A kisebb filmfesztiválokon igen jól szereplő Tirannoszaurusz egyértelműen megérdemelte a Sundance Filmfesztivál díját, sőt a BAFTA zsűrije sem tévedett, amikor a kis arany arcocskát Paddy Considine kezeibe adta. Kemény, realisztikus, megrázó filmdrámával debütált nagyjátékfilm-rendezőként az alkotó, amivel tényleg magasra tette a mércét. Lélekszaggató történet egy romlásból sarjadó szerelemről.
Hideg, már-már pikkelyes arcbőr, szívós, agresszív tekintet, tehetetlen, sebezhető test és talán csak egy cseppnyi szerethető lélek. Joseph (Peter Mullen) egy kipusztulásra ítélt faj magányos példánya Leeds piától, erőszaktól és vértől bűzlő külvárosi negyedéből. Látszólag reménytelen küzdelmet folytat önmagával, az élettel és azzal a – ?,.?!!++%- Istennel, aki elvett tőle mindent és mindenkit. Josephnek nem maradt semmi mása csak az elapadhatatlan dühe, a megnemértettsége és az állandóan nyomasztó hiányérzete. Ez a reménytelenség idővel minden embert önmaga ellen fordít. Joseph képtelen megfékezni állati haragját, mindennek nekiront, ami egy kicsit is bosszantja, és habzó szájjal tépi szét, ami az útjában áll. Első áldozata saját kutyája, és egyben utolsó családtagja Bluey. Mégis, amikor beront Hannah (Olivia Colman) boltjába egyetlen ima képes feltörni a jeges külsőt, és könnyeket csal Joseph szemeibe. Persze nem az ima a lényeg! Nem valami transzcendentális pillanatot élünk át hőseinkkel. Joseph azért sír, mert valaki végre érte imádkozik. Valaki végre tudomásul veszi, hogy létezik, emberként tekint rá, és ráadásul hálát is ad ezért.
A filmbéli konfliktus feloldása sem valamiféle bibliai csoda, hanem életszerű, melankólius nyugalom. A Tirannoszaurusz egyik vezérgondolata ugyanis a hit körül forog. Az önámító, hazug, álszent istenektől indul el a történet, s egy jódarabig talán mi nézők sem hiszünk többé semmilyen természetfölöttiben. Hannah élete ugyanis, imái ellenére sem szerencsésebb, mint Josephé. Jómódú keresztény férj, sportkocsi és tökéletesen berendezett látszatotthon ugyan van, de cserébe hihetetlen megaláztatásokat él át. A lelki és fizikai erőszak elképesztő keveréke zúdul rá nap-nap után, elkerülhetelenül sodorva őt a megrázó fordulatig. Félreértés ne essék: az alkotó és hősei sem ateisták, sőt a hit egy különösen erős, de nehéz útját járják. Az emberiségben, az emberiességben hisznek. Joseph és Hannah nem az Istentől nyernek megváltást, hanem egymás tekintetéből. Nincs vakító fényesség, sem angyali ének, csak két megviselt, élettől sebzett arc és az elképzelt jövő reménye.
A karakteres angol arcokhoz karakteres színészi játék társul. A rengeteg közeli és félközeli beállítás pedig a legapróbb ráncokat is élettel tölti meg. A film egészét a szürke tónusok uralják, amivel még nyomasztóbbá válik az amúgy is rideg történet. A Tirannoszaurusz az állati sorba taszított, „civilizált” ember tragádiájáról szól, ahol a szomszéd véresszájú pitbullja a legkevésbé vad élőlény. Az állat-motívum többször is megjelenik a filmben. Egyrészt, hogy megágyazzon egy tragikus eseménynek, másrészt, hogy átvitt értelemben hőseinket jellemezze. A film elején Joseph saját kutyáját tapossa halálra részeg felindultságában, amivel reménytelen élete egyetlen jó oldalát pusztítja el. A film brutálisan gyönyörű záró fejezetében viszont már a megfelelő bestiát intézi el, amivel nem csak egy fiú életét szabadítja meg, hanem saját múltját és démonait is száműzi örökre.
