Fókuszban Kritika

Dreyfus kapitány én vagyok – J’accuse

Hogyan és miért történt a hírhedt Dreyfus-per, és mi a százhúsz évvel ezelőtti hecckampány üzenete a ma és Roman Polanski számára? A J’accuse provokatív kérdésfelvetései könnyen feledtetik a laposabb megoldásait is. 

Roman Polanski, mint ember, az egyik legvitatottabb megítélésű kortárs művész, hiszen 1977-ben megszökött az amerikai igazságszolgáltatás elől, amikor elítélték egy kiskorú megrontásáért. Azóta csak olyan országokban mutatkozik, ahonnan nem adják ki őt az Egyesült Államoknak – nem meglepő módon a Velencei Filmfesztiválon sem jelent meg személyesen új filmje világpremierjén. Ugyanakkor filmesként a 86 éves Polanski még mindig megkerülhetetlen tényező, hiszen valahogy mindig megoldja, hogy rendezhessen, és a közelmúltban is olyan profi és szerethető munkákkal rukkolt elő (néhány melléfogás mellett), mint Az öldöklés istene vagy a Szellemíró. Polanski köztudottan ritkán ad interjút, így elsősorban a filmjeiből lehet arra következtetni, mit is gondol a világról és a saját meghurcolásáról – de mindezidáig a J’accuse-zel vállalta fel a legnyíltabb önreflexív értelmezéseket.

A J’accuse a felszínen a századforduló egyik legmélyebb politikai botrányáról, a Dreyfus-perről szól, amely a zsidógyűlölet új hullámát indította el Európa-szerte (köztük Magyarországon is), miközben – miután fény derült a kapitány ártatlanságára – a francia hadsereg önmagát védelmező, önmagába záródó mechanizmusaira is fény derült. Alfred Dreyfus a német és a francia titkosszolgálat küzdelmének, illetve az antiszemitizmusnak az áldozata volt, akit alaposan ki nem vizsgált, közvetett bizonyítékok alapján ítéltek életfogytiglani börtönre hazaárulás vádjával, majd amikor a frissen a titkosszolgálat élére kerülő Picquart ezredes elkezdett vizsgálódni az ügyben, a bizonyítékait meghamisították, újabb hamis bizonyítékokat gyártottak, illetve őt is félreállították. Az országos botránnyá dagadó ügybe még Emile Zola is belekeveredett (őt is börtönre ítélték) a film címének választott J’accuse című nyílt levelével, amellyel lerántotta a leplet a hadsereg és a kormányzat machinációiról, és név szerint megvádolta a kirakatperek összes szereplőjét.

Polanski ügyesen szűkíti és tágítja a témáját:

szorosan megmarad a jó fókusszal bemutatott Dreyfus-ügynél, de a vesszőfutásba sikerrel épít bele olyan ma is aktuális vagy továbbvezető kérdéseket, amelyek izgalmas távlatokat nyitnak a film számára. Meglepő választásként a J’accuse főszereplője nem Dreyfus (Louis Garrel), hanem Picquart (Jean Dujardin), aki kezdetben közömbösen, majd a gyanús jelek szaporodásával egyre elszántabban kezdi újravizsgálni az egykori tanítványa esetét – miközben kiderül, hogy voltaképpen senkinek sem az érdeke, hogy Dreyfust rehabilitálják, és helyette a valódi bűnöst ítéljék el. Legfontosabb rétegében tehát a J’accuse a hadsereg (könnyen általánosítható) zárt szervezetéről szól, amely foggal-körömmel ragaszkodik a saját tekintélye fenntartásához, és ennek érdekében nem fél feláldozni (legalább) két ártatlan embert, és futni hagyni (legalább) egy bűnöst.

Emellett azonban a J’accuse-be könnyű belelátni ma is aktuális kérdéseket anélkül, hogy ezek otrombán vagy anakronisztikusan kilógnának a korhű közegből. Polanski azt nyilatkozta, hogy a filmje egyszerre szól az egyes kisebbségekkel szembeni boszorkányüldözésekről, a biztonságot érintő paranoiáról, a titkos hadbíróságokról, a megzabolázatlan titkosszolgálatokról, a kormányok fedősztorijairól és a fanatikus médiáról. Ez mind igaz is, ám egy fontos réteget elhallgatott a rendező: a J’accuse ugyanis látványosan önreflexív alkotás. A forgatókönyvet Robert Harris írta az azonos című regénye alapján (mint ahogy ez a Szellemíró esetében is történt), mivel barátja, Polanski régóta érdeklődött a téma iránt – az érdeklődés pedig feltehetően nem csupán abból fakad, hogy a Dreyfus-per a történelem egyik kibeszéletlen szégyenfoltja, hanem mert szépen rímel Polanski meghurcolására is. Ráadásul egyszerre két figurában is megfestheti önmagát, hiszen

Dreyfus alaptalan elítélése és az őt tisztázni próbáló Picquart ellehetetlenítése is tálcán kínálja erre a lehetőséget.

Polanski filmjeinek egyik legizgalmasabb oldala az önreflexió, hiszen a rendező tartózkodik a nyílt, direkt vallomásoktól és az egy az egyben párhuzamoktól. Mindig nagyon elegánsan, csupán motívumok szintjén utal a saját sorsára a filmjeiben, amelyek sosem nyomják agyon a műveit A halál és a lánykál a Szellemírón át Az öldöklés istenéig (összeesküvések, zárt terekbe száműzött figurák, nemi erőszak, hamis és igaz vádakon alapuló és perek vonulnak fel az életműben). A J’accuse is befogadható eme megfeleltetések nélkül, hiszen a kosztümös kémtörténet ehhez kellően távoli, azonban mégsem légből kapott az az értelmezés, hogy Roman Polanski úgy véli, egy összeesküvés áldozata, és csupán korrekt pert, tisztes bánásmódot szeretett volna a maga számára az elmúlt negyven évben. A J’accuse ezen rétege pedig feltehetően újraéleszti a Polanski-üggyel szembeni indulatokat, amelyek a #metoo korában egyébként is felkorbácsolódnak időnként.

Mindettől függetlenül a J’accuse nagy erénye, hogy Picquart személyében (Dujardintől megszokott módon) nem egy feddhetetlen hőst választ főszereplőjének, hanem egy gyarló, éppen ezért izgalmas figurát, aki sokkal inkább érdemes a néző figyelmére, mint a tisztán pozitív Dreyfus. Ugyanakkor Picquart figurája nem végig viszi el a hátán a filmet: a J’accuse vontatott, lassú, hitelességében is katalógusszerű első fele helyett érdemesebb egy századfordulós képeskönyvet vagy a Wikipediát felcsapni. Polanski még mindig mestere a szövevényes összefüggések felállításának, ahogy a rémület és a ráismerések pillanatai is számos hatásos jelenetet eredményeznek (de ugyanilyen erős a nyitójelenet vagy a Zola-újságcikkhez kötődő montázs is). Így a J’accuse a gyengébb periódusai ellenére sem érdemtelen a figyelemre, a provokatív alapkérdése mellett az összeesküvés felfejtésének útvesztője és az elsőrangú casting is kiemeli a kortárs kosztümös drámák közül.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás. Újságíróként dolgozik több médiumnál. A Papírfény rovatot vezeti. gyongyosililla@filmtekercs.hu

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..