„The strangest damned gang you ever heard of. They’re young. They’re in love. They rob banks.” – így hirdette a korabeli forgalmazó a Bonnie és Clyde-ot. Hogy mennyire nem fedi le a filmet a hatásvadász marketingszöveg, megmutatja, mennyire nem tudtak mit kezdeni vele a hagyományos hollywoodi produkciók sablonjai szerint gondolkodó szakemberek.
A film
Pedig ekkor, 1967-ben már kopogtatott a hollywoodi reneszánsz, amely kisköltségvetésű, szokatlanul árnyalt, kevésbé simára csiszolt, emberközpontú történeteivel és stiláris kísérletezésével felfrissítette a hollywoodi műfaji filmet. Arthur Penn filmje az első sikeres képviselője az irányzatnak: bár a Warner nem hitt benne, a Bonnie és Clyde reklámhadjárat nélkül is megtalálta útját a közönséghez és a szakmához egyaránt; óriási anyagi sikert, két Oscart és nyolc jelölést hozott az alkotóknak (figyelemre méltó, hogy gyakorlatilag az összes színészt jelölték vagy díjazták a filmben). Nagy erénye persze nem ez, hanem hogy egy cseppet sem poros most, majd’ ötven évvel az elkészülte után sem.
A Bonnie és Clyde egyszerre idézi meg a harmincas évek klasszikus gengszterfilmjeit és haladja meg őket. A humor, a háttérvetítés, a burleszk zene vagy az, hogy a történet fordulatait és a szereplők jellemét létező gengszterek (nem csak a Barrow banda tagjai) ihlették, mind tisztelgés a hagyományos gengszterfilmek előtt. Mindezek ellenére a Bonnie és Clyde hangulata összetéveszthetetlenül a hatvanas évekre jellemző: a kiábrándultság, a céltalan, romboló lázadás változtatja különlegessé a jól ismert gengsztersémát. Penn gengszterei áttételesen a saját korának hatalmi rendszerével is dacolnak, a világválság sújtotta harmincas évek mellett a hatvanas éveket is társadalomkritikával illetik.
A film eddig a műfajban ismeretlen konfliktusokat ütköztet a megszokott bankrablós-menekülős történetelemekkel: a főszereplő szerelmespár motivációi, frusztrációi a gengszterfilmes felszín alatt nem várt mélységeket nyitnak. A kisváros pincérnő Bonnie Parker kalandot keresve csatlakozik a magabiztosan fellengzős Clyde Barrow-hoz. Bonnie és Clyde bankrablók lesznek – de egyáltalán nem a pénz motiválja őket, az anyagi haszon lehetősége fel sem merül. Csak a pillanatnak élnek, a bankrablás pótcselekvés, ami célt ad az irányíthatatlan dühnek és értelmet az egyhangú, nyomorúságos életnek. A film noir-ok menekülő szerelmeseinek utódai ők – szerelmük viszont problematikus szerelem. Clyde a frusztráltsága miatt impotens, Bonnie pedig egyre nehezebben viseli a férfi rokonságát. Így az emberi kapcsolatokat egyre inkább a kielégítetlen szenvedély, a féltékenység és a gyűlölet mérgezi, miközben a Barrow banda szüntelenül a rendőrök elől menekül: minél híresebbek lesznek, annál nyugtalanabb életre kényszerülnek.
Mégis a hírnevet keresik; a szerelem mellett ez az egyetlen érték számukra. Természetesen ez sem kevésbé problémamentes vágy, mint az egymáshoz való vonzalmuk: csábítja őket a népszerűség, ugyanakkor ismertségük növekedésével egyre nagyobb veszélyt jelentenek a nyomukban járó rendőrök. Bonnie-ék előnye egyrészt a lakosság szimpátiájából fakad (felejthetetlen jelenetek, amikor meglátogatják Bonnie anyját vagy találkoznak a nyomorban tengődő, táborozó családokkal), másrészt a média tudatos használatából. A korabeli médiumok feltűnően sokat szerepelnek a filmben – Bonnie egészen belefeledkezik a moziba, beküldi egy versét az újságba, ahol egyre többet cikkeznek róluk, a fénykép pedig igazi státusszimbólum és fegyver lesz a kezükben.
A banda vakszerelmes tagjai a média segítségével a gengszterek szerepében tetszelegnek – a gazdagság vagy a hatalom helyett ez motiválja őket. Mindenki más csak asszisztálhat ámokfutásukhoz. Így amikor a szerelem és a hírnév utáni vágyuk is beteljesül, akár meg is halhatnak. A megdöbbentően erőszakos jelenet közvetlenül a filmtörténet egyik legszebb gyorsmontázsa után következik – az ehhez hasonló, ingadozó hangnem és stílus egyébként is meghatározza a filmet. Elég csak a Gene Wilder-jelenetre gondolni: a Bonnie és Clyde-ban szeszélyesen váltakozik a melankolikus gengszterromantika a véres összecsapásokkal és az önfeledt bolondozással. A halál árnyéka végig ott lebeg a szereplők felett, csak a mesteri hangnemváltások leplezik a tragikus végzet közelségét.
A kiszámított kiszámíthatatlanság frissessége és a súlyos háttér mellett az ikonikus alakítások teszik időtlenné a filmet. Faye Dunaway és Warren Beatty egyszerűen annyira menő, Estelle Parsons pedig annyira hisztérikus, hogy egy pillanatra sem eresztik el a tekintetünket.
A lemez
A lemez A 60-as évek klasszikusai gyűjteményben került újra kiadásra.
