Kritika

Inkább zárjanak be Guantánamóba – Szupercella 2. – Hades

Raymond Breslin számára nem létezik szökésbiztos börtön. SZUPERCELLA! Egészen addig, amíg be nem zárják a saját tervei alapján épített fegyházba! SZUPERCELLA! A megállíthatatlan erő találkozik az áthatolhatatlan fallal! SZUPERCELLA!

Akció, kaland és dráma a világ legmodernebb börtönében! SZUPERCELLA! Sylvester Stallone és Arnold Schwarzenegger most először egy filmben! SZUPERCELLA! Hát persze, hogy a Szupercella is a VICO filmje. A VICO filmjét keresse a kölcsönzőkben!

Ezt harsogta volna Fenyő János VHS birodalmának örökös narrátorra, ha a Szupercella 1990-ben készült volna,

amikor valójában is illett volna elkészülnie.

Mikael Håfström 2013-as akciófilmje ugyanis egyetlenegy attrakcióra épít: arra, hogy a múlt század két legnagyobb akcióhőse, az Olasz Csődör és az Osztrák Tölgy karrierjük során először játszanak együtt (főszerepet – hiszen a korábbi Feláldozhatók-filmekben már néhány jelenet erejéig összefutottak, így az is kérdéses, hogy a Szupercella újdonsága tényleg újdonság-e). Noha a Szupercella végül is egy közepesen korrekt, a maga bájosan B-kategóriás módján szórakoztató akciófilm volt, mindannyian éreztük, hogy ennek az összeborulásnak akkor lett volna igazán súlya, amikor mindkét izomkolosszus a karrierje csúcsán volt.

Ha akkor készül el, akkor a Szupercella mára már monumentális kultklasszikus lenne, amit együtt emlegetnék a Rambo- és a Terminátor-filmekkel, így azonban a végeredmény már csak egy „nem volt rossz vasárnap délutánra, egy sör mellé pont megfelel” élményre volt elegendő.

Most pedig megérkezett a „várva várt” folytatás. Ugyan az eltelt öt év alatt senki sem gondolt rá, senki nem kérte, és senkit nem is érdekelt, ám most itt van, szóval akár meg is nézhetjük – de ha lehet, akkor inkább ne tegyük.

A film, aminek legnagyobb fegyverténye az volt, hogy összehozta a nyolcvanas évek legnagyobb (rivális) akciósztárjait, most úgy folytatódik, hogy a páros egyik fele fel sem tűnik a filmben. (Mondjuk nem meglepő, hiszen a Szupercella végén Stallone közölte is a halálosztó-kormányzóval, hogy soha többé nem akarja látni.)

Azért próbáljunk egy kicsit elvonatkoztatni. Igen, lehet, hogy a Szupercella folytatását semmi nem indokolta. Úgy meg aztán tényleg nehéz megindokolni a létjogosultságát, hogy az első film (amúgy sem nagy) költségvetésének a feléből, ráadásul Arnold nélkül készült el. Ám mindezeket észben tartva a Szupercella 2. – Hades még lehet egy szórakoztató, sőt, önmagában véve akár jó film is, nem? Olyannyira nem, hogy az előzményével ellentétben

ennek kiadásához már a Vicónak se lett volna gyomra.

Stephen C. Miller rendezésének alig több mint öt percébe került, hogy meggyőzzön arról, hogy minden idők egyik legigénytelenebb „celluloid” szemetéhez van „szerencsém”. A Szupercella 2. úgy indul, mint Steven Seagal bármelyik késői, kapásból DVD-re szánt filmje: új, karizmátlan főhősünk (Xiaoming Huang) és két, a félhomályban egymástól megkülönbözhetetlen szakállas társa (Jesse Metcalfe és Wes Chatham) Stallone megbízásából egy csecsenföldi, lepusztult gyárban rohangál, verekszik és túszokat szabadít ki (igen, mert valamilyen okból kifolyólag az előző filmben még börtönteszteléssel foglalkozó Breslin már kiegészítette a portfólióját azzal, hogy embereket ment terroristák fogságából).

A film itt még képes felülről súrolni az átlagszar színvonalát. Aztán jön egy apró, de az elkövetkezőkre nézve meglehetősen beszédes momentum: egy olyan robbanás, amiről meg vagyok győződve, hogy a film effektjeivel foglalkozó betanított munkások a bő húszéves Quake II videojátékból lopták. Apróságnak tűnhet, de egyszerűen döbbenetes, hogy 2018-ban, amikor „már minden film látványos, már nem nagy szám, ha jó a CGI”, 25 évvel a Jurassic Park és több mint 10 évvel az Avatar után volt pofájuk a készítőknek a vászonra baszni egy olyan leírhatatlanul gány valamit, amit még Ed Wood is kivágott volna a végső filmből. (Pedig ő a felboruló kartonpapír sírköveket sem vágta ki.)

Jó, hát nem látványos a film, van ez így.

Legalább a verekedések jók, nem? Nos, leszámítva a folyamatosan imbolygó kézi kamerát, és hogy a legtöbb akció követhetetlenre van vágva, az első néhány verekedés a maga C kategóriás módján még elmenne, csak aztán a néző türelmével párhuzamosan a szufla is elfogy a filmből.

Na, de a börtönös részt mondjad! Hiszen mégiscsak egy Szupercella filmről van szó!

A roppant kreatív nevű Hadész komplexum látszatra nagyjából annyira hipermodern, mint egy kilencvenes évekbeli kvízműsor díszlete. És miután a fináléra Stallone is csatlakozik társaihoz, a nyomorúságos látvány, a gyötrelmesen béna színészek és az amúgy sem erős forgatókönyv után akkor érkezünk el a mélyponthoz: magához a szökéshez. Noha már az első filmben is voltak átgondolatlan, a véletlenre alapozott, kényelmes megoldások, azok a folytatáshoz képest rögrealista dokumentumfilmnek hatnak.

Szeretném azt hinni, hogy az egész film csak azért készült el, mert a Triád elrabolta Stallonét és ez az egész nem más, mint a kínai maffia pénzmosási projektje.

De a szomorú valóság valószínűleg az, hogy mint a legtöbb öregember, Stallone is megrekedt a múltban: egyszerűen képtelen elengedni az akcióhőst, és járókerettel meg oxigénpalackkal is leforgatja majd a sokadik Rambo, Feláldozhatók és Szupercella epizódokat még akkor is, ha már a Távol-Keletről sem kap rá pénzt. Hogy Sly mennyire képtelen elengedni a múltat, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy a Feláldozhatók 3. után (ahol az öregek mentették meg a fiatalokat) a Szupercella 2. is arról, szól, hogy az oldschool (azaz Stallone) mindig üti a modernt (azaz Stallone fiatal, kegyvesztett tanítványát, aki az algoritmusok megszállottja és a high-tech börtön tervezője).

A Szupercella 2. – Hades mesterien ingadozik az arcpirítóan mocsok szar és a hihetetlenül röhejes trash között. Leírhatatlan és felfoghatatlan az az igénytelenség, amivel ez meg lett írva, fel lett véve és el lett játszva. Még a DVD-turkáló kosár is kiköpné magából. Természetesen érkezik a harmadik rész.

  • 1/10
    - 1/10
1/10

Pongrácz Máté

Pongrácz Máté a Budapest Corvinus Egyetem Szociológia szakán végzett. A műfaji filmek nagy kedvelője és az elfedett, obskúrus, de értékes darabok felkutatója. A szerzői trash védnöke és Zardoz hírnöke.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés