Moziban

„Hogyan fognak emlékezni rá?” – Jackie

Nem azért jó film a Jackie, mert Natalie Portman affektál benne. És nem is a pompás jelmezek vagy a földöntúli zenéje miatt. Hanem mert Pablo Larraín rendező képes volt szerzőivé tenni ezt a tévés történetet.

Michelle Obamáért rajongtak az amerikaiak. Imádták jótékonykodásaiért, csodálták ruháiért, kalapot emeltek gyereknevelési módszerei előtt. Félévszázaddal ezelőtt így viszonyultak Jaqueline Kennedyhez, őt is a szívükbe zárták. Mondhatni, a kor Jackie-je napjaink Michelle-je. A megannyi Kennedy-Obama párhuzamnak ez csak az egyik vetülete.

A közelmúltban leköszönt elnök és feleségének életét még csak éppen elkezdte feldolgozni a filmművészet (Southside with You), J.F. Kennedyt azonban a tragikus halála miatt sűrűn ábrázolták. Oliver Stone meghatározó drámája, a JFK évekig csillapította az amerikai közönség kíváncsiságát, aztán a kétezres évekre a film hatása kifulladt. Ismét megjelentek a történelmi eseményt feldolgozó mozik. Ilyen például a 11.22.63., amely a gyilkosság elé kalauzolta a nézőt, vagy a Félelmetes nap, amely a merényletet közvetlenül követő eseményeket dolgozta fel. Tágabb értelemben a Jackie ennek folytatása.

Natalie Portman a Jackie című filmben
Natalie Portman a Jackie című filmben

A történet a merényletet követő négy napot, továbbá a nem sokkal később zajló interjút öleli fel. Jaqueline Kennedyt (Natalie Portman) rendszertelenül követi a kamera Dallasból hazafelé, a temetésen, a Fehér Házban töltött magányos éjszakáján. Közben a főszereplő is csapong, hangulatingadozásainak mintáit a gondolatai is követik az életről, halálról, a történelemben betöltött szerepükről. Mindez egy pappal (a nemrég elhunyt John Hurt) folytatott beszélgetésekben csúcsosodik ki.

A rendező nem kímélte Natalie Portmant, a legnehezebb, legkényelmetlenebb helyzetekben kellett teljesítenie.

Amikor az özvegy letörli a vért az arcáról. Amikor leveszi a jegygyűrűjét. Amikor megmondja a gyerekeinek, hogy az apjukat megölték. Amikor a munkáját rosszul végző védelmi miniszterrel és a titkosszolgálat vezetőivel harcol a tisztességes temetésért. Natalie Portman pedig brillírozik szerepében. Játéka ugyan degradáló kifejezéssel utánzás, de abból a legmagasabb kategóriát képviseli. Olyan, mint Helen Mirren volt A királynőben.

A Jackie azonban nem válik egyszereplős jutalomjátékká – és ezért gratulálok Pablo Larraínnak! A Jackie-t eredetileg minisorozatnak tervezték Rachel Weisszel a főszerepben, a rendezője pedig a színésznő férje, Darren Aronofsky lett volna. Válásuk miatt a projekt majdnem becsődölt, azonban Aronofsky a 2015-ös Berlinalén, ahol a zsűri elnöke volt, találkozott Larraínnal, aki a The Clubbal szerepelt a versenyprogramban. Az amerikai meggyőzte chilei kollégáját – cserébe a történetet leszűkítették egy mozifilm hosszára.

Biztos vagyok benne, hogy Larraín ezt a történetet, ha maga alakíthatta volna, a pap vagy az újságíró (Billy Crudup), esetleg Jackie barátnője (Greta Gerwig) szemén keresztül mesélte volna el. Így tett a híres Pinochet-trilógiájában, ahol mindig egy átlagos figurát helyezett a középpontba, akik éppen rosszkor (vagy épp jókor) voltak rossz (vagy épp jó) helyen, és így maguk alakították a történelmet. A Santiago ’73 arról szólt, aki a megdöntött kommunista vezért, Allendét boncolta. A Tony Maneróban a Travoltát imitáló főhős a röplapokat terjesztő föld alatti ellenzéknek tesz keresztbe politikai szándék nélkül. Az Oscar-díjas No arról a reklámszakemberről mesél, aki a Pinochet-diktatúrának véget vető népszavazás kampányát kidolgozta.

Larraín a történelem és az egyén kapcsolatát vizsgálja.

A Jackie-ben minden korábbinál közelebb kerül a történelemhez, de még ebből a perspektívából is képes ütköztetni az egyén és a társadalom elvárásait. Jackie szerint „az embereknek szükségük van történelemre”, de azt is mondja, hogy „élni akarom az életemet, nem pedig rögzíteni”. Később azonban kimondja: „Nem vagyunk átlagos emberek – az átlagos embereknek nem kell ilyen döntéseket hozniuk azt követően, hogy a férjüket a szemük láttára gyilkolják meg”.

Jackie személyisége tökéletesen mutatja a kettősséget: meddig tart az egyéniség és mikor veszi azt át a szerepkörből fakadó identitás. Natalie Portman pedig zseniálisan ábrázolja az ellentmondást. Az akcentusa szélsőségesen elváltozik, amikor mondandóját kamerák rögzítik. A film másik szimbóluma a first lady által berendezett és átalakított Fehér Ház: az élő történelem, ahol mintha nem éltek volna emberek soha, csak szellemek.

A chilei rendező tehát képes volt a készen kapott történetet is a saját világába illeszteni. Ez az értékütköztetés mellett megjelenik a zenében is. A The Clubra emlékeztető, vonósokkal dominált zenét A felszín alatt szerzője írta, és jogosan érdemelte ki az Oscar-jelölést. Vagy a kényelmetlen, kínos jelenetek hosszú kihúzásában: gyűrű nem jön le az ujjról, a rászáradt vér nem mosódik le az arcról. Pablo Larraínt nem tudta (teljesen) átformázni a saját képére Hollywood – ezzel a mexikói kollégáival (Inarritu, Cuarón) azonos rangra emelkedett. Gratulálok, Senor Larraín!

 

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. tothnandor@filmtekercs.hu

Szólj hozzá!

Click here to post a comment

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..