Minden idők legjobb kalandfilmje után senkit nem lepett meg, hogy Steven Spielberg és George Lucas leforgatott egy második részt a kalandor régészprofesszorral a főszerepben. Az már sokkal inkább, hogy milyen is lett az a folytatás (ami valójában egy előzményfilm). Avagy tényleg olyan rossz-e A végzet temploma, mint a híre?
Bár műfajában nem a filmtörténet legelső darabja, Az elveszett frigyláda fosztogatói a nagybetűs kalandfilm. Megalkotásakor George Lucas – csakúgy, mint az American Graffiti vagy Csillagok háborúja esetében – saját gyerekkori emlékeit gondolta újra: Indiana Jones esetében a harmincas-negyvenes évek kalandfilmjeihez és sorozataihoz (serial) nyúlt vissza. Egy olyan műfajhoz, ami a 80-as évek hajnalán nem igazán létezett. Ám Steven Spielberg dinamikus rendezése, Harrison Ford karizmája, John Williams zenéje, illetve a tökéletesen eltalált mellékszereplők és főgonoszok (nácik!) összességéből mégis valami elképesztően friss született. Lucas és Spielberg úgy remixelte az általa kedvelt klasszikusok elemeit, hogy abból új, saját identitással bíró alkotás keletkezett. Ez különbözteti meg Az elveszett frigyláda fosztogatóit a későbbi hollywoodi kalandfilmek többségétől. A Szahara és társai már csupán a spielbergi/lucasi alapműből inspirálódnak, amit megpróbálnak a lehető legjobban másolni. Az elveszett frigyláda fosztogatói egyszerűen tökéletesen telibe találta a kalandfilmes formulát.
Az elveszett frigyláda fosztogatói elképesztő sikert aratott. Olyat, amit folytatni kell. Már csak azért is, mert a Paramount eleve úgy vállalta be – a többi stúdió által túlságosan költségesnek vélt – finanszírozást, ha lesznek folytatások. Szerencsére Lucas fejében már ott volt eleve eleve három film sztorija. Nagyjából úgy, ahogy a Csillagok háborúja esetében: szóval valójában nem igazán. Spielberg elmondása szerint ezért utólag kellett nekiállniuk a folytatások kiötlésének.
De hát, mi sem lehet egyszerűbb, nem? Csak mindenből nagyobbat és többet kell beletenni az új epizódba abból, ami az első filmben működött. Ez a folytatás végül meg is valósult: 1989-ben, Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag címen. Előtte azonban elkészült a trilógia fekete báránya, az előzmény: az Indiana Jones és a végzet temploma. A széria legmegosztóbb darabja (egészen a 2008-as Kristálykoponya királysága bemutatásáig).
A második rész olyannyira tér el gyakorlatilag minden szinten a közönségkedvenc elődtől, hogy nem csoda, hogy a többség nehezen nyelte le.
Ám végső soron épp a bizarr és váratlan húzásai miatt lesz érdekes és szórakoztató kalandfilm az Indiana Jones és a végzet temploma. Különösen egy olyan korban, ami hemzseg a kvázi-remake és nosztalgikus utalásmocsárban dagonyázó folytatásokban.
Az első nagy váltást rögtön az okozta, hogy Lucas nem akarta, hogy megint nácik legyenek az ellenfelek, így egy szokatlan húzással a második rész cselekményét egy évvel Az elveszett frigyláda fosztogatói elé helyezte. A film eredetileg Kínában játszódott volna – elveszett dinóvilággal, majomkirállyal és motoros üldözéssel a Nagy Falon – ám a kínai kormány ezt nem engedélyezte. Így a következő koncepció egy skóciai kísértetkastély köré alakult volna, azt azonban Spielberg túlságosan hasonlónak érezte volna a Poltergeisthez. Így került Indiába a cselekmény – ahol szintén nem forgathattak, mert az indiai kormány sértőnek érezte az ország ábrázolását. Az előzményjelleg miatt ráadásul nem pusztán a nácik maradtak ki, hanem az első film összes emlékezetes és kedvelt mellékszereplője is.
Noha a filmbe több olyan akciójelenet is bekerült, amit Lucas eredetileg még Az elveszett frigyláda fosztogatóiba szánt, de túl komolytalannak érzett – ilyen a csillés üldözés vagy a csónakkal való kiugrás a repülőből –, a végeredmény atmoszférája nem is állhatna attól messzebb. Már az első, „Obi-Wan klubos” jelenete is – mind hangulatában, mind vizualitásában – teljesen idegen bármitől, amit a korábbi filmben láttunk. Ráadásul míg a Frigyláda nyitójelenete szépen felkészített minket a filmre és összefoglalta annak esszenciáját, addig a sanghaji szekvencia olyan, mintha egy teljesen másik filmből került volna ide. A zenés, slapstick humorú James Bond hommage – Indy ugyanolyan öltönyt visel, mint Sean Connery a Goldfingerben – kicsit sem vetíti előre azt a horrorba hajló rémálmot, ami a későbbiekben vár ránk.
Mert igen, a legnagyobb különbség, ami miatt A végzet temploma kilóg a trilógia másik két filmje közül, az olykor kifejezetten nyomasztó, sötét hangulata és brutális erőszakábrázolása.
Mert persze már a Frigyládában is voltak olyan akciójelenetek, amikor a szülők eltakarták a gyermekük szemét, de A végzet temploma tényleg túlment minden határon. Szívkitépés, emberek élve elégetése, gyerekrabszolgák, a világ összes csúszómászója és a testeket marcangoló krokodilok már tényleg nem egy családi film ismérvei. Ennek ellenére a film az elődjéhez hasonlóan PG korhatárbesorolással futott. Sok szülőt is kiborított. Olyannyira, hogy ez a film (és a Szörnyecskék) vezetett oda, hogy Spielberg kénytelen volt meggyőzni a korhatárbizottságot, hogy vezessenek be egy átmeneti kategóriát a PG (szülői felügyelettel) és az R (18+) közé. Érdekes, hogy mennyit változott a világ: ma elképzelhetetlen lenne, hogy egy széles közönségnek szánt, PG-13-as besorolású blockbuster olyanokat lépjen meg, mint A végzet temploma. Instant R kategóriába kerülne.
A film készítése, írása éppen egybe esett Lucas válásával, aki így elmondása szerint egy „nagyon sötét helyen volt,” lelkivilága pedig átfolyt a forgatókönyvbe is. Az első filmet író Lawrence Kasdan éppen azért szállt ki a folytatásból, mert „szörnyűnek, túlságosan gonosznak” találta.
Sőt, maga Spielberg sem igazán szereti ezt az epizódót: „Túl sötét, túlságosan horrorisztikus… Egyetlen személyes érzésem sincs benne.”
Minderről az is árulkodhat, hogy míg az első rész minden jelenetét precíz, előre kigondolt storyboardok alapján vették fel, addig itt sokkal inkább egy „majd kitaláljuk” mentalitás uralta a forgatást.
Ez pedig kissé a végeredményen is érezhető. Dacára a nyomasztó hangulatnak, A végzet temploma nem totálisan humortalan. Ám a sokszor gyermeteg slapstick poénok szöges ellentétben állnak a film olykor pokolszerű hangulatával. Így a filmet egy furcsa kettőség jellemzi: míg egyes részleteiben már-már horrorfilm hatását kelti, máskor egészen rajzfilmszerű. Egyik percben azon nevetünk, hogy Willie félredob egy kígyót, mert azt hiszi, hogy az elefánt ormánya, aztán pedig kitépik egy ember szívét.
A cselekmény is sokkal elnagyoltabb. Bár a Lucas által (vagy ötletei alapján írt) forgatókönyvek sosem voltak arról híresek, hogy legapróbb részletig ki lennének dolgozva. A végzet temploma sokszor kifejezetten esetlegesnek érződik.
Míg az első filmben Indiana Jones egy tiszta, jól definiált küldetésen vesz részt, addig itt egészen véletlenül csöppen a kalandba.
A film nagy részében csak sodródik az eseményekkel, és egymást érik a szerencsés véletlenek. (Ha például a szekta nem akarja azonnal, indokolatlanul megölni, lehet, hogy sosem találja meg a bányát.) Ez igaz társaira is. Willie jelenléte tulajdonképpen totálisan indokolatlan. Picur egy remek karakter, de a közte és Indy között kialakuló, kvázi-apa fiú kapcsolat végig lóg a levegőben. (Különösen annak fényében, hogy ez a legkorábban játszódó Indiana Jones film, a későbbiekben viszont még említés szintjén sem jelenik meg a karakter.) De a végén például az sem derül ki, hogy mi történhetett a gyerek maharádzsával.
Na, és ott vannak az egyértelműen problematikus elemek a nem túl tiszteletteljes India-képben.
Nem csoda, hogy az indiai kormány nem akarta támogatni a filmet. A végzet templomában ugyanis háromfajta indiai ember jelenik meg: a sátánista gonosz, az agymosott zombi és az önerejében cselekvőképtelen – fehér megmentőt váró – falusiak. Ahogyan az indiai kultúra számos elemét is brutálisan félrereprezentálja a film. Nemcsak a konyhát – Spielbergék direkt a poén kedvéért túlozták el végletekig a vacsorajelenetet –, de a vallási elemeket és a Thuggee szekta/bűnszövetkezet mibenlétét is. A mai történelemtudósok már nem is biztosak abban, hogy a Thuggee szervezett bűnözés tényleg létezett-e abban a mértékben, ahogy azt a brit, imperialista hatalmi szervek állították. Ahogyan a vudu megjelenítése is teljesen tájidegen. Arról nem is beszélve, hogy az akkoriban elnyomó hatalomként üzemelő Brit Birodalom megmentőként jelenik meg a filmben. A végzet temploma tehát nagyjából azt állítja, hogy az indiaiak igazából saját magukat nyomták el.
Ám ne feledjük: A végzet temploma egy ponyva-kalandfilm. És a leegyszerűsített világkép és a sátáni gonoszok is ennek az eszközei. Ahogyan azért a vacsorajelenetből is kisejlik, hogy szándékoltan túltolt paródia. Mert kicsit az egész film az.
Ahogy a Willie-t játszó Kate Capshaw is mondta: egy kalandfilmnek nem feltétlenül kell vaskos üzenetet hordoznia. Sajnos ettől még az ő karaktere egyértelműen a film leggyengébb pontja – és ez nem a színésznő sara. Willie nem a mai „erős, női karakterek” árnyékában ciki, hanem Marion Ravenwoodhoz mérve is óriási visszalépés. Hiszen míg utóbbi hölgy egyenrangú és méltó partnere volt Indy-nek, addig Willie legtöbbször egy fárasztó sztereotípia, akinek nem sok érdemi megmozdulása van a filmben. (Egyértelmű, hogy Lucas ezt a karaktertípust a harmincas évek kalandfilmjeiből vette át, de már a nyolcvanas években is meghaladott volt. Részben ugye, pont az általa kitalált Marion figurája miatt is.) Az viszont jópofa adalék, hogy ellenben a többi női főszereplővel, ő az egyetlen a trilógiából, akit Indy végül nem fektet meg.
Az Indiana Jones és a végzet temploma tehát egy sok szempontból egyenlőtlen film, ami Az elveszett frigyláda fosztogatói és Az utolsó kereszteslovag árnyékában kevésbé érződik Indiana Jones-mozinak, miközben hamis és/vagy káros kulturális sztereotípiákkal riogatja nyugati nézőjét. Mindemellett azonban hatalmas, féktelen kaland.
És a kalandok terén kénytelen vagyok megvédeni A végzet templomát.
Számos összetevő ugyanis remekül működik a második epizódban. Rögtön maga a címszereplő. Nemcsak Harrison Ford sosem múló karizmája miatt, hanem mert dacára a kevésbé precíz dramaturgiának, ebben a filmben Jones professzornak van egy szép – még ha nem is túlságosan agyonírt – karakteríve. Hiszen a fináléra szépen levetkőzi a kezdeti, „vagyon és dicsőség” mentalitását, hogy segítsen a bajba jutottakon. Még az is érződik, hogy Picurt is jobban megbecsüli, akivel remek összhangba kerülnek.
A fiatal Ke Huy Quan remek segéd és társ Indiana mellé – még úgy is, hogy elég fura, hogy a professzor ilyen életveszélyes kalandokba rángat bele egy gyereket. Vele kapcsolatban tényleg csak az az egyetlen gond, hogy nyomtalanul eltűnt a szériából. Mola Ram pedig kétségkívül a széria legfélelmetesebb, és már csak megjelenése miatt is legemlékezetesebb antagonistája. A film horrorelemekkel gazdagított akciójelenetei kitörölhetetlenül emlékezetesek, és olyan masszív identitást kölcsönöznek a filmnek, amit a legtöbb mai vetélytársa is megirigyelhet.
Miután a kissé összeszedetlenebb kezdés után eljutunk a főhelyszínre: nincs megállás.
Egymást érik a szenzációs set-piece-ek és akciószekvenciák: a monumentális bányatemplom, a csillés üldözés és a hidas finálé.
Utóbbi egy részét tényleg egy szakadék fölé épített függőhídon vették fel. A film második fele szédítő tempóban halad előre. Az akciójelenetek pedig olykor még mai szemmel is elképesztően látványosak – csak pár vetített háttér/effekt nem mutat már olyan jól. Ráadásul Douglas Slocombe operatőrnek hála az egész letaglózóan néz ki. Olyan bivalyerős vizualitása van a filmnek, ami mai szemmel is páratlan. Szinte késsel vágható az atmoszféra – egy-egy mai, digitálisan felvett, színtelen és egyhangú blockbuster után pedig valóságos sokk, hogy miként férhet ennyi szín, érzelem és hangulat egy-egy beállításba. John Williams feledhetetlen zenéje pedig mindezt a szintet csak továbbemeli.
Az Indiana Jones és a végzet templomában azonban mégis csak az a legkülönlegesebb, hogy egy „folytatás,” ami mer más lenni. Másolás helyett bővíteni a film világát. Új karakterekkel, új hangulatokkal, hogy egy új élményt adjon. Hiszen az Indiana Jones-filmeknek épp erről, az új, ismeretlen kalandokról kellene szólnia.
