Kritika

Királyi tévé vagy király tévé – Interjú a herceggel

Bár fontos tévétörténelmi pillanatot dolgoz fel az Interjú a herceggel, téves hangsúlyválasztása révén ellentétes jelentőségű filmmé válik. 

Az online népi bölcsesség azt állítja: Epstein nem volt öngyilkos. Az összeesküvés-elmélet szerint megölték őt, mert túl sokat tudott. Vagy inkább túl fontos emberekről tudott rossz dolgokat. Akik közül valójában csak András herceg bukott meg, ő is csak azért, mert gyakorlatilag lebuktatta magát egy interjúban a BBC-n. De egyáltalán hogyan készülhetett el az interjú? És miben nyilvánult meg a lebukás? Az Interjú a herceggel azt állítja, hogy a sajtó munkatársainak kimagasló munkájának köszönhető a történelmi pillanat, amelyben az elitet szimbolizáló királyi sarj vesztébe rohan. Ezt az állítást mégsem tudja bebizonyítani a film. És bár a néző nem távozik üres kézzel, a hiányérzet kézzel fogható. 

Az Interjú a herceggel sokat markol, de fájóan keveset fog.

Önmagában a nézőpont-választás is problémás. Sam McAlister szemszögéből ismerjük meg az eseményeket: a BBC-nél dolgozó riporter – Billie Piper alakításában – felemás szakmai teljesítménnyel bír. „Nem vagyok sznob, de ő [McAlister] Daily Mail” – kollégája a célzásával arra utal, hogy Sam egy bulvárlap színvonalán mozog. Márpedig a BBC-nél a történet kezdetén súlyos elbocsátásokat jelentenek be, így McAlister széke is rezeg. Sam érzi, hogy szüksége van egy nagy dobásra, ezért megkörnyékezi András herceg kabinetvezetőjét, hogy a királyi sarj (a történet idején, 2019-ben még II. Erzsébet uralkodik) adjon interjút a Newsnight műsorban.

Az interjú létrejötte mégis inkább annak köszönhető, hogy ekkoriban robban ki az Epstein-botrány: az amerikai üzletembert vád alá helyezik emberkereskedelem és kiskorúak megrontásának vádjával. Az FBI állítása szerint a férfi kiskorúakat használt ki szexuálisan azáltal, hogy magasrangú barátainak ajánlotta fel őket szexuális szolgáltatásként. A barátai közé tartozott többek között András yorki herceg is. McAlisternek végül sikerül rábeszélnie a brit királyi család tagját, a tét azonban óriási, egy rosszul sikerült interjú ugyanis az egész szerkesztőség bukásával is járhat. 

Az adásra történő felkészülés az Interjú a herceggel legjobb szakasza. 

Emily Maitlis kérdezőt Gillian Anderson játssza el a tőle elvárt – de semmivel se több – alapossággal. Stábja napokon keresztül készül a felvételre, amelyre ráadásul ellenséges területen, a Buckingham-palotában kerül sor. Ezzel párhuzamosan a „védelem” felkészülését is bemutatja a film. András herceget Rufus Sewell alakítja több mint hibátlanul: nem egyszerűen lemásolja a valódi személyt, hanem azonosul vele. Folyamatosan az egyszerűség – vagy jó értelemben emberi kedvesség – és az együgyűség – avagy kényelmi helyzetéből fakadó felháborító ostobaság – határán egyensúlyoz úgy, hogy igazából nem lehet eldönteni: ez az ember ennyire naiv vagy ennyire pökhendi? Nem lehet eldönteni, mert valószínűleg mindkettő. Magában az interjúban is ez a kettőséget domborodik ki. Az Interjú a herceggel nem veszít a nehezen megszerzett erejéből a felvétel idején: a jól kiragadott, levegőben lógva maradó mondatok súlya képes elállítani a néző lélegzetét. 

De mire felocsúdnánk, már véget is ért a film. Megválaszolatlan és valójában fel sem tett kérdések sora hagy tátongó űrt: mi lett az áldozatokkal? Mi lett a műsor sorsa, a riporterek sorsa, mi lesz a tévével, mint múlt századi médiummal? Egyáltalán:

Mi lett az Epstein-botrány végkimenetele?

Az elmaradt válaszok és a fel nem tett kérdések ráirányítják a figyelmet arra, hogy egyáltalán miért Sam McAlister nézőpontjából követjük az eseményeket. Miért ez a nő a fontos ebben a történetben? Miért nem az interjú készítője? Vagy az Epstein-botrány áldozatai? A BBC igazgatótanácsa? A történet szinte minden szereplője jelentőségteljesebb, mint az írók által választott riporter. Egyéni drámája (pl. fiának szerelmi kalandja) súlytalan, össze se lehet vetni azokéval a 17 éves lányokéval, akik Epstein és általa András herceg karmába kerültek.

Persze nem mindenben lő mellé a film, előfordulnak remek kiszólások. McAlister beszéde különösen kiemelkedő: „ez nem árt a brandednek. Ez a te branded”. A királyi családra jellemző „soha ne panaszkodj, soha ne magyarázz!” korszaka elmúlt, mert mindenkinek van már hangja a világhálón, nem lehet úgy irányítani a médiát, mint régen. A film legjobb momentuma Sam meggyőzési beszéde, de ezen a ponton a gondolatiság tekintetében meg is áll a film. 

Nem kellett volna feltétlenül így lennie. 2006-ban a Frost/Nixon hasonló felállásból jutott sokkal magasabbra. Ron Howard képes volt bebizonyítani, hogy a sajtóra szükség van, hogy egy interjú egy egész nemzet sorsát megváltoztathatja. A hagyományos média végnapjai alatt erre különösen szükség lett volna – nézzük csak meg, Magyarországon az állami tévé mennyire másképp közelít meg egy közéleti botrányt! A témában megannyi lehetőség lett volna, ehhez képest az Interjú a herceggel nem sokkal több egy A korona epizódnál. Sőt talán még egy picit kevesebb is. 


Az Interjú a herceggel a Netflix kínálatából érhető el.

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. tothnandor@filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com