Kritika

IMDb 250: Apám, a legjobb társ – Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag

Gyerekkori kedvenc, egy pazar trilógia fantasztikus zárlata, a tökéletes néznivaló apák napjára. Egy film, ami elődéihez hasonlóan saját mércét állított fel az akció-kalandfilmek műfajában, amit kevesen tudtak egyáltalán megközelíteni, nemhogy túlszárnyalni. Az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag csak tovább öregbítette alkotója reputációját az amerikai popcornfilm királyaként, de ugyanakkor kisebb vízválasztó is tekinthető Steven Spielberg karrierében: technikai megvalósításban és szemléletben lényegében a rendező utolsó klasszikus kalandfilmje.

Trilógiák ritkán születnek előre eltervezve. Legtöbbször az első két rész anyagi sikere kényszeríti ki őket, a közönség vagy a pénzemberek vágya, hogy az adott hősből még többet lássanak. Egy trilógia lehetőség az adott írónak vagy filmrendezőnek, hogy tovább mélyítse a világot, amit létrehozott, hogy jobban megismerjük a karaktereket vagy hogy végigjárjak azt az utat, aminek a végén már kicsit mások lesznek, mint az elején. Jobbak, rosszabbak, erősebbek, gyengébbek, megrendültek vagy hitben megerősödöttek. Egy trilógia a legjobb esetben tökéletesen le tudja képezni a dramaturgiai hármas egységet, aminek egy része sem gyengébb, mint a másik. De az ilyen trilógiák ritkák, főleg a filmművészetben.

Talán éppen ezért érződik különös csillagállásnak, hogy az Indiana Jones-szériának sikerült ez a mesterhármas,

legalábbis 2008-ig.

Ezek a világ legjobb filmjei?
IMDb top 250 sorozatunkban végigvesszük az IMDb filmes adatbázis legjobbra értékelt darabjait. Célunk a hagyományos filmkritikán túl a recepció- és hatástörténet elemzése, illetve az aktuális szempontok érvényesítése is.

Ráadásul az eredeti trilógiához vezető út hosszú és rögös volt: Az elveszett frigyláda fosztogatói a tökéletes villámcsapás (angol kifejezéssel „lightning in a bottle”) képviselője, amikor minden fogaskerék a helyén volt: George Lucas és Steven Spielberg közös szeretete a 30-as, 40-es évek kalandsorozatai felé, az újonnan alakult Lucasfilm égisze alatt megkapott alkotói szabadság, Lawrence Kasdan forgatókönyve, a színészek, Spielberg megszállott fókusza, hogy a film minden képkockája tökéletes legyen. Az is lett. A végzet temploma már nem ebben a felszabadult légkörben készült. Lucas válása keményen rányomott egy sötét, erőszakos hangulatot a szkriptre, Spielberg pedig saját elmondása szerint félszívvel és lazább kézzel dirigált, az elkészült film pedig a siker ellenére erős kritikák tüzébe került a nem éppen érzékeny kulturális megjelenítés miatt (emberevő kannibálok búvóhelyeként ábrázolni Indiát már a 80-as években is elég meredek volt).

Nem volt mese, a harmadik résszel nem lehetett hibázni.

Az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag visszatérés és egyben jóval humanistább bővítés Az elveszett frigyláda fosztogatóinak szemléletéhez, amiben az archeológia, a régmúlt kutatása, a mitikus, nagy erőt vagy státuszt hordozó tárgyakat nem elvenni, hanem megvédeni kell a kisajátítás elől. A régi kalandserialok által képviselt erősen kolonialista szemszög és a negatív sztereotípiák rajzfilmszerűen eltúlzottságával szemben (amit A végzet temploma képviselt) Spielberg sokkal inkább afelé hajlik, hogy a múlt megértése és megvédelmezése, a nem embernek való hatalom bölcs megtagadása sokkal fontosabb, mint más kultúrákat erőszakosan a saját nézeteink felé hajtani. A sírt jobb visszahajtani, mint teljesen kinyitni és kirabolni. Ebből a szempontból a harmadik rész talán az elsőnél is tovább megy, ha csak a befejezésből indulunk ki (mert a Szent Grál itt nem kerül be a Pentagon raktárába, mint a Frigyláda).

Az örök élet szimbolikus képviselője iránti akció-kaland hajsza csak az egyik fontos rétege a filmnek, a másik Indiana Jones (Harrison Ford) és apja, Henry Jones Sr. (Sean Connery) közötti viszony, melyet évtizedes, kimondatlan és feldolgozatlan feszültségek, ellentmondások terhelnek. A híres nyitójelenet, melyben a fiatal Indiana próbál egy ősi keresztet megvédeni a műkincstolvajoktól tökéletesen demonstrálja mindkét réteget: megkapjuk a közönségszórakoztató, kreatív koreográfiával, vizuális és fizikai gegekkel teli akciószekvenciát, ami tele van posztmodern kikacsintásokkal legyen az a veszélyes állatsereglet felvonulása (kígyó, oroszlán stb.) vagy az Indiana Jonest képező elemek „eredettörténete”, lásd a kalap és az ostor szerepe.

Ugyanakkor a fiatal Jones (akit a tragikusan hamar elhunyt River Phoneix alakított) és apja közötti rövid interakció nemcsak a film érzelmi tengelyét alapozza meg, hanem azt is, hogy maga Indiana Jones karakterének is adni kíván egy bizonyos mélységet Spielberg. Kicsit mögé nézni, hogy vajon mi lakozik a macsó kalandor mögött, kitől, mitől lett olyan, amilyen és hogy vajon a vakmerősége erény vagy inkább jellemhiba.

Természetesen elődéihez hasonlóan Az utolsó kereszteslovag is egy szerkezetileg kiválóan felépített kalandfilm,

melyben a különböző helyszínek adottságait kihasználó, dramaturgiailag pofonegyszerű, de hatásos szekvenciákat (amikben mindig tudjuk, hogy a szereplők miért vannak ott ahol és hogy mit kell csinálniuk) Spielberg vizuálisan invenciózus, energikus rendezése hajtja előre, míg a George Lucas-i ötleteket Jeffrey Boam forgatókönyve kovácsolja össze egy jól keretezett egységbe. A technikai virtuozitás alapvetőn is jellemző a három filmre és Spielbergre is, viszont ami megkülönbözteti a 80-as években készült epizódokat A kristálykoponya királyságától és minden valószínűség szerint A sors tárcsájá­tól is, az a tradicionális speciális effektusok okos használata a makettektől kezdve az optikai trükkökön és a zöld hátterén át a maszkolásig és a lélegzetelállító kaszkadőrmunkáig.

A valódi járművek, valós helyszínek realizmusa, tapinthatósága, ami ötvöződik a kalandfilmek játékosságával, a Rube Goldberg gépekre jellemző „minden-akciót-követ-egy-reakció” féle mentalitás, amivel az izgalmat fokozzák… ezek teszik örökérvényűvé és megismételhetetlenné.

Spielberg ugyanis már 1993-ban elmozdult a komputeranimáció felé, így ezt a fajta kézműves maximalizmust már ő maga se tudná replikálni.

De persze nemcsak a látvány teszi Az utolsó kereszteslovagot az első két rész méltó társává. Boam kiváló humorú forgatókönyve, a fantasztikusan válogatott színészgárda, a zseniális operatőr Douglas Slocombe delejes erejű, atmoszférikus képei (aki már félig vak volt, mikor a film forgott), John Williams taktusai mind hozzáteszik a maguk részét a hallhatatlansághoz.

Ugyanakkor van néhány olyan fontos eleme is a filmnek, ami jóval többé teszi a Frigyláda egyszerű másolatánál (elvégre nácik, sivatag, nagy erejű ereklye). A három rész közül messze ebben van a legtöbb személyes indíttatása és háttere Indy küldetésének, viszont a Grál megtalálása nemcsak apa és fia között hozzá létre azt a kibékülést és egymás iránti megértést, ami korábban elképzelhetetlen volt. Az 1938-as év, a Harmadik Birodalom és a közelgő háború fenyegető jelenléte különösen hangsúlyozza az ellenállás fontosságát, amit kétszeresen is megerősít a film: a gonosz elől nincs hova hátrálni, be kell menni az oroszlán barlangjába (Ausztriába, majd onnan egyenesen Berlinbe), hogy megmentsük azt, aki és ami fontos.

Kis humoros túlzással egyfajta felnőtt felnövekvés-történetnek is lehet tekinteni a harmadik Indiana Jones-filmet,

hiszen ez az a rész, melyben a főhős nem puszta kalandvágyból, önös anyagi érdekből, felkérésből cselekszik, hanem azért, mert ösztönösen tudja, hogy itt és most azt kell tenni, ami helyes. Míg a Frigyládában Isten elszabaduló haragja pusztítja el a nácikat, a Kereszteslovagban ezt Jones saját maga teszi meg a híres tankos üldözős jelenetben. A Grált is azért kapja meg, és tanul meg újra hinni saját magában és az ismeretlenben, mert a Grál ereje által nem uralkodni akar másokon, hanem megmenteni haldokló édesapját. Érdekes belegondolni, hogy Spielberg ebből a szempontból miként változtatja aktuális románcparterből Indy ellentétpárjává a nácikkal lepaktáló Elsa Schneidert, akit végül kíméletlenül el is nyel a mélység, amikor megpróbálja a Grált kivinni a szentélyből.

Ahogyan szép lassan az idősebb és a fiatalabb Jones felismerik egymás múltbéli hibáit és megbocsátanak egymásnak, úgy képesek lemondani arról a dologról, ami után megszállottan kutattak. A múltban élés és annak szimbóluma után való nyújtózkodás helyett valami egy sokkal fontosabb dolgot választanak: a jelent, a szeretetet és azt a maradék kis időt, amit az élet meghagyott nekik.

Ezért marad az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag klasszikus. Nemcsak az izgalom, a szárnyaló fantázia, a misztérium miatt. Hanem mert lenyomata annak, milyen az, amikor a populáris filmkészítésben nemcsak szív, lélek és odafigyelés rejtőzik, hanem az igény, hogy valami örökérvényűt is hátrahagyjon. Amit magunkkal viszünk. Hogy mindannyiunk életében van egy Szent Grál, ami meg kell találni, védeni és általa megerősíteni azt, amiben hiszünk és ahogyan cselekszünk.

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com