A Legendás állatok: Grindelwald bűntettei bár izgalmas, tele új szereplőkkel és érdekes ötletekkel, még nem ért fel a Harry Potter szintjére. Azonban megtette az első lépést.
Hatalmas Harry Potter-rajongóként elképzeltem, milyen lesz a varázslóvilág legújabb fejezetéről írni: elfogultan, meghatódva áradozom majd a Legendás állatok: Grindelwald bűntetteiről. De ez persze nem ilyen egyszerű, hiszen az ember a rózsaszín IMAX-szemüvegén keresztül is akarva-akaratlanul észreveszi a következetlenségeket, olcsó húzásokat, szenzációhajhász fogásokat. És bár tény, hogy a Legendás állatok és megfigyelésük második része nem lett rossz film, sőt nagyon izgalmas, tele van jó ötletekkel és nosztalgiára játszó elemekkel (ami mondjuk nem feltétlenül olyan ünnepelnivaló), de azért az előbb felsorolt idegesítő apróságok is megtalálhatók benne.
A forgatókönyvet ismét J.K. Rowling írta, a rendező pedig ugyanaz a David Yates, aki a Harry Potter és a Főnix Rendje óta dirigálja a varázslóvilág történéseit. Ő az a direktor, aki véglegesen az akció irányába billentette a mérleget Harryéknél, elmaszatolva a roxforti diákélet apró, varázslatos részleteit. És ez sajnos a Legendás állatok 2-n is érezhető. Az a pár perc, amit újra a Roxfortban tölthetünk, bár jóleső nosztalgiával tölt el, az élmény mégsem az igazi. Tanítási időben is üresen konganak a falak, így ezek a jelenetek olybá tűnnek, csak kötelességből kerültek bele a filmbe.
Látszik, hogy Yates számára nem ez a rész a fontos, hanem például a csata Grindelwalddal, ami egyébként a film legerősebb pontja.
A Legendás állatok: Grindelwald bűntettei a címéből is egyértelműen elárulja, hogy Gellert Grindelwald kerül a fókuszba. És bár Johnny Depp választása a szerepre sokat vitatott kérdés volt, most bebizonyította: J. K. Rowling jól döntött. Depp, aki a Karib-tenger kalózai filmek óta eddig képtelen volt Jack Sparrowtól eltérő karaktert hozni, most végre újra megtanult színészkedni: kiemelkedően jó alakítást nyújt. Az ellenpontját képviselő Dumbledore-t játszó Jude Law is hasonlóan remek castingnak bizonyult, visszahozza a roxforti igazgató Richard Harris (az eredeti Dumbledore) által megformált énjét: egyszerre játékos és bölcs, nagyobb terveket szövő, de figyelmes.
Kettejük kapcsolatáról a Harry Potter könyvekből már tudunk egyet s mást. Nagyon szoros barátság – sőt, annál kicsit több – kötötte össze őket fiatalkorukban, azonban az aranyvérűek vs. muglik és mugli születésűek kérdésében olyan radikálisan más véleményen voltak, hogy ez a kapcsolat megszakadt. A Legendás állatok ezt a szakítást eleveníti fel, s megadja az okot is, Dumbledore miért nem saját maga száll szembe Grindelwalddal. Aktuális kivételezettjét – s egyben manipulációjának tárgyát –, Göthe Salmandert kéri meg a feladatra.
Eddie Redmayne alakításában Göthe a leghugrabugosabb karakter, a szó legpozitívabb értelmében.
Göthén kívül visszatérnek a Legendás állatok első részében megismert karakterek, mint a magnix, Jacob, Queenie és Tina (Dan Fogler, Alison Sudol és Katherine Waterston). A spin-off Göthére koncentráló, illetve a Grindelwaldra fókuszáló szálai azonban meglehetősen élesen különülnek el egymástól. Göthe varázslényekkel tarkított részei inkább idézik Harry Potter megszokott világát, Grindelwald cselekménye viszont sokkal sötétebb, az eredeti filmektől annak ellenére is elüt, hogy Grindelwaldról többet tudunk, mint Göthéről, ettől pedig egyedibbé válik. Ide kapcsolható a szintén az első felvonásban megismert Credence (Ezra Miller) is, akinek személyes tragédiája a Legendás állatok folytatásaira óriási hatással lesz. Ennek ellenére a stáblista alatt sem tudtam elengedni azt az ezzel kapcsolatos érzésemet, hogy ez bizony egy olcsó, szenzációhajhász húzás volt. Bármennyire hiszek abban, hogy J. K. Rowling fejében már ott van a kirakott puzzle, mégis olyan, mintha csak véletlenszerűen választaná ki a kirakós darabkáit, hátha talál összeillő párokat.
Pontosan ez az érzés fogott el például a várakozásokat alulmúló Leta Lestrange (Zoë Kravitz) karakterével kapcsolatban, vagy az olyan, a trailerekben ostoba módon lelőtt „meglepetésvendégekkel” kapcsolatban is, mint a sajnos egyelőre érdektelen Nagini (Claudia Kim) vagy a Bölcsek kövében emlegetett alkimista, Nicolas Flamel (Brontis Jodorowsky). Az olyan furcsa megoldásokról meg ne is beszéljünk, hogy a nyitányban a Grindelwaldot szállító fiákert vontató thesztrálok hirtelen mindenki számára láthatóak – persze az is lehet, hogy az amerikai Mágiaügyi Minisztérium összes dolgozója találkozott már a halállal. Vagy, hogy Dumbledore úgy tanít Sötét varázslatok kivédését, mint Lupin, holott a vérfarkas idején a varázsló már rég Átváltoztatástant oktat. Ezek az akár megmagyarázható, ám mégis következetlen logikátlanságok nyilván a nosztalgiára kívánnak ráerősíteni.
David Yates és J. K. Rowling azonban tanulhatott volna már a Star Wars: Az ébredő Erőből, hogy rájöjjön: az ennyire direkt utalgatások nagyon könnyen erőltetetté válhatnak.
A Legendás állatok: Grindelwald bűntetteinek tehát valószínűleg jót tenne, ha kicsit bújtatottabban, esetleg magával a varázsvilág és a mágiatörténet ezen szakaszának feltérképezésével kedveznének a Harry Potter-rajongóknak. Elképesztően érdekes megismerni például a francia Mágiaügyi Minisztériumot, a stílusos belépőt Párizs muglik elől rejtett varázsvilágába és Göthe egyre bővülő varázslény kollekcióját.
Az ötrészesre tervezett Legendás lényekben megvan a potenciál, és ha sikerül elszakadnia a rajongók erőltetett kiszolgálásától, hasonlóan szeretnivaló és epikus történetté nőheti ki magát, mint elődje volt.
