A francia vándorlás-film Franciaország lakatlan vidékére, hegyeire kalauzol minket. A Járatlan utakon valódi főszereplője a hegy és a hegyeket összekötő járatlan utak, melyeket Denis Imbert lírai tolmácsolásában pillanthatunk meg.
A Járatlan utakon tulajdonképpen Sylvain Tesson története, az ő írása alapján készült a film. Az ő lépései köszönnek vissza a vásznon, az ő élettapasztalata és az ő esése (bukása). És a film hátterében megbúvó valódi események ezúttal valóban jót tesznek a filmnek, érződik a valódi tapasztalat, a valóban megtett kilométerek súlya és könnyűsége is.
A film ereje nem a rendkívül egyszerű történetben rejlik, az ugyanis mindössze egy mondat, egy klasszikus úti-, vagy inkább megérkezésfilm egyetlen mondata. De ez az út minden szempontból gyönyörű.
A főszereplő Pierre-t a francia sztárszínész, Jean Dujardin alakítja, aki tökéletes választásnak bizonyul, könnyedén hozza Pierre különböző arcait.
Pierre élete ugyanis két részre szakad, az első fele az önbizalomtól dagadó író élete, aki ereje teljében van, szabad és bátor. Bejárja a világot a két lábán, extrém körülmények között túlél, hegyet mászik. A városban is ezerrel lobog, iszik, keres és nem talál, majd amikor elhiszi, neki mindent lehet, leesik és összetöri magát. Jön a második szakasz, a fájdalom, az alázat és egy odafigyelő, lassú utazás ideje. Ez az, aminek szemtanúi lehetünk mi is, nézők.
Sokan sokféle módját választották a „belső road movie” filmes bemutatásának. Az egyik véglet a sportfilmes megközelítés, mint például az emberi test teljesítőképességének határait bemutató sziklamászó, Alex Honnold sztorija. A Free Solo – Mászókötél nélkül a 900 méteres El Capitan biztosítás nélküli megmászását mutatja be. A mutatvány önmagában annyira lélegzetelállító, hogy dokumentumfilmként is nagyot szólt, és a mászás mellett kicsit beleláthatunk Honnold lelkivilágába, motivációiba is. Egészen más vonalat képvisel a Vadon, ahol Reese Witherspoon személyesíti meg a gyászát feldolgozó nő hosszú-hosszú trekking útját. Itt már kimondottan egy belső utazás a mozgatója a gyaloglásnak, de Vadon nem igazán találta el az amúgy meditatív utazás hangvételét, amely Cheryl Strayed regénye alapján készült.
A csendes figyelés, a hegy erejének megnyilvánulása sokkal inkább teret kap a Nyolc hegy című olasz drámában, amely bár nem egy vándorlásról szól, de a hegyekben született barátság története remekül ötvözi a lélektani elemeket a tájjal való elbeszéléssel. Az Járatlan utakon stílusát illetően ehhez az irányhoz köthető, de eggyel tovább is lép, és
a narratív dráma helyett a versfilm irányába mozdul, ami jól áll a filmnek.
Denis Imbert rendező megfogalmazásában ugyanis az út tele van lírai szépséggel, amit nem csak a végtelen tájak ereje ad, hanem az ember, vagyis az író természetben megszülető gondolatai is.
Az írás, a szavakba öntött felismerések annyira erősen összekapcsolódnak Pierre életében a tájjal, a magas hegyekkel, mintha az irodalom magából a tájból fakadna valami olyan elemi erővel, melynek csak tolmácsolója az ember. S mindeközben ő maga, az ember kívül és belül is alakul, és gyógyul. Nem mellesleg megismeri a francia vidéket, szóba elegyedik a kietlen vidék lakóival, s útja során össze-összekapcsolódik útitársakkal, akik ugyanúgy nem csak a külső, de a belső utazása részesei is lesznek.
Aki izgalomra, történetre vágyik, annak Pierre vándorlása csalódást fog okozni. De azoknak, akiknek van kedvük elmerengeni a hegyek és az irodalmi sorok hullámzásában, Denis Imbert filmje jól eső, motiváló darab lehet.
A Járatlan utakon május 18-tól látható a mozikban.
