Kritika

Orosz rulett Sohaországban? – Jó utat a tudatmódosítók világában!

„Lennie kell többnek. És tényleg van több.” – ezt válaszolja a film egyik önmagán túllépni vágyó szereplője arra a kérdésre: miért kezdett el drogozni. A Jó utat a tudatmódosítók világában! című dokumentumfilm a pszichedelikus szerek testre és lélekre gyakorolt hatásáról, és az általuk nyújtott „többről” szól színpompás vizuális keretbe ágyazottan. Annak aki drogozott már, s aki még nem, azok számára Donick Cary filmje kihagyhatatlan!

E kényes témáról persze rögtön mindenkinek számos jó szándékból született drogprevenciós oktatófilm ugrik be, melyek egytől egyig a szerhasználat kártékony, embert romboló hatásáról szólnak – emeletről kiugró drogosok és mámoros révületben fetrengő betépettek elriasztó képeivel megspékelve. Nos, a főként tévésorozatairól ismert Donick Cary tudatmódosító szerekről készült dokumentumfilmjében ennél bonyolultabb és szofisztikáltabb világba kalauzolja el a nézőt. A rendező által feltett kérdés ugyanis az, hogy

a droghasználat minden esetben a valóságtól való kóros elhajlást eredményezi-e, avagy hozzásegít a hétköznapi tudatállapot előtt rejtve maradó igazi valóság feltárásához is?

Vállaltan oktatófilm ez is, ám olyan alkotás, amely nem pusztán a drogok pusztító poklát tárja a néző elé, hanem – szokatlan, s mindemellett rendkívül eredeti vizuális körítéssel tálalva – az ezzel járó mennyországot is. Mert, miként azt a narrátor a film elején kijelenti: „a kábítószer veszélyes, de egyben vicces is”. Pro és kontra. Így tehát két nézőpontból is megmerhetjük híres előadóművészek, színészek, humoristák és zenészek drogos élményeit, s mindemellett pszichoterapeuták is megszólalnak a kábítószerek gyógyszerként való alkalmazhatóságáról.

A dokumentumfilm egyaránt felvonultat férfiakat és nőket, a fiatalok mellett olyan ’60-as évek hippikorszakát felidéző idősebb nemzedék tagjait, mint Donovan, és tudatmódosítóval egyszer próbálkozókat éppúgy, mint rendszeres drogfogyasztókat. Igen színes hát ez a paletta, ám mint kiderül, hatásukat tekintve a pszichedelikus szerek mindenkire egyaránt hatnak kortól és nemtől függetlenül.

Nekik lőttek – Drogok által inspirált filmek

„Good Trip” avagy „Bad Trip”? Mert hogy van, akit a szer feldob és felpörget, mást viszont egy sötét bugyorba ránt bele. S a legfélelmetesebb, hogy a hatás előre kiszámíthatatlan „orosz rulett”, vélekedik az egyik hozzászóló, melynek végkimenetele lehet „esztelen bolyongás Sohaországban.” – szögezi le egy másik. Ebből kiindulva Nick Offerman (Városfejlesztési osztály) mindentudó narrátorként elsőként a droghasználók valósághoz való viszonyát taglalja. Merthogy a hallucinogén szerektől az érzékelés és az észlelés éppúgy lényegesen megváltozik, akárcsak az időhöz való viszony, ami rossz esetben félelmetes víziókhoz is vezethet. Ám leginkább azért azt a lebegő állapotot idézi elő, amit már a The Beatles is megénekelt egy bizonyos korszakában: „Lucy in the Sky with Diamonds”.

A dokumentumfilm egyik „főszereplője” kétségkívül az Amerikában 1966-ig legálisan használt LSD, amit szinte valamennyi szereplő kipróbált.

A film elején megszólalók személyes hangvételű pozitív élményekről számolnak be, s arról, hogy a „Good Trip” milyen hatással volt rájuk. Betépett autós történetekről, őrületes legénybúcsúról, bolondos trippes „repülésekről” sorjáznak a sztorik. A rendező mindvégig a dokumentumfilm műfajának hagyományos ma már talán kicsit ódivatúnak tűnő „beszélő fejek” technikáját alkalmazza.

Ám a pörgősen egybe szerkesztett epizódok józan ésszel alig felfogható drogos élményeinek elképzeléséhez rásegít azokkal a színorgiában tobzódó animációs betétekkel és szakrális geometriákkal, melyek teljességgel egy színek-hangok-ízek szinkronicitásában leledző pszichedelikus világba repítik a nézőt. A különleges vizuális látványvilág mellett a zene legalább olyan mértékben hozzájárul a víziók átéléséhez, s ebben a  Grateful Dead zenekar viszi a prímet.

A felpörgető, pozitív élményként megélt LSD víziók szembetűnő sajátossága a lét nagy kérdéseinek nyugtalanító, ám egyben felemelő megélése: a halandóság átélése, az „Én és a Semmi” gondolata, az univerzummal való egybeolvadás, a szeretet mély átélése valaki iránt. A lételméleti töprengések legintellektuálisabb, és egyben legvonzóbb képviselője a filmben Sting, aki hosszan és élvezetesen mesél a megélt utazásairól, éppúgy, mint a mexikói sivatagban élő ősi törzs általi peyote szerrel való beavatásáról.

Ám szép számmal akadnak a filmben – akár teljes identitásvesztéssel is járó – „Bad Trippek” is, ezekbe avat be a rendező, többek között két híres színész megszólaltatásával.

Ben Stiller életében egyszer nyelt be LSD-bélyeget, de a szertől elhatalmasodó félelem és szorongás annyira padlóra küldte, hogy örökre elment tőle a kedve. Nem így történt ez Leia hercegnő Carrie Fisherével, akit viszont élete során – ugyan sok-sok rossz „utazással” is sújtva totálisan beszívott a drog, ám mégsem bánta meg, mert mint mondta: „ezek tették lehetővé számomra a hozzáférést a legbensőbb énemhez”.

A tudatmódosító szerekhez fordulók legnagyobb félelme, hogy utána már soha nem lesznek azok, akik előtte voltak a „Bad Trip”, de akár még egy „Good Trip” is örökre megváltoztathatja az életét. A dokumentumfilm így méltán veti fel azt a kérdést, hogy ennek tudatában érdemes-e mégis kockáztatni? Erre a kérdésre attól a tudatmódosító szerekkel hivatalosan is orvosi kísérleteket folytató pszichoterapeutától kapunk választ, aki a ’60-as években betiltott kutatások folytatója. A terapeuta szól e szerek hatásáról, egyben a kutatások jelentőségéről.

A dokumentumfilm zárásaként a szereplők összegzik, mit ad számukra a drog:

izgalmas világokba való belépést, új nézőpontot a világ megértéséhez, menekülést a megunt valóságból, egybeforrást az univerzummal, az élet-halál mezsgyéjén táncolás élményét, a más emberré válás igézetét. Ebben is Sting adja a legizgalmasabb választ: ha a jó célért nyúl a droghoz, a szer kifizetődő élmény, ám cél nélkül csak felerősíti benne a rosszat s ha beakadnak is néha „Bad Trippek”, hosszú távon a dolgok kiegyenlítődnek.

Donick Cary filmje nem bátorít a drogfogyasztásra, ám nem is riaszt el tőle. Végső üzenete, hogy az élet egy nagy utazás, melyhez szereplői személyes vallomásaival ő csak felvillantotta a lehetséges utakat, ám mindenkinek magának kell dönteni. És Cary filmje túl érdekes ahhoz, hogy kihagyd az életedből!

 

A film a Netflixen elérhető.

Avatar

Argejó Éva

Argejó Éva szociológiát és filozófiát tanult az ELTE-n, a Magyar Televízió kulturális műsorának (Múzsa) szerkesztője volt, jelenleg az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársa. Specializációja a társadalmi dráma, a sci-fi, a fantasy és a thriller.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya