Kritika

Ahol a part szakad – Végtelen víztükör

„Azt mondtad, nem tudod magadat a fehérhomokos agyhalállal etetni” visszhangzik valamilyen álomból. Ez az ébredés pillanata, még mindig sötét van. Brandon Cronenberg nem vacakol sokat azzal, hogyan indítsa el Végtelen víztükör (Infinity Pool) című filmjét: elhúzza a függönyt, besüt a nap, és kezdődhet is az utazás Álomországba.

A kamera csak forog és forog, amíg meg nem érkezünk egy tengerparti luxusüdülő reggelizőasztalához. „Hol vagyunk?” – teszi fel a kérdést James Foster (Alexander Skarsgård), miután végignézett a bizarr maszkokat viselő zenészeken, akik a szálloda teraszán az esős évszak köszöntésére sorakoztak fel. A kérdés ekkor még költőinek tűnik, kicsivel később majd egészen más körülmények között ismétlődik meg. Foster elakadt második könyve írása közben, ezért feleségével, Emmel (Mia Goth) egy idegen országba utazott, hogy inspirációt gyűjtsön. Li Tolqa annyira idegen, hogy nem is létezik, nyelve, írásjelei, szokásai a turisták számára teljesen érthetetlenek. Az üdülőben a kiszolgálás ugyan kifinomult és előzékeny, szögesdróttal körülzárt területét azonban tilos elhagyni. Innentől nyilvánvaló lesz, hogy milyen irányba is indul a film. Jamest és Emet egy másik nyaraló házaspár, Gabi és Alban ráveszik, hogy költsenek el egy pikniket odakint, egy eldugott partszakaszon, amivel egy sor, rendkívül rossz esemény veszi kezdetét. A végkifejlethez azért még elég kacskaringós út vezet.

Brandon Cronenberg harmadik nagyjátékfilmjének nem csak képi világa, de alapszituációja is hasonló előző munkájához, a Gyilkos tudathoz (Possessor, 2020). Egy önbecsülését vesztett férfi egy nő hatása alá kerül, aki átveszi felette az irányítást. A kontroll visszaszerzéséért folytatott küzdelem során öntudata olyan átalakuláson megy keresztül, ami után a dolgok számára már nem lesznek visszafordíthatóak.

Ennek a folyamatnak a lenyomata pedig a Végtelen víztükör.

Amíg a legtöbb film, mely különböző tudatállapotok között ugrál, legalább megpróbál – akár egy nyomorult pörgettyűn keresztül is – viszonyítási pontot adni, amely szerint a valóságot valóságként értelmezhetjük a Végtelen víztükör inkább olyannak tűnik, mint a Tavaly Marienbadban: mintha az egész cselekménye egy tudatban játszódna le. Nincs különbség ébrenlét és álom vagy valóság és képzelet között. Még akkor sem, ha egyes jelenetei újabb rétegekbe merülnek alá, amelyekben a tudat, az identitás felbomlása, az önkívület, a szexuális extázis felpergetett montázsszekvenciákban, fény és képkavalkádban érik el vizuális csúcspontjaikat, hasonlóképpen az egybeolvadás jelenetéhez a Gyilkos tudatban. A test és annak deformálása, mely mindig is kedvelt játékszere volt a Cronenberg családnak, itt is anyaga lesz mindennek. Másolhatóvá, elpusztíthatóvá, majd újrateremthetővé válik, miközben a gyilkolás ajándéktárgy, és elveszti jelentőségét.

Formanyelvének izgalmasabb jegyei mégis azok, amelyek az átlagosabbnak mondható jelenetekben mennek szembe a klasszikus plánozással. Egy egyszerű kétszereplős párbeszéd esetében is minden beállítása a megszokott képalkotás ellentéte. Ha egy szereplő jobbra nézve beszél, a figurát jobb oldalra komponálja, így nem a kép belső tere felé irányul tekintete, hanem közvetlenül a képkereten kívülre. Erre válaszként érkezik az ellenbeállítás balra pozícionálva, így a két szereplőt közel hozza egymáshoz, de egyúttal a harmóniát megszünteti köztük. Ezeket a beállításokat is az arc egyes részeiről készült szuperközelikkel töri meg. Más estekben üres felületek nyomják el a kép sarkába kényszerített szereplőket, vagy az erős ellenfények köszönhetően szinte sötétségbe kerülnek az arcvonásaik. 

Persze nyilván nem Brandon Cronenberg az első, aki ezekkel az eszközökkel él, mindenesetre sikerült velük koherens filmnyelvet létrehoznia.

Cronenberg stílusa – különösen nagyvásznon – igencsak hatásos, még ha a szokatlanságra való túlzott törekvése kissé manírossá is válik, vagy immunissá is teszi nézőjét. A film főbb problémája mégsem ez lesz. A Végtelen víztükör első fele kettős felfedezésre hív. Egyrészt ott van bennünk a kíváncsiság az ország iránt, mely az alapvetően barbár kultúráját turisztikai szempontok miatt egy meglehetősen abszurd húzással Nyugat-konformmá tette, ezáltal nyújtva egyszerre karikatúráját a nyugati világ képmutatásának és a belőlük szépen eléldegélő korrupt diktatúráknak (a filmet részben Magyarországon forgatták). Másrészt az érdeklődés Foster iránt, akinek saját legmélyebb bugyraiba kell lesüllyednie ahhoz, hogy megtalálja önmagát. Eddig a pontig a Végtelen víztükör izgalmas.

Egy idő után azonban átfordítja figyelmét egy burzsoá kis csapatra, amelyik azért ugrik bele időről időre a nyúlüregbe, hogy Csodaországban tombolhassa ki magát. Ahelyett, hogy folytathatnánk utunkat Li Tolqa mitológiáján keresztül a sötétség szívébe, azután, hogy láttuk már őket emberekre vadászni, kastélyban kegyetlenkedni, Hawaiin szerencsétlenkedni, hajótörni, szigeten szenvedni, megint a gazdagok időtöltése válik főműsorszámmá. Cronenberg persze következetesen viszi végig Foster jellemének változását, mégis, a végén úgy ülünk ott a szezon végén az esőben, mintha kimaradtunk volna az igazi misztériumból, mert megint azokkal lógtunk, akiket már jól ismerünk.

A filmet a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk. A magyar premier: 2023. szeptember 21.

Ruprech Dániel

Ruprech Dániel a PTE Filmelmélet és filmtörténet, valamint Esztétika szakán végzett. Egyetemi évei alatt több lapban és filmes oldalon publikált. 2011-ben Berlinbe költözött, ahol jelenleg is él. 2018-tól a berlini Filmakadémia gyártás szakának hallgatója. Filmes munkái mellett az írástól sem tudott elszakadni, 2023-tól jelennek meg cikkei a Filmtekercs oldalán.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
1 hozzászólás
Oldest
Newest Most Voted
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!