Kritika

Maradona, a megmentő – Isten keze

Paolo Sorrentino új filmje, az Isten keze szokatlanul személyes történet kamaszkora meghatározó eseményeiről, a fociról és isteni megmeneküléséről.

Paolo Sorrentino az elmúlt években kimondva, kimondatlanul Federico Fellini életművét járja végig – nem feldolgozásokat készít, csak egy-egy film problémakörét, hangulatát idézi meg és aktualizálja. Míg az Oscar-díjas A nagy szépség az Édes élet modern változatának tűnt, az Ifjúság a 8 és 1/2-re hasonlított, legújabb műve, az Isten keze (É stata la mano di Dio) pedig az Amarcord nyomában halad. Persze az Amarcordot nem lehet egyszerűen lemásolni: Fellini legszemélyesebb műve az ő Riminiben töltött gyerekkoráról szól álomszerű túlzásokkal, az 1970-es születésű Sorrentino filmje pedig a rendező saját kamaszkorába repít, amely évtizedekkel később, a nyolcvanas évek derekán zajlott Nápolyban.

Fellini egyébként most direktebben is megjelenik, mint a korábbi filmekben, ugyanis a városban castingol és többször beszélnek is róla. Az „amarcordos” hangulat pedig az Isten keze nagy részét uralja. A misztikus keretezés, a város jellegzetességeinek pásztázása, a különös lakók és elrajzolt, bogaras családtagok bemutatása (közelebbi párhuzamként Wes Anderson és a Tenenbaum, a háziátok is eszünkbe juthat), az emberi lélek mélyének, bizarr szenvedélyeinek felszínre törése udvarias tisztelgés a mester előtt, ugyanakkor Sorrentino személyes történetéhez is szorosan hozzátartozik. Az Isten keze két sarokpont köré szerveződik: Diego Maradona Nápolyba igazolása és a szülei tragikus elvesztése lesznek azok – a film magyarázata szerint összefüggő – események, amelyek meghatározzák az álmodozó tinédzser, az alteregó Fabietto (Filippo Scotti) későbbi sorsát.

Az Isten keze tehát egyszerre „így jöttem”-film, illetve az író-rendezőtől megszokottnál fiatalabb főhőse révén coming-of-age történet is.

A legérdekesebb része a már említett két kulcsmomentum, amelyeket a többjelentésű cím is magába olvaszt. Isten keze, vagyis Maradona keze, ami egyszerre utal a sztárfocista legendás kezezős góljára, illetve arra, hogy Fabietto azért nem volt jelen a szülei halálánál, mert épp meccsen volt. Azaz a megmenekülését Istennek=Maradonának köszönheti, az ő beavatkozásuk következtében van még közöttünk, hogy elmesélje ezt a történetet. A film második felében ugyanis a gyásztól bénult fiú két kinyilatkoztatást tesz: nem felejti el a szüleit, illetve van mondanivalója Nápolyról művészként – ez a mű pedig eme ígéretek beváltása.

„Így jöttem”-filmként az Isten keze elválaszthatatlan Nápolytól – Sorrentino először tért vissza művészként a szülővárosába első rendezése, A szerelem következményei óta. A rendező ezúttal vizuálisan kevésbé hivalkodó filmet készített, csak néhány feltűnően megtervezett, látványos beállítással dolgozik. A természetesebb stílus jól illik az izzó napsütésben fürdőző tengerpartokhoz, a családi ebédeknek otthont adó ligetekhez, a nagy meccsnézésekhez vagy szűk társasházi szobákban zajló családi veszekedésekhez.

Majd a gyászhoz is.

Az Isten keze ugyanis két élesen elkülönülő részre oszlik: a film első fele mozgalmasabb, a tipikus „olasz család” ellentétek között pattogó életét mutatja be. A kamaszfiúk epekedése a nagynénjük után (ami kissé hitelesebb lett volna, ha a bombázót Monica Bellucci játssza), a szülők házasságának válsága, a futball körüli izgalmak egy néhol drámai, de többnyire derűs, nosztalgikus, humoros jelenetekben bővelkedő filmet formálnak. A tragédia után aztán az Isten keze lelassul és Fabietto lelki rezdüléseire koncentrál. Ez utóbbit Sorrentino kevésbé tudja megtölteni tartalommal: fő állítása a kívülállás, ezen túl viszont csak általános kamaszgyötrelmeket mutat.

A szüzesség elvesztésén, a továbbtanulás kérdésén, a focirajongáson, a zenehallgatáson túl a film nem mutat igazi jellegzetességet Fabiettóról, így nem derül ki, tulajdonképpen milyen fiú is ő. Minden jelenetben szomorú és filmrendező akar lenni, minden második jelenetben elhangzik egy nagy életbölcsesség, majd kapunk egy különösen bizarr szexjelenetet is. Filippo Scottit ugyan a Velencei Filmfesztivál ifjú tehetségeként díjazták, de részben rajta is múlik, hogy az Isten keze leül: a fiatal színész nagyrészt egyetlen, bamba arckifejezéssel játssza végig a film második felét.

Az Isten keze fontos film

– Paolo Sorrentinónak és az olaszoknak, akik a filmfesztiválon odavoltak érte, végigsírták és -nevették a vetítést, majd a mű megkapta zsűri nagydíját is. Kívülállóként a poénok nem mind érthetőek, illetve a darab jelentősége is kevésbé domborodik ki. A kiábrándultság elsöprő erejét közvetítő A nagy szépséggel, a fájdalmasan melankolikus Ifjúsággal, a harcias Silvio és a többiekkel vagy éppen a stílusos és provokatív pápasorozatokkal ellentétben ez egy szerényebb, csendesebb és erőtlenebb mű, amely kevésbé képes meglepni, univerzális érzelmeket mozgósítani és általános érvényű kérdésekről beszélni. Sorrentino beváltotta az ígéretét, megkapja a feloldozást – legközelebb pedig ismét a közönséghez szólhat az előkészítés alatt álló, Jennifer Lawrence főszereplésével készülő Mob Girllel.

A film várhatóan decembertől lesz látható a Netflixen.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu