Fókuszban Moziban

Itt van a város, vagyunk lakói – Paterson

A Paterson líraisága és harmóniája rabul ejtő: Jim Jarmusch sokadszor is bebizonyította, mennyire ért a hangulatfestéshez és a finom érzelmekhez. Hétköznapi varázslata felpezsdíti egy város és egy hős szürke-színes mindennapjait, és vele együtt a nézőkét is.

Jim Jarmusch művészetéhez sok türelem kell, hiszen meditatív stílusú filmjei a mindennapok hőseiről, egyszerű emberekről szólnak – legyenek akár könyvelők (Halott ember), akár gazdag agglegények (Hervadó virágok) vagy akár vámpírok (Halhatatlan szeretők). A komolyabb összetűzéseket nélkülöző, lassan hömpölygő művek mégis képesek lekötni a figyelmet, ha sikerül ráhangolódnunk a gondosan megkomponált képekből, hangsúlyos zenehasználatból és mesteri színészvezetésből szőtt, lírai és jellemzően melankolikus alkotásokra.

A tavaly Cannes-ban versenyző Paterson korántsem melankolikus, viszont Jarmusch filmjei közül talán a leglíraibb: maga a költészet tematizálódik benne ugyanis, minden korábbi esetnél (pl. a Halott ember William Blake-utalásai, a Halhatatlan szeretők műkedvelő vámpírjai) hangsúlyosabban – és természetesen a stílus is maximálisan a témához idomul. Az ismétlődésekre és variációkra épülő, nyugodt ritmusú, állóképekben gazdag filmet a rozsdabarna, sötétkék és téglavörös szín uralja, a nagyszerű főszereplő, Adam Driver pedig komótosan, szép hangon verseket szaval. Ez a természetes harmónia könnyedén magába szippantja a nézőt: ilyen az, amikor a szüzsé tökéletesen átveszi az uralmat a fabula felett. Szinte mindegy, Jarmusch mire akarja kifuttatni a történetet (van egyáltalán történet?), csak maradjon minden így minél tovább, hiszen annyira kellemes nézni.

Költői filmhez méltóan a játékos többletjelentések, szimbólumok sora már a címben elkezdődik: Paterson ugyanis egyszerre jelöli a helyszínt, egy New Jersey-i kisvárost és a főszereplőt, egy buszsofőrt, aki szabadidejében verseket ír. A névazonosság egyszerre mutatja meg a szimbiózisukat és a hasonlóságukat: Paterson csak Patersonban lehet önmaga, ez a város számára az ideális élőhely. Mégpedig azért, mert mindketten kissé régimódiak, és bár hétköznapinak tűnnek, a felszín alatt igazán színes egyéniségek. Akárcsak a fenti címben idézett Bereményi-Cseh Tamás dalban Budapest, Patersonék hétköznapisága is rejtett művészi tartalmat hordoz, olyan titkokat, amiket csak a figyelmes, nyitott szemlélő vehet észre.

Az egy átlagos hetet felölelő film egyre több szokatlan apróságot vonultat fel: megismerjük a város néhány figyelemre méltó lakóját (szép összefonódásként felbukkan a Holdfény királyság szerelmespárja, immár fiatal felnőttként), majd különlegességeit (híres lakóit, köztük Allen Ginsberg és William Carlos Williams költőt, illetve rengeteg ikerpárt), a főhős költői világát és nem konvencionális szerelmi életét. Majd történik néhány váratlan esemény, amelyek valahogy mégis törésmentesen illeszkednek a két Paterson életébe. A hét véget ér, kezdődik egy újabb – ám pont az árnyalatnyi változásoknak köszönhetően mégsem ugyanott tartunk, mint a film elején, főhősünkkel együtt egy picit bölcsebben vágunk neki a hétköznapok következő kalandjainak.

Ahogy legutóbb a vámpírfilm műfaját is lazán megújította, Jarmusch most az „eseménytelen” művészfilmekről alkotott elképzeléseinket írja felül: érthető, ha a lassú folyású, minimális cselekménnyel operáló stílusról elsősorban a Tarr Béla-féle kilátástalanság jut eszünkbe, de a Paterson bebizonyítja, hogy nem ez az egyetlen járható út. Jarmusch megmutatja, hogy

a csendes életigenlés, a konfliktusmentes elégedettség

is kitölthet egy művészfilmet, nemcsak a súlyos drámák vagy a testi-lelki nyomor. A Patersonban folyton süt a nap, a hétköznapokat pedig „ontológiai derű” édesíti meg. Mindeközben a költészet erőlködésmentes létszükségletként, a mindennapok részeként van jelen, immár nem az elithez kapcsolódva (mint a Halhatatlan szeretőkben): másik végletként egy átlagember, egy buszsofőr a letéteményese.

Igazán okos megoldás, hogy ezzel egy időben a buszvezetés sem tűnik méltatlan vagy alantas foglalkozásnak: a Kávé és cigarettához vagy az Éjszaka a Földönhöz hasonlóan a Patersonban a busz teremt olyan helyszínt, ahol átlagemberek életébe pillanthatunk bele, a párbeszédeikből egy-egy sors töredékét megismerve – különbség az említett filmekhez képest, hogy bármiféle extremitás hiányzik, és Paterson derűs érdeklődéssel, a háttérből figyeli mindezt. A főhős költészete viszont pont azért különleges, mert ezekből a véletlen találkozásokból, az egyszerű környezetéből merít – Jim Jarmusch pedig attól utánozhatatlan mester, hogy ezt a hétköznapiságot, közönségességet ódává nemesíti.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás. Újságíróként dolgozik több médiumnál. A Papírfény rovatot vezeti. [email protected]

Szólj hozzá!

Click here to post a comment