Kritika

Jó, de nem szimpatikus – Csak a szél

2009-ben roma családok egész sorát mészárolták le ismeretlen tettesek. Sörétes puskákkal és molotov-koktéllal támadtak a teljesen védtelen, kiszolgáltatott otthonokra… Ehhez hasonló tájékoztató sorokkal indít Fliegauf Bence (a.k.a. Fliegauf Benedek) legújabb filmje. Elsőre kísértetiesen hasonlít a mára rosszízűvé vált „igaz történet alapján” kiíráshoz.

Szerencsére egy következő feliratból megtudjuk, hogy a mozi nem követi az események valós lefolyását, és az utóbbi évek legbrutálisabb hazai kriminológiai esetei csupán inspirációként szolgáltak az alkotó számára. A meglehetősen minimálra hangolt cselekmény fókuszában egy olyan négytagú roma család egy napja áll, akiknek szomszédai pár nappal korábban tömeggyilkosság áldozatai lettek. Az anyuka dolgozni, a lány iskolába, a fiú látszólag csavarogni megy, eközben a katatón nagyapa otthon fekszik. Beszédes, talán kicsit sztereotíp archetípus mind a négy, melyeken keresztül megismerhetjük, miképp viszonyulnak a közelükben megesett tragédiához.

Fliegauf tehát egy egészen izgalmas aspektust talált a téma feldolgozására, amelynek azonban buktatói is vannak. Egyrészt a túlzásba vitt „szűkszavúság” könnyen válhat unalmassá, másrészt ez igen kényes megközelítése egy érzékeny témának. Előbbi problémát, ha szűken is, de megoldja a film, egész pontosan a szereplőgárda. A lehető legjobb döntés volt amatőr színészeket alkalmazni a főbb karaktereknek. Nem csak autentikusságuk, hanem formálhatóságuk miatt is, hiszen így lehetett őket igazán tökéletesre rajzolni, hogy aztán később hibátlanul illeszkedjenek a mozgóképre. A Csak a szél legnagyobb erénye a fenti szimbiózis.

Abban a pillanatban azonban, ahogy valami miatt elterelődik a figyelem az egyes karakterekről, kidomborodnak az árnyoldalak is. Elsősorban az, hogy a szerző sokszor ötlettelenül alkalmazza a magyar midcult, illetve független filmkészítők olyan, picit unalmassá váló húzásait, mint a céltalanul „elmélázó” kamera, a párbeszédek csekély száma vagy épp a fülsértő zajzene. Félreértés ne essék, a mozi nagy részében ezeknek érezhető, érthető funkciója van, de legalábbis észrevehetetlenek, és a sztori kellemes ritmusban halad előre. Baj akkor van, ha a fenti szimbiózis megszakad.

A második „buktató” kikerülése nagyon nehéz feladat. Olyan témáról filmet forgatni, amiről mindenkinek van tudomása, mi több véleménye, azért nem egyszerű, mert meg kell találni azt a bizonyos „arany középutat”. E történet kapcsán ez nyilván nem a pártatlanság, hanem egy intelligens állásfoglalás lenne. Ezt ugyan megteszi Fliegauf, mégis kicsit olyan, mintha döntését el akarná takarni. A lepel azonban helyenként nem eléggé átlátszó, így paradox módon a szerző úgy válik tolakodóvá, hogy pártatlannak, objektívnek akar tűnni. Kis rosszmájúsággal nevezhetjük ezt képmutatásnak, bár valószínűbb, hogy egy elmért rendezői döntésről van szó.

A fentiekből talán úgy tűnhet, hogy a Csak a szél egy pocsék darab. Nem, ez egy remek film, csak éppen nem szimpatikus. A szimpátia viszont egy szubjektív dolog, így mindenképpen javasolt a megtekintése, ráadásul a zárójelenet önmagában is megér egy mozijegyet.

 

Avatar

Göbl Zsombor

Szólj hozzá!

Click here to post a comment

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..