Az olaszok indokolatlanul hangosak, még a pizsamájuk is Armani, és összeszorított ujjakkal gesztikulálva eszik a spagettit. Daniele Luchetti ezeket a sztereotípiákat dobja kukába – az Én vagyok a Vihar című tragikomédiája egy pénzembert kényszerít közmunkára egy hajléktalanszállón.
Hogyan változtatja meg a gazdagok életét az ínség? Mi a helyzet fordítva? Mi lehet a megoldás anyagias világunk kínzó problémájára, a gazdasági szakadék áthidalására? Sok kérdés, de van-e válasz?
A rendező elmondása szerint az egykori olasz miniszterelnök, Silvio Berlusconi ténykedéséből merített ihletet forgatókönyvének megírásához. Adott egy dúsgazdag pénzember, Numa Tempesta (a Teljesen idegenekből ismert Marco Giallini), aki egy mesésen kezdődő napon elindul a társadalmi ranglétra legalja felé. A küszöbön álló kazahsztáni csúcsüzletét elfújta az adócsalási vétsége miatt kiszabott bírósági ítéletének szele. Ugyan börtönbe nem kell vonulnia, de közmunkára kötelezik egy hajléktalan-menhelyen, ahol megismerkedik Brunóval (Elio Germano) és fiával, Nicolával (Francesco Geghi), akik az utca és a menhely között ingáznak.
A két férfi és a köztük lévő kémia alkotta szentháromság testesíti meg a pénz médiumán keresztül vívott harcot gazdag és szegény között. Ez a fajta kettősség igen könnyen elcsépeltté válhatott volna, de erről szerencsére szó sincs; világnézetük szöges ellentétei egymásnak, alkudozásaik pedig üde színfoltok ezekben a borongós időkben. Luchetti remek humorérzékkel van megáldva; a teljesen abszurd helyzetek nem fordulnak át öncélú bohóckodásba, inkább egy-egy finoman elhelyezett geg a komikum forrása. Ilyen az is, amikor a hajléktalanszállóban Numa megígéri Brunónak, hogy a sofőrje megtéríti neki a 8,5 euróját, csak menjen ki a Maseratijához, mire a fiú visszakérdez; milyen színű?
Sőt, mellettük még a hontalanok „Dream Teamje” is kifogástalanul összeszedett kis csapat. Van itt „szakmája” iránt végtelenül elhivatott szemétturkáló, szívinfarktusa miatt mindent elveszítő mérnök, Oscar-díj esélyes alakítást hozó kerekesszékes és pszichológiát hallgató prostituált is. Csekély játékidejük ellenére sem szobanövényekként vannak jelen, hanem mind-mind szerves részét képezik a cselekménynek. Úgyszólván, itt van mindenki, akikkel a hétköznapokban sajnos mit sem törődnek a járókelők.
A film gerincét mégis a főhős duó története képezi, és mind Giallini, mind pedig Germano nagyszerűen teljesít. A mindent kockára tevő, rámenős üzletember és az utcán edződött, odaadó apa közti szerepkülönbségek által kap mélyebb értelmet a film, s ezzel újra elmeséli a pénz okozta jellemfejlődés stációit, amit már 35 évvel ezelőtt a Szerepcsere is remekül feldolgozott. A kezdeti kilátástalanságból a múltbéli tapasztalatok előhívásával végül alkalmazkodni tudnak az új, eddig teljesen ismeretlen helyzet kínálta lehetőségekhez.
Mindeközben a korrupció kettős arca ügyesen formálódik a poénok és az igazán emberi történetek árnyékában, és egy nagyon fontos kérdést vet fel; erkölcsileg támadható-e az a rendszer, amelyik korrupt, de a közjó érdekében is megvesztegethető? A film tanulsága szerint nemcsak számon kérhető, de meg is vetendő, ha
a pénzen vett demokrácia sérti a képviselt ügy elveit.
A sok dicséret viszont megkérdőjelezi a kritikám címében érezhető negatív élt. Az Én vagyok a Vihar két igazán számottevő problémája miatt nem tud klasszikussá válni a maga nemében. A kisebbik baj a kiszámíthatósága. Sokat tanakodtam azon, hogy ez vajon tényleg egy „csavarra építő” film vagy sem. Ha a válasz igen, akkor gyatrán felépített, apa-komplexusba ágyazott fordulatról van szó, hiszen már a film korai szakaszában sejteni lehetett, mi lesz majd a villámcsapásként érkező felismerés. Ha viszont a válasz nem, akkor csupán egy sokadik alkalommal feszegetett lélektani problémától dörög az ég ismét.
Nem tudom, hogy a kettő közül melyik az elfogadhatóbb rossz, de az biztos, hogy nemcsak Numa megvilágosodását láthattuk előre. A sokkal jobb sorsot érdemlők kiérdemlik azt, a sokkal rosszabbat érdemlők pedig „bűnhődnek”. Félreértés ne essék;
az erkölcsi megtisztulás szép gondolat, de csak akkor működik, ha meg is van indokolva.
A másik, nagyobb probléma a felszínesség. Hiába a sok, ötletesen motivált karakter vagy a korrupció boncolgatásának szándéka, ha a kiszámíthatóság torzítja az összképet, a felvezetett és igazán releváns kérdések meg nem válaszolása pedig el is rontja azt. Luchetti filmje is beleesett abba a hibába, amibe a hasonló témákat érintő társai is, és nem oldja fel a központi dilemmát. Azzal kecsegtet, hogy megmutatja milyen hosszabb távú megoldása lehet a nélkülözés és elszegényedés, vagyis a gazdasági szakadék áthidalásának, a válasz helyett azonban be kell érnünk egy szentimentális fináléval, amire mind fel lehettünk már készülve.
Az Én vagyok a Vihar rengeteg pozitívuma sikerrel vetekszik a jóval kevesebb, ám annál fajsúlyosabb negatívumaival. Luchetti filmje aktuális, reménytelien naiv és végtelenül stílusos. Ezzel részben kompenzálni képes az általa feltett, ám meg nem válaszolt kérdések keltette űrt a nézőben, és bár a dobhártyaszaggató tapsvihar ezúttal elmarad, mégis egy szórakoztató, kellemes kikapcsolódást nyújt az emberi sorsok iránt érzékenyek számára.
Az Én vagyok a Vihar december 27-én debütál a magyar mozikban.
