Kritika

Miért ne lennénk boldogok? – Inkább lennék özvegy

Az igazság felszabadít. Igaz ez akkor is, amikor 28 év, látszólag boldog házasság után a férj a reggelit követően összepakolja a bőröndjét és szinte szó nélkül egy másik nőhöz költözik? William Nicholson filozofikus hangvételű romantikus filmje, az Inkább lennék özvegy (Hope Gap) igazságról, hazugságról, felelősségről és az újrakezdés reményéről elmélkedik.

A válás – kísérje akár tányérdobálás vagy csak csendes sírdogálás – mindig szívfacsaró. Egy olyan pedig, ami 28 év házasság után teljesen hidegzuhanyként éri az egyik felet, akár derékba is törhet egy életet. Hogy lehet-e ezt szépen csinálni, már számtalan film tette fel kérdésként a Kramer kontra Kramertől a Nader és Simin – Egy elválás történetén keresztül legutóbb a Házassági történetig, megnyugtató választ pedig egyik sem tudott adni. A „kiváló” magyar címadási hagyományoknak áldozatául esett film sem ígér sok jót, bár az eredeti angol cím aláhúzza azt a finom, reménykeltő dinamikát, ami a játékidő második felét jellemzi.

William Nicholson saját színdarabjából, az 1999-es The Retreat from Moscow-ból írta és rendezte az Inkább lennék özvegyet. A film erősen kamaradrámai jellege erősen idézi az eredeti alapanyagot, ez nem árt azonban a végeredménynek, sőt, egyfajta intimitást ad neki. Az idős házaspárként egymás mellett élő Grace (Annette Bening) és Edward (Bill Nighy) igazi lábvíz életet élnek, amibe csak az izgalmasabb kapcsolódásra vágyó Grace kirohanásai kavarnak hullámokat. A némán tűrő Edward biztosítókötélnek hazarendeli fiát (Josh O’Connor), majd a reggelinél kiborítja a bilit, és elköltözik a már egy éve meglévő szeretőjéhez.

Mi a nagyobb bűn? Hazudni magunknak vagy a másiknak? Ebben a történetben mindkettőnek Grace az elszenvedője. Egyfajta csöndes cinkosságban hallgattak mindketten az igazságról, hogy az egyikük már nem a kettejük kapcsolatát építi. A film nem menti fel a végtelenül etikátlanul eljáró Edwardot, de kíméletlen a nővel szemben is,

aki tulajdonképpen azt kénytelen megenni, amit a férfival együtt főzött.

Nicholson (néhol talán túlságosan is) lassan csordogáló filmjének egyik nagysága abban a végtelen precízen, szinte szenvtelenül bejárt gondolati palettában rejlik, ami minden oldalról megvizsgálja egy ilyen esemény a szereplőire – a párra és a gyermekükre – gyakorolt hatását. Az író-rendező a tagadás, az értetlenség, a szégyen, a reménytelenség, a végtelen fáradtság, a fájdalom, majd az újrakezdés keltette remény érzéseit egyesével nemcsak megmutatja, de kognitívan, a beszélgetések és az időről időre megjelenő versek segítségével „fel is dolgozza” – a szereplők és a nézők közreműködésével.

Külön érdekesség, ahogy Nicholson a szülői mintákat a már felnőtt gyerek életében újra leképezi, és arra kényszeríti karakterét, hogy ezekre reflektáljon. A viselkedési mintákat és a megszokott rutinokat az ismétlés eszközével szemlélteti: repetitív mondatok és visszatérő motívumok erősítik az üzenetet, mely forma azonban néhol a valódi mélység rovására megy.

Nicholson neve talán sokak számára ismeretlen, pedig nem kisebb alkotóról beszélünk, mint az Árnyékország és a Gladiátor Oscarra jelölt forgatókönyvírója,

akinek olyan remek (és kevésbé remek) filmeket köszönhetünk még, mint a Nell, a remetelány, Az első lovag, az Elizabeth: Az aranykor, a Mandela: Hosszú út a szabadságig, a Rendíthetetlen, az Everest és a Lélegzetvétel. Rendezőként az alkotó már kevésbé gyakorlott: néhány tévés epizód, egy kisfilm és egy 1997-es nagyjátékfilm, a Tűzfény található a filmográfiájában. Ha azonban végignézünk korábbi alkotásain, az a fajta érzékenység, ami már oly sok korábbi történetét naggyá tette, most az Inkább lennék özvegyben talán még explicitebben jelenik meg.

Egy ilyen film nem sokat érne a történethez hasonló finomsággal asszisztáló színészek nélkül: Bill Nighy most csak másodhegedűs tud lenni, míg a képekért felelős Anna Valdez-Hanks tűéles képei és fényjátékai és a produkciós dizájnon dolgozó Simon Rogers sárga-kék berendezései legalább annyit emelnek a film hangulatán, mint az Inkább lennék özvegy egyértelmű csillaga, Annette Bening.

Az utóbbi években egyfajta másodvirágzását (A sztárok nem Liverpoolban halnak meg, Sirály, Huszadik századi nők) élő színésznő egymaga beragyogja a vásznat, s miközben karakterével az ember sokszor nem tud azonosulni, nem tudja nem szeretni a fájdalmán is átszüremlő optimizmusa miatt. Ha másért nem is, az ő alakítása miatt mindenképpen érdemes az Inkább lennék özvegy arra, hogy megnézzük – szerencsére azonban ennél jóval, jóval többet kínál.

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya a Filmtekercs főszerkesztője és egyik alapítója. Geográfusként végzett, majd szabadúszóként írt. Miközben filmes diplomáján is dolgozik, saját PR ügynökségét építi. Specializációja a képregényfilm, a sci-fi és a távol-keleti filmek. kataorsolya@filmtekercs.hu

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya