Kritika

Istentelenül jó film! – Tirannoszaurusz

Tirannoszaurusz (Tyrannosaur)

A kisebb filmfesztiválokon igen jól szereplő Tirannoszaurusz egyértelműen megérdemelte a Sundance Filmfesztivál díját, sőt a BAFTA zsűrije sem tévedett, amikor a kis arany arcocskát Paddy Considine kezeibe adta. Kemény, realisztikus, megrázó filmdrámával debütált nagyjátékfilm-rendezőként az alkotó, amivel tényleg magasra tette a mércét. Lélekszaggató történet egy romlásból sarjadó szerelemről.

Hideg, már-már pikkelyes arcbőr, szívós, agresszív tekintet, tehetetlen, sebezhető test és talán csak egy cseppnyi szerethető lélek. Joseph (Peter Mullen) egy kipusztulásra ítélt faj magányos példánya Leeds piától, erőszaktól és vértől bűzlő külvárosi negyedéből. Látszólag reménytelen küzdelmet folytat önmagával, az élettel és azzal a – ?,.?!!++%- Istennel, aki elvett tőle mindent és mindenkit. Josephnek nem maradt semmi mása csak az elapadhatatlan dühe, a megnemértettsége és az állandóan nyomasztó hiányérzete. Ez a reménytelenség idővel minden embert önmaga ellen fordít. Joseph képtelen megfékezni állati haragját, mindennek nekiront, ami egy kicsit is bosszantja, és habzó szájjal tépi szét, ami az útjában áll. Első áldozata saját kutyája, és egyben utolsó családtagja Bluey. Mégis, amikor beront Hannah (Olivia Colman) boltjába egyetlen ima képes feltörni a jeges külsőt, és könnyeket csal Joseph szemeibe. Persze nem az ima a lényeg! Nem valami transzcendentális pillanatot élünk át hőseinkkel. Joseph azért sír, mert valaki végre érte imádkozik. Valaki végre tudomásul veszi, hogy létezik, emberként tekint rá, és ráadásul hálát is ad ezért.

A filmbéli konfliktus feloldása sem valamiféle bibliai csoda, hanem életszerű, melankólius nyugalom. A Tirannoszaurusz egyik vezérgondolata ugyanis a hit körül forog. Az önámító, hazug, álszent istenektől indul el a történet, s egy jódarabig talán mi nézők sem hiszünk többé semmilyen természetfölöttiben. Hannah élete ugyanis, imái ellenére sem szerencsésebb, mint Josephé. Jómódú keresztény férj, sportkocsi és tökéletesen berendezett látszatotthon ugyan van, de cserébe hihetetlen megaláztatásokat él át. A lelki és fizikai erőszak elképesztő keveréke zúdul rá nap-nap után, elkerülhetelenül sodorva őt a megrázó fordulatig. Félreértés ne essék: az alkotó és hősei sem ateisták, sőt a hit egy különösen erős, de nehéz útját járják. Az emberiségben, az emberiességben hisznek. Joseph és Hannah nem az Istentől nyernek megváltást, hanem egymás tekintetéből. Nincs vakító fényesség, sem angyali ének, csak két megviselt, élettől sebzett arc és az elképzelt jövő reménye.

A karakteres angol arcokhoz karakteres színészi játék társul. A rengeteg közeli és félközeli beállítás pedig a legapróbb ráncokat is élettel tölti meg. A film egészét a szürke tónusok uralják, amivel még nyomasztóbbá válik az amúgy is rideg történet. A Tirannoszaurusz az állati sorba taszított, „civilizált” ember tragádiájáról szól, ahol a szomszéd véresszájú pitbullja a legkevésbé vad élőlény. Az állat-motívum többször is megjelenik a filmben. Egyrészt, hogy megágyazzon egy tragikus eseménynek, másrészt, hogy átvitt értelemben hőseinket jellemezze. A film elején Joseph saját kutyáját tapossa halálra részeg felindultságában, amivel reménytelen élete egyetlen jó oldalát pusztítja el. A film brutálisan gyönyörű záró fejezetében viszont már a megfelelő bestiát intézi el, amivel nem csak egy fiú életét szabadítja meg, hanem saját múltját és démonait is száműzi örökre.

 

Avatar

Varga Gergő

2011-ben végeztem az ELTE Filmtudomány mesterképzésén, amit három szabadon bölcselkedő év előzött meg. Mindig is humán beállítottságúnak tartottam magam, de eleinte inkább az irodalom, mintsem a film vonzott. Első maradandó filmes élményeimet nem tudom olyan nagyságokhoz kötni, mint Bergman, Truffaut vagy Tarr Béla, sokkal inkább egy másik legenda, Jackie Chan akrobatikus mozdulatai derengnek fel. Egyetemi éveim alatt elképesztő iramban és mennyiségben szívtam magamba a nagy korszakok és a figyelemfelkeltő kortárs filmeket. Csillagjegyemhez hűen pedig mindenben megtaláltam az érdeklődésem. Több, mint egy éve írok a „'tekercsnek”, a szerkesztőség tagjai szemtanúi lehettek első publicisztikai lépéseimnek, és jó anyák és apák módjára noszogattak a helyes irány felé.

Filmek: Király Jenő kurzusai és írásai óta gyakorlatilag minden műfajban találok filozófai mélységet, mégis inkább a lelki vívódásokat kedvelem, mintsem a fizikai szenvedést. A horror így tehát kívül kell, hogy essen a rajongási zónán, bár a CGI technológiák előtti filmek maszkmesterei mindig is kivívták a tiszteletemet. A Távol-Keletről több alkotás is megérintett Ki-duk Kim gyakorlatilag bármelyik filmkölteménye, Chan-wook Park agresszív, brutális, mégis káprázatos thrillerjei. John Woo otthon és később az USA-ban rendezett akciómozijai. De a magyar filmgyártás Latabárja legalább annyira képes megnevettetni, mint az állati nyomozó Jim Carrey-je. A hatvanas-hetvenes évek magyar filmművészete pedig elképesztő műveket termelt ki!

Add Comment

Click here to post a comment

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya