Kritika

„A Gonosz el akarja hitetni velünk, hogy ez az identitásunk” – Isten a vágy ellen

Az Isten a vágy ellen (Pray Away) az amerikai keresztény-konzervatív hálózatot, az Exodust mutatja be négy túlélő történetével, akik valós nemi identitásuk negatív társadalmi megítélése miatti elbizonytalanodásukban a templomokban kerestek lelki menedéket. Így válhatott az Exodus-mozgalom mintegy harminc éven át az exmelegek egyház felügyelte keresztény-konzervatív hálózatává.

Kristine Stolakis már előző két filmjében is tanúbizonyságát tette a kisebbségek iránti elkötelezettségének. Első filmjében (The Typist, 2014) egy meleg koreai háborús veterán történetét eleveníti fel, következő munkájában pedig (Where We Stand, 2015) az egyházukban egyenlő jogokért harcoló mormon nők küzdelméről tudósít. A rendezőnő mostani dokumentumfilmjében a valós nemi identitásukról lemondó exmelegek vallási közösségéből, az Exodusból kivált négy túlélő mesél a keresztény egyházi szervezet által LMBTQ-közösségnek okozott károkról, és a homoszexuális emberekkel szemben tanúsított merev ellenállásáról. Dokumentumfilmjének szereplői a társadalomnak és szűk környezetüknek való megfelelés kényszerének súlya alatt viaskodnak a tudattal, hogy rossz emberek, mert képtelenek „leszokni” a másságukról.

Megváltoztatni vagy elfogadni kell az LMBTQ embereket? Ez Kristine Stolakis dokumentumfilmjének az alapkérdése, miként a múltban tudományos berkekben is évtizedekig ez a kérdés uralta a témáról való közbeszédet.

Az 1976-2013 között működő Exodus belső működését a biszexuális Yvett, a leszbikus Julie, valamint a homoszexuális Michael és John indaként egymásba fonódó élettörténeteiből ismerjük meg, azon 700 ezer sortársuk történetének mintegy quintesszeciájaként, akik az évtizedek során szintén csatlakoztak a szervezethez. Bár életviszonyaikban igencsak különböztek, mindannyiukban közös volt, hogy nemi identitásuk negatív társadalmi megítélése miatti elbizonytalanodásukban katolikus templomokban kerestek lelki menedéket. Az ily módon hívővé váltak egyre bővülő körét felismerve, az egyház jó érzékkel és jó időzítéssel, rájátszva a korszak AIDS-félelmeire, hívta életre 1976-ban az Exodust, az exmelegek egyfajta egyház felügyelte keresztény-konzervatív hálózatát teremtve meg ezzel Amerika szerte.

A dokumentumfilm vezérszála a jobboldali keresztény szervezet belső működésére és arculatépítésére fókuszál, melyhez a korabeli mainstream médiában talál méltó partnerre.

Az Exodus narratívája híveik nemi identitásuk miatti bűntudatára, és az általuk felkínált, Jézus általi megváltás tanára épült. Felfogásuk szerint bár „a Gonosz el akarja hitetni velünk, hogy ez az identitásunk!” –, az ember képes Jézus iránti odaadó hite által megváltozni, és levetni magáról a rontást, amihez a Biblia és az egyházi vezetők segítik őket. A nemi irányultságukban „megtért” exmelegek győzedelmes bemutatását ezután vezető tévé csatornák show műsorai tűzték műsorukra. Emellett számtalan korabeli filmfelvétel tanúskodik az egyházi szervezet nemi szerepekről vallott igen sajátos felfogásáról. Évenként megrendezett konferenciáik dokumentumfilmjein látjuk, amint lányokat sminkelni tanítanak, a fiúknak pedig focimeccset rendeznek, mert felfogásuk szerint a foci heteroszexuálissá teszi a fiúkat.

Kristine Stolakis tárgyilagosságra törően, ám mély empátiával követi nyomon a négy ember lelkében dúló valódi érzések és a külvilág felé kényszerűen mutatott viselkedésük közötti mély hasadást. Azt a nehéz folyamatot járja végig velük, melynek végén mind a négyen felteszik maguknak a kérdést: ki vagyok én? Hogy aztán a saját lelki útvesztőikben való bolyongást követően, végül rátaláljanak belső önmagukra, és leválva az egyház köldökzsinórjáról, vállalják igazi nemi identitásukat. Az operatőr, Melissa Langer érzékeny, arcközeli képeinek köszönhetően nézőként mélyen átérezzük a bennük dúló lelki folyamatokat.

A négy szereplő személyes története mellett a dokumentumfilm kellő teret szentel az Exodushoz köthető konverziós (vagy reparatív) terápia, és annak kitalálójának bemutatására.

A terápia azon felfogáson alapszik, hogy a homoszexualitás a szülő-gyerek kapcsolat konfliktusával magyarázható deviancia, amit orvosolni lehet. A Joseph Nicolosi nevével fémjelzett áltudományos irányzat olyan pszichológiai beavatkozást jelentett, melynek célja a károsnak ítélt nemi identitás megváltoztatása, leginkább a homoszexuális irányultság heteroszexuálissá változtatása. A bűn, elfojtás és szégyen érzésére hajazó konverziós módszer legfőbb törekvése az volt, hogy az egyének – érzéseiket megtagadva – a társadalmi elvárásoknak és normáknak kívánatosan viselkedjenek, családot alapítsanak és gyerekeik szülessenek.

A rendezőnő mozaikszerkezetű, feszes, pörgő ritmusú, és számtalan korabeli dokumentum felvétellel és fotóval megspékelt filmjében rendszerszinten követi nyomon az Exodus mintegy három évtizedét, és 2013-as lassú kimúlását a melegjogi mozgalmak erősödésének, és az LMBTQ+ közösség tagjainak mind bátrabban vállalt coming outjainak köszönhetően.

De bemutatja az Exodust egyből felváltó Restored Hope Network-öt is, mely újult erővel támad, immáron a korszellem felismerésével, miszerint nem templomokban és éves konferenciákon kell hatni az „eltévelyedett” hívekre, amikor a mai fiatalok az utcai rendezvényeken érzik igazán jól magukat. Stolakis filmje erőteljesen mutat rá az LMBTQ+-tematika korabeli politika-egyház-média általi összefonódására és leuralására. Sokoldalúan rétegzett filmjében éppúgy nyomon követi a Bush-kormányzat által beterjesztett 8-as javaslat útját, amely megtiltja az azonos neműek közötti házasságot, mint az erre válaszul adott melegjogi aktivisták tüntetésekbe torkolló tiltakozását.

Az Istennel a vágy ellen legnagyobb értéke számunkra hazai aktualitása, soha jobbkor nem érkezhetett volna. Kristine Stolakis dokumentumfilmje nagyban segít átélni, mit jelent más testben születni, vagy azonos neműhöz vonzódni. A filmben elbeszélt történetek talán segítenek jobban megérteni, hogy esetükben nem „nemi eltévelyedésről” van szó, hanem befolyásolhatatlan adottságról. A hangsúly épp ezáltal a „miértek” helyett sokkal inkább az elfogadásra kell helyeződjön. A dokumentumfilm végén elhangzik, hogy az amerikai statisztikák szerint az Exodus 700 ezer exmeleg híve között kétszer akkora volt az öngyilkossági kísérletek száma. Ezért is zárul ezzel a mondattal: Ezzel a filmmel azok előtt tisztelegtünk, akik túléltek, és különösen azok előtt, akik nem. Ezért a tanulságért mindenképp érdemes megnézni a filmet. De kordokumentumként éppúgy izgalmas, mint a különleges emberi sorsokért.

A dokumentumfilm a Netflixen tekinthető meg 2021. augusztus 3-tól.

Argejó Éva

Argejó Éva szociológiát és filozófiát tanult az ELTE-n, a Magyar Televízió kulturális műsorának (Múzsa) szerkesztője volt, jelenleg az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársa. Specializációja a társadalmi dráma, a sci-fi, a fantasy és a thriller.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés