Kritika

Bizonyos értelemben az év filmje – Jiu Jitsu

Mi más lehetne 2020 tökéletes filmes megfelelője, mint egy kaotikus, értelmetlen, bizarr katyvasz, ahol a főszereplő csak bambán sodródik az eseményekkel? Íme a Jiu Jitsu! Hát persze, hogy ez is az ACME filmje.

Gondolom, mindenki emlékszik a Bolondos dallamok rajzfilmekből ismert ACME Corporationre. A cégre, amelynek borzalmas minőségű termékei rendre elárulták a Prérifarkast (megfosztva őt a vágyott gyalogkakukk-hústól). Persze az más kérdés, hogy vajon 99 befuccsolt, hibás és selejtes termék után vajon miért vette meg a századik ACME produktumot is. Vagy csak csere-garancia jár hozzájuk? Eleve, hogy képes egy cég úgy életben maradni, ha egyetlenegy működő terméke sincsen? Mindenesetre a prérifarkas fogyasztói magatartásának megértésére és az ACME cégpolitikájának feltárására nem ebben a cikkben fogok sort keríteni.

De akkor hogyan is jön az ACME egy földönkívülis, harcművészes, Nicolas Cage-es B-film kritikájához? Hát úgy, hogy a legelső dolgok egyike, ami a Jiu Jitsu elindítása után fogadja a nézőt, az egy bizonyos ACME Rocket Fuel nevű filmstúdió logója. Beszélő név, és nem is hazudik. Dimitri Logothetis, a Kickboxer feldolgozásaival „ismertté vált” producer-rendező legújabb filmje minden szegmensében pont olyan röhejes kudarc, mint amilyennek a rajzfilmbéli cég gyártmányai. Ebből kifolyólag pedig éppen olyan szórakoztató, mint amikor a Prérifarkas újra és újra szembesül az elkerülhetetlen bukásával. A szerencsétlen sivatagi ragadozóhoz hasonlóan

a Jiu Jitsu alkotói is elszánt komolysággal álltak a munkájukhoz. Mindent beleadtak, hogy elkapják azt a fránya szárnyast. Aztán lezuhantak a hegyről, rájuk esett a szikla és még darabokra is robbantak.

A félreértések elkerülése végett gyorsan szögezzünk le egy dolgot: a Jiu Jitsu nem a dzsúdzsucuról szól. Mondhatni az égvilágon semmi köze nincs hozzá. Persze eme harcművészet akciófilmekben történő alulreprezentáltsága nem is igazán meglepő. Hiszen ellenben a kungfuval, a karatéval vagy A rajtaütés-filmekből ismert pencak silattal, a dzsúdzsucu a látványos ütések és rúgások helyett sokkal inkább az ellenfél erejének önmaga ellen fordítására, a földre vitelére és az ott történő harcképtelené tételére fókuszál. Logothetis és bűntársai szíve pedig láthatóan inkább a menőn belassított körbepörgő rúgások felé húz, ami jobban is mutat egy akciójelenetben. És hogy miért pont ezt a harci forma szerepel a címben, illetve a sztori alapját képező blőd mitológiája alapjaként? Nos, ez csak egyike a film számos, teljesen érthetetlen kreatív döntésének.

Történetünk szerint Jake (Alain Moussi) egy szerzetes szuperharcos, a dzsúdzsucu egyik kiválasztottja. Neki és rendjének egyetlen feladata, hogy hatévenként megküzdjenek az idegen világból érkező hobbivadásszal, Braxszel. Ha bátran szembenéznek vele, és hősi halált halnak, akkor Brax elégedett és visszatér otthonába. Ám ha megfutamodnak, akkor Brax felégeti a földet és végez mindenkivel, aki útjába kerül. És… ennyi. Tényleg. Olvastam már karácsonyi üdvözlőlapokat, amelyeknek összetettebb és átgondoltabb története volt, mint jelen filmünknek. Persze egy harcművészeti Ragadozó-koppintás sztoriját nem is érdemes túlbonyolítani. Az viszont már különösen meghökkentő, hogy

még ezt a poháralátétre is kevés forgatókönyvet sem sikerült logikusan és ésszerűen megírni.

Már az első pár jelenet tele van bődületes ellentmondásokkal: hősünk Jake, hogy megmeneküljön Braxtől, beleveti magát a tengerbe. Innen egy halászhajó menti ki, a megtalálói között pedig ott van a Nicolas Cage által játszott bajtársa. Majd ezt követően Cage ahelyett, hogy visszavinné a templomukba, jó negyven percre eltűnik a filmből. Braxet a halász felesége eszméletlen állapotában leadja a közeli amerikai katonai bázisra, akik már másnap úgy kezdik el vallatni a sérült/amnéziás férfit, mint egy ellenséges ügynököt. Noha erre igazából nincsen okuk. Alig tíz perce tart a mozivarázslat, a néző – csak úgy, mint a főhős – már totálisan elveszett. Mindenkit megnyugtatok: ezekre és a későbbiekben felmerülő kérdésekre – minthogy egy kétezer éve létező, egyetlen céllal bíró rend hogy nem jött még rá arra, hogy miként lehet végezni Braxszel? – a továbbiakban sem kapunk értelmes válaszokat.

Miután Jake-et kiszabadítják a katonai bázisról a film gyakorlatilag egy Mortal Kombat végigjátszás-videóvá avanzsál.

Hiszen a dzsúdzsucu kommandó (többek közt: Tony Jaa és Frank Grillo) zseniális terve Brax megállítására kimerül annyiban, hogy amíg Jake (valamiért) menekül előle, a többiek egyenként próbálnak végezni a tükörfejű gyíkemberrel. Ez persze nem sikerül, így a többség értelmetlen halála után nyilván Jake-re hárul a feladat, hogy megállítsa az idegent, ott, ahol az egész elkezdődött. A tény, hogy a főszereplő amnéziás – egy tisztességesen megírt filmben – azt vetítené előre, hogy lesz egy nagy leleplezés. Hogy majd a harmadik harmadban kiderül, hogy a dolgok korántsem úgy állnak, ahogy azt eddig hittük. Persze a Jiu Jitsu nem egy tisztességesen megírt film. Teljesen egyértelmű, hogy az amnéziára csupán azért volt szükség, mert a főszereplő színészi képessége egészen szűk skálán, a bamba bámulás és az értetlen nézés között mozog. Csavart legfeljebb a pörgő rúgásokban találunk.

Ebből a szempontból a Jiu Jitsu mondhatni egy hiánypótló alkotás. Mármint egyáltalán nem jó, még B-kategóriás akciófilmnek sem az. De trash-nek egészen szenzációs. Ellenben a kortárs trash mezőny leghírhedtebb stúdiója, az Asylum filmjeivel – amiknek van pofájuk egy film alatt nyolcszor bevágni ugyan azt a béna CGI cápa snittet – a Jiu Jitsu alkotói láthatóan igyekeztek. Ugyanis az akciók tekintetében nem elégedtek meg a puszta minimummal. A képregényes inzertek, a változatos, sokszor teljesen indokolatlan kameraállások (van FPS-nézet, de olyan szegmens is, amelyeket mintha selfie-bottal vették volna fel), vagy éppen a hosszabb, vágatlan akció szekvencia mind-mind arról árulkodnak, hogy stílust akartak adni filmjüknek. Az akciók egy része pedig nem is feltétlenül rossz. Bár ez inkább annak köszönhető, hogy a szereplők többsége (Tony Jaa-val az élen) tudnak verekedni. Sajnos a lapos, az akciókat rendre túlhúzó rendezés, a béna effektek és a fantáziátlan koreográfiák (na meg a sokszor feltűnően lassú kaszkadőrök) többnyire ellenük dolgoznak. Azonban látszik, hogy az alkotók a lehetőségeikhez képest igyekeztek a legjobbat kihozni belőle. Csak éppen ennyire futotta.

Ráadásul meglepő módon a Jiu Jitsu nem is lép a posztmodern kikacsintásokra épülő humor mezejére. Manapság gyakori, hogy ami látszólag trash filmnek tűnik, ott alkotók is pontosan tudják, hogy amit csinálnak, az komolyan vehetetlen. Így a szándékos, önreflexív humor mentőmellényéhez nyúlnak. Ám a legjobb trash élmények mindig is azok voltak, amelyeket teljesen komolyan gondoltak.

Ahol az önképzavaros – sokszor egóvezérelt – alkotó víziója találkozott a minimális költségvetéssel és az önnön tehetségtelenségével.

Nem ér fel a legnagyobbak mellé, ám a Jiu Jitsu határozottan ilyen film. Olyan bárdolatlan pókerarccal adja elő az összes baromságát, hogy azon Korda Gyuri is besírna. Ez alól talán egyedüli kivétel Nicolas Cage. Ő természetesen most is kihasználja a lehetőséget, hogy egy ízeset hülyéskedjen. Érdekes módon eredetileg Bruce Willis kapta volna a szerepét, az ő unott beleszaromsága kétségkívül jobban illett volna a film hangulatához – és a többi szereplő kínosan komolynak szánt alakításához – de az elmeháborodott Cage mindig szórakoztatóbb.

Nincsenek konkrét kikacsintások és stilisztikailag is egy minden szempontból modern filmmel van dolgunk – béna CGI, digitális kamera – a Jiu Jitsu így végül mégis a VHS-korszak trash filmjeit juttatja eszünkbe. Merem állítani, hogy ha ez a film harminc évvel korábban készül – Michael Dudikoffal és JCVD-vel a főszerepben – akkor ma már kisebb kultstátusza lenne. Persze nem olyan értelemben lenne kultikus, mint az alapjául szolgáló Ragadozó, hanem sokkal inkább, mint az olyan a VICO forgalmazásában megjelent gyöngyszemek, mint A világ urai vagy a Barbárfivérek. Hiszen azokhoz hasonlóan minimális pénzből, és nem sokkal több tehetségből igyekszik a lehető legkomolyabban felépíteni valami olyat, ami messze túlnő a keretein.

A Jiu Jitsu egy bizarr, érthetetlen és megdöbbentő katyvasz.

Sajnos a második felére már egészen monotonná és kissé fárasztóvá válik. A végére pedig hiába várjuk, hogy majd jön egy utolsó, igazán ütős fordulat, az sosem érkezik meg. Igazából ez az egész nagyon ismerősen hangzik. Tulajdonképpen ez a film pont olyan, mint 2020. Az elveszett Jake pedig épp úgy vergődik az események számára érthetetlen örvényében, ahogy mi is igyekszünk túlélni ezt a nyomorúságos évet. Ilyen szempontból pedig a Jiu Jitsu pontosan az a film, amit 2020 megérdemel.

Pongrácz Máté

Pongrácz Máté a Budapest Corvinus Egyetem Szociológia szakán végzett. A műfaji filmek nagy kedvelője és az elfedett, obskúrus, de értékes darabok felkutatója. A szerzői trash védnöke és Zardoz hírnöke.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés