezése, azonban nem találja el a megfelelő arányokat. Míg a korábbi részekben Spielbergék pontosan tudták, hogy miként adagolják a feszült és humoros pillanatokat, hogyan vezessék be a szóban forgó ereklye különleges tulajdonságát, és hogyan mélyítsék el Indiana és a vele kapcsolatba lépők viszonyát, addig itt a visszatérő (Sallah, Marion) és az új karakterek (Helena és kamasz segítője, Teddy) elbeszélnek egymás mellett, még Mads Mikkelsen gonosz zsenije sem tud kellően kibontakozni. Az pedig teljesen érthetetlen, hogy apró vendégszerepre miért Antonio Banderast választották, aki mindössze pár rövid és lebutított jelenetben csillanthatja meg komikus vénáját.

Az Indiana Jones és a sors tárcsája az eredeti trilógia poénjait (ilyen például Indy félelme a kígyóktól) és sablonjait hasznosítja újra: kódfejtés, titkos rejtekhelyek felkutatása, halálközeli pillanatok és fondorlatos játszmák. Az álmosító tempóban csordogáló cselekmény a film utolsó harmadában válik érdekessé, amikor a tárcsának köszönhetően valami egészen váratlan történik és előtérbe kerül az idő múlása, valamint Jones professzor ókori történelem iránt érzett szenvedélye. Az Indiana Jones-sorozattól sosem állt távol az extrémitás és a fantasztikum beemelése, így a Vissza a jövőbe és a Mission: Impossible filmeket vegyítő zárópasszus üdítően hat.

Helena karakterével a stafétabot átadás lehetőségét is belengetik, nem véletlen a megannyi hasonlóság a forrófejű Helena és a fiatalkori Indy között. A jelenlegi feminista trendbe illeszkedne ez a váltás, többek között erre volt példa a Szellemirtók remake-je vagy akár Az ébredő Erő. Így a spin-off filmek és sorozatok korában az sincs kizárva, hogy pár év múlva női főszereplővel folytatódnak a kalandok, csak abból éppen a trilógiát egyedivé tevő esszencia fog hiányozni. És akkor már felvetődhet a kérdés, hogy akarjuk-e ezt egyáltalán.

A legújabb Indiana Jones-film kapaszkodik a múltba: ténylegesen visszarepül az időben és hamis emlékeket kreál.

Arkhimédész találmánya és a film egyaránt portált nyit egy letűnt korba; a film abba a korba, amikor a mozikat még nem a Marvel és a DC szuperhősfilmjei uralták és a filmkészítők bátran formálták a filmnyelvet és hoztak létre komplex figurákat. A kalandfilm műfaja a 80-as évekbeli aranykorához képest jócskán megkopott, de mindig akadtak olyan darabok, amelyek bebizonyították a zsáner létjogosultságát a piacon (lásd az 1999-es A múmia sikerét). Az elmúlt években a képregényfilmek árnyékában mintha a nosztalgia elindította volna a kalandfilm rehabilitációját is; az Uncharted, a Dungeons & Dragons: Betyárbecsület és A sors tárcsája is erre tett kísérletek.

Az Indiana Jones és a sors tárcsája azonban a Disney profitorientált szemléletmódjának újabb lenyomata, hiába James Mangold szakértő keze és egyedi látásmódja (erre volt példa a Logan Farkas vagy Az aszfalt királyai), a nagyszerű színészek és a profi kivitelezés, ha a végeredmény steril és üres. A rendező szorgalmas kisdiákként Spielberg nyomdokain haladva és a Disney nyújtotta forrásokat felhasználva forgatta le a fáradt Indy utolsó kalandját.

A legacy sequelek korában a Top Gun: Maverick Tom Cruise lelkesedésének és a projektbe vetett hitének, illetve a hagyományos hollywoodi narratíva felelevenítésének köszönhetően tudta a nosztalgiát úgy előhívni, hogy az napjainkban is működött – méltó módon idézte meg elődjét és finoman reflektált a mára. Így sikerült elérnie azt, hogy jobb is lett, mint az eredeti. A sors tárcsája esetében ez a veszély nem áll fenn, a trilógia dicső fényében megmarad klasszikusnak, az ötödik felvonás pedig egynyári popcorn mozinak ideális választás és egyúttal remek alkalom arra, hogy ismét elővegyük vagy bepótoljuk a régi részeket. Hiszen akkor minden jobb volt.

Az Indiana Jones és a sors tárcsája június 29-től látható a mozikban.

A filmet a Cannes-i Filmfesztiválon láttuk, további cikkek az eseményről itt.

Kiss Dalma

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!